Korlátozott mennyiségben, de minden ember életében adódnak csodák. A családom mellett számomra az egyik 2017 késő nyarán jött szembe velem. Ekkor már együtt éltünk a párommal – aki azóta már a feleségem és két gyönyörű kisfiunk édesanyja – egy zuglói társasház földszintjén. Történészként gyakran kusza életet életem, a nappal jelentős részét a levéltári vagy könyvtári kutatás tette ki, este pedig olvastam vagy írtam, ha pedig a múzsa nem vett ki szabadnapot, rendszerint késő éjszakába nyúlóan szöszöltem valamelyik szöveggel. Egyszer megérett bennem a gondolat és befészkelte magát a fejembe, hogy tarthatnánk kutyát és elkezdtem olvasgatni, hogy milyen kutya jöhetne szóba. Más, mint magyar kutyafajta nem is jöhetett szóba. A lakás korlátozott méretei miatt ugyanakkor túlontúl nagytestű, vagy hosszúszőrű nem érkezhetett, de a kisebb termetűek sem fogtak meg. Maradtak a vadászkutyák, akik közül a vizsla tagadhatatlanul tetszett, viszont mostanra – szerencsére, teszem hozzá – eléggé divatos lett, ezért valami különlegesebbre vágytam. És ekkor találkoztam az erdélyi kopóval. Már a kopó látványa is megbabonázott: áradt belőle az elegancia, az energia és az intelligencia, mélyen ülő mélybarna szemei pedig állhatatosságról, hűségről és valami szomorkás nyugalomról tanúskodtak. Nincs rá jobb szó: azonnal beleszerettem. Miután a kutyakérdést otthon szelíden elővezettem, egyáltalán nem fogadta osztatlan lelkesedés, és hamar elutasították a bimbózó lelkesedés szülte ötletet. A végső szót végül Zsuzska (mára a feleségem), mondta ki, aki látva, hogy mennyire lefittyentem másnap ismét felhozta a témát és megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen kutyára is gondoltam. „Erdélyi kopóra!” – feleltem kapásból és megérezve gyengesége „vérszagát” rögvest képeket kezdtem a fajtáról mutogatni és levegővétel nélkül soroltam mindazt, amit az elmúlt napok során elolvastam erről a hungarikum fajtáról. Mondanom sem kell, végül beadta a derekát, mindez pedig örökre megváltoztatta az életünket. Pedig próbáltak róla lebeszélni – kis túlzással mindenki. Édesanyám és a feleségem szülei érthető módon azért, hogy előbb legyen saját gyerekünk, de a testvéreim is azzal érveltek, hogy egyáltalán nem való kutya a lakásba, köztudomásúan nagy(obb) mozgásigényű vadászkutya pedig pláne nem. Ez akkora felelősséggel jár, ami meghaladja a képességeimet – folytatták – a barátaim szerint pedig, akiket szintén meginterjúvoltam a döntés előtt, az olyanoknak ráadásul, mint én egyáltalán nem való kutya. Az egyikük – froclizott és arcát most is látom magam előtt – azt vetette szememre, hogy „persze, majd egy hajnalig tartó sörözés után hazabattyogsz és indulsz a kutyádat kivinni sétálni!? Értsd meg, Gergő, ez nem te vagy!”. Bennem viszont akkora volt a késztetés és a kalandvágy, hogy nem hagytam magamat lebeszélni. Éreztem, hogy rettenetesen vonz ez az egész életérzés és már izgalomba jövök annak a gondolatától is, hogy legyen egy ilyen kutyám. Ha akkor rájuk hallgatok, minden egészen máshogy alakult volna. Hetekkel később egy Németországból nyugdíjas éveire hazaköltözött fogorvos asszony nyugtatott meg, hogy jól döntöttem, amikor az immár szokásossá vált városligeti sétán elmeséltem neki mindezt, mert – állította – igenis bohémeknek való a kutyatartás. Példaként saját magát hozta fel, aki szintén ilyen cipőben járt.
Az érkező kis kopókölyök, Dió fenekestül forgatta fel az életünket. Veleszületett magabiztosságával, a kétely legkisebb szikrája nélkül vette birtokba a lakást és hercigeskedve járt-kelt, játszott és heverészett a társasházat körbeölelő vékonyka kertben is. Más fajta örömöt, hangulatot és állandó beszédtémát csempészett közénk az addig is örömökkel teli életünkbe. Pár nap után azt éreztük, öröktől fogva velünk van és nem értettük, eddig, hogy maradhatott mindez ki az életünkből, többé pedig el sem tudtuk elképzelni, hogy valaha ne legyen mellettünk! A kis kopó életünk egyik legnagyobb találkozása volt és egészen új felismerésekre vezetett minket. A kiskutya – ahogy azt előre sejtettük –, viszonylag feszes napirendet adott az életünknek. Ettől fogva reggel és késő délután nagyokat sétáltunk, legtöbbször közösen, hármasban. Diónak viszont sajnos nem volt szerencséje. Egy nap egy biciklissel ütközött a Ligetben, amitől megriadt és hazáig szaladt. A Hungária körutat átszelve, a helyi gyrosos elmondása szerint, elcsapta egy autó, de tovább tudott még nyargalni. Valószínűleg otthon várt volna minket, de ez a sokk túl sok volt neki és tovább szaladt. Egy hétig kora hajnaltól késő éjjelig kerestük, szórólapokat osztogattunk, posztereket ragasztottunk, keresési csoportokat koordináltunk és folyamatosan intézkedtünk ennek ügyében. Dió eltűnését bemondta a rádió, taxisok figyelték, hogy felbukkan-e valahol és a csodálatos kutyás szubkultúrának” köszönhetően vadidegenek vették a nyakukba a kerületet, hogy segítsenek megtalálni. Soha nem lehetünk nekik eléggé hálásak! Dió egy hét után lett csak meg, amikor a sokezres megosztásoknak köszönhetően egy idegen értesített telefonon, hogy fekszik egy ilyesmi kutya élettelen teste egy-, a Kincsem Parkkal szembeni sínpáron. Dió csak pár órája pusztulhatott el, épphogy kihűlt tetemét anyósoméknál temettük el a kertben, fejfául egy őszirózsa bokrot ültettünk. Akkor úgy hittük, soha többé nem lesz kutyánk, mert nem tudtunk eléggé vigyázni rá, így nem érdemeltük meg. Minden holmiját összeszedtük és eltüntettük és még hetek múlva is a sírás kerülgetett minket, valahányszor csak eszünkbe jutott. Kisvártatva éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, mert vagy megőrülünk, vagy belehalunk, vagy ismét belevágunk.
Így érkezett azután az életünkbe Kunhegyesről Dongó. Az erdélyi kopó színe döntően fekete-cser némi fehér jeggyel a pofa, a mellkastájékon, esetleg a végtagokon, vagy a farvégen, Dongó viszont kizárólag fekete és cserbarna, ezért nevét felénk a Csallóközben is (ahonnan származom és ahol felnőttem) előforduló fekete és világos sávokkal „borított” földi poszméhről adtam neki. Dongó rekordgyorsasággal töltötte be a kis Dió után hagyott űrt, sőt, mivel hasonlítottak is, idővel a velük kapcsolatos érzéseink is összemosódtak. Az Amerikában karriert befutó John Lukacs történész, akit volt szerencsém valamelyest személyesen is ismerni, mondogatta azt, az – emlékeim szerint portugál – közmondást, hogy a Jóisten görbe betűkkel ír egyenesen. Akárhogy is, furcsa vargabetű ez az egész történet, és az is, ahogy azután alakult. Dongó abban az évben, hogy hozzánk került a Magyarországi Erdélyi Kopó Klub (a fajta hivatalos gondozó szervezetének) ötvenedik jubileumi klubkiállításán a kanok versenyén fiatal klubgyőztes címet nyert, azóta pedig szinte minden címet megnyert, amit meg lehet, és az egyik legsikeresebb erdélyi kopó lett.
Hogy ne legyen egyedül, kisvártatva hoztuk mellé Cohárdot, egy újabb erdélyi kopókölyköt, ezúttal a székelyföldi Gyergyószentmiklósról. Cohárd és Dongó összeszokott, komoly duett lett. Coci’ (leginkább így nevezzük) mára elválaszthatatlan egy évvel idősebb barátjától és rengeteget tanult tőle. Dongó nyugodt természetével nagy szerencsénk van, izgágább, nyugtalanabb kopóval akár megoldhatatlan is lett volna a közös háztartásban való tartás. Ha még ez sem volna elég, mintha nem bírnék magammal, egy hónapja van immár egy harmadik kis kopó is az életünkben, Zete. Érkezését részükről „mérsékelt optimizmus” fogadta és csak miután sejteni kezdték, hogy az új jövevény tartósan velünk marad, változtattak a tartózkodásukon. Ehhez kellett a kicsi aranyos pajkossága és ösztönösen jó politikus alkata: a kis kopó született diplomata, egyiktől a másikig szalad „udvarolni”, hol az egyik fülét nyalogatja, hol a másik lábát rágcsálja. Ezekkel a bájos akcióival egy hét alatt sikerült elérnie, hogy befogadják. A kísérlet, hogy három ivaros kan zavartalanul egy légtérben legyen békében, egyelőre jól halad…
Ha valaki komolyan csinálja, a kopótartás (szándékoltan nem kutyatartást írok) nem merül ki a reggeli és esti sétáltatásban. A kopóval sok időt kell tölteni, ez a fajta szereti a rendszeres tanítást és a foglalkozást és kifejezetten igényli a gazda közelségét. Ha tetszik, úgy szellemileg, mind fizikailag is le kell terhelni. Ha ez nem így van – tapasztalt kopósok ezt megerősítik – a kopó magának talál elérhető „foglalkozást”: jobb esetben ágylábat, kertet, vagy ruhaneműt, rosszabb esetben kínálkozó csavargási lehetőséget, esetenként a környék erdeiben saját szakállára űzött önfeledt vadászatot. Ha valaki erdélyi kopóssá válik, egészen sajátos szubkultúrába csöppen és hamar rájön, hogy mindezzel az „őrületével” egyáltalán nincs egyedül, sőt, ebben a közösségben máig akadnak olyanok, akik már a hetvenes-nyolcvanas évektől aktívan kopóznak. A kopózás számtalan módon és mélységben megélhető közös élményt, társaságot és szabadidős lehetőséget kínál. A Magyarországi Erdélyi Kopó Klub minden évben kiállításokat, a kopó és a gazdája részéről is egyaránt koncentrációt, rutint és állhatatosságot igénylő izgalmas munkaversenyeket és a találkozásra és tapasztalatcserére egyaránt szolgáló klubhétvégéket (idén még konferenciát is) szervez. Van olyan, aki a kopójával a manapság egyre divatosabb mantrailingbe (személykövetés) ugrott fejest, más rendszeresen nagy távokat fut és túrázik, de dolgozik kopó szarvasgomba-kereső, vagy mentőkutyaként is – sokak számára pedig ez a fajta kizárólag nyugodt és vidám családi kutyaként működik.
Minket a kopózás teljesen beszippantott, így hamar keresni kezdtük a kopóval gyakorolható újabb és újabb lehetőségeket, így jutottunk el csakhamar a vadászathoz. Eddigre bennem felötlött számtalan régi családi emlék, és mint valami későn aktiválódott alvó gén, jutottak eszembe a történetek dédnagyapámról és keresztapámról, akik a református lelkészi hivatás mellett mindketten szenvedélyes vadászok is voltak. A kopóval való hajtóvadászat rendkívül izgalmas tevékenység, a kutyákban izzó feszültség hamar átragad a hajtókra is, az egész láza és hangulata pedig már az első délsomogyi vadászatunkon elragadott. Ha vadászni megyünk, alig tudunk aludni, rendszerint hajnalok hajnalán kelünk, izgulunk, hogy a felkészülés ellenére semmi ne maradjon otthon. A zalai, őrségi, gyulaji, nógrádi sűrűk erdei dimbes-dombos terepe, az eső, a hó, vagy a mélyen fagypont alatti hideg gyakran fizikailag is kimerítő, leginkább ugyanakkor a kopóink miatt aggódunk: ez a fajta ugyanis a gazdájától távol keresi fel és hajtja a vaddisznót, a vadászat végére akár 50-60 kilométert is teljesítve, a vaddisznóhajtás pedig komoly kockázatokat tartogathat. Ha a kopó egy kicsit is óvatlan, komoly sebeket szerezhet, vakmerősége pedig akár az életébe is kerülhet. Ha csaholnak, a jellegzetes hajtó- és állító hajngjuk sík terepen akár másfél kilométerről is hallatszik, a Garmin GPS-es nyakörveknek köszönhetően viszont a készülék segítségével „láthatjuk” is őket a „rendszerben” és tudhatjuk merre mozognak. Vaddisznóhajtásra nagyjából novembertől január végéig járhatunk, ha sikerül a „szezont” jól megszerveznünk, akkor ez alatt a három hónap alatt a szokásos teendőink mellett, körülbelül 10-12 vadászatra tudunk eljutni. A vadászati lehetőségeken túl a kopóink az év többi részén is igénylik a fizikai leterhelést. Urbánus környezetben élve a mindennapos közös sétákon túl mi ezt a kerékpárral történő futtatással, a vadászati szezonra való közös fizikai felkészüléssel, a vércsapa gyakorlásokkal, valamint a különböző fegyelmezési feladatok és utasítások heti rendszerességű gyakorlásával érjük el.
Erdélyi kopót tartani igazi kihívás, de egyben kalandot, számtalan élményt és lelki, mentális és pszichés felüdülést is jelent. Persze előfordul, hogy magunk sem értjük, mit keresünk hajnalban a Hajógyári sziget spiccén a vízszintesen szakadó esőben, mégis, szerencsés flótások vagyunk, amiért a természetben tett közös sétával indíthatjuk a napot. Az erdélyi kopóval való együttélés ráadásul szembe megy mindazzal a korszellemmel, amiben élünk: tartós elkötelezettséget igényel egy olyan világban, ami arról is szól, hogy ha valamit megununk, akkor eldobjuk és váltunk valami másra. Felelősségvállalással és állandó gondoskodással jár valaki(k)ről, amikor ömlik ránk a „törődj csak magaddal!” – életvezetési tanács. A kopóval való foglalkozás sok erőt és energiát emészt fel és soha meg nem térülő anyagiakat igényel (a vitaminok, a tápok, az oltások, a betegellátás és az esetleges sérülésekkel járó fizetni valók, a versenyek díjai, az utazásokkal járó költségek). Végezetül pedig egy felgyorsult világban, amikor mindenki rohan és mégis semmire nem ér rá, valóban minőségi idő ráfordítását igényli. Mindezek miatt számomra sokkal többet jelent. Mostanra tudom, hogy identitást hordoz és amennyire le is köt, az internet, a közösségi média és az egyre zabolátlanabbá váló információdömping közepette az őrületből való kiszakadás szabadságát, a ténylegesen átélhető és a mentális szecesszió lehetőségét is adja. Cserébe felzabálja a szabadidődet, megreformálja a gondolkodásodat, feladatot és gondot ad, de az ember végül megtalál valamit: a természetközeli életet, benne önmagát és boldogságát. Erdélyi kopót tartani ezért maga a lázadás. Egy mindegyre varázstalanított világgal szemben az én lázadásom mindenképp.
Megjelent a Magyar Krónika 2022. júliusi-augusztusi (98–99.) számában (162–167. o.)
