Az erdélyi kopó egyike a négy hazai vadászkutyafajtánknak és a pásztorkutyafajtáinkkal együtt a magyar kutyafajták kilenc fős csoportjának. Elkötelezett tenyésztői és felelősségteljes gazdái szemében ma is a legelegánsabb magyar vadászkutya.
- rész
Az erdélyi kopó (canis familiaris sagax braco transylvanicus) középnagy termetű vadászkutya, marmagassága 55–65 cm, súlya 30–35 kg. Rendkívül intelligens, hűséges, barátságos és játékos természetű. A meleget és a hideget jól tűri, jó idegrendszerrel, nyugodt temperamentummal és kitűnő szaglással bír. Izmos és atletikus felépítésének köszönhetően lételeme a mozgás.
Az erdélyi kopó – eredeti funkciójának megfelelően – elsősorban hajtókutyaként használható ma is a nagyvadvadászatokon (alkalmanként akár 50-60 kilométert is fut), de alkalmazható a sebzett vad utánkeresésében is. Jellemzően a gazdájától távol hajt és messze a hajtósor előtt mozgatja meg vadállományt. Nagyfokú önállósága miatt ösztöneire hagyatkozva önálló döntéseket hoz. Külön ismertetőjele a kopóra jellemző sajátos hangadás: a vadat hangos nyafogó jelzőhanggal hajtja és mélyebb tónusú ugatással állítja. Messze hallatszó hangja teszi lehetővé, hogy a vad mozgása az erdőben követhető legyen.
Tatárból, keltából magyar
Eredete régóta megosztja történetének kutatóit. A neves kinológus Standeisky Andor származását az ugor kor elejére vezette vissza és kialakulását az egykori „tatár kopó” és „kelta kopó” keresztezésének tudta be. Fodor Tamás viszont létrejöttét a nomád lovas magyarokkal együtt a Kárpát-medencébe érkezett kopók őshonos kelta kopókkal való keveredésére vezette vissza. Slobodan Pavlovics, a belgrádi Állatorvostudományi Egyetem professzora ugyanakkor az erdélyi kopót egyazon ősi típusba sorolta az osztrák, a szlovák, a balkáni és az isztriai kopókkal – a zoológiailag egyazon fajta helyi változatainak tekintett kopófélék létező különbségeit pedig pusztán az eltérő környezeti adottságoknak és használati módnak tulajdonította.
Az erdélyi kopó egészen ősi – a honfoglalásig, vagy a magyarság történetének még korábbi, a nomád, sztyeppei törzsi életének időszakáig – visszavezetett történetében bővelkednek az igazolhatatlan állítások és a valószínűsítések. A kérdés eldöntését nagyban segíthetné a honfoglalás korából és az azt megelőző időszakokból származó újabb régészeti leletek között feltárt kutyacsontvázak szakszerű antropológiai és kinológiai elemzése. Történetileg igazolható módon a fajta múltja a XIX. század első felére nyúlik vissza. Az ugyanakkor bizonyos, hogy a kopó ősi típusú vadászkutya, az egyes kopófélék szerepe pedig általánosan a vad felkutatása és szívós hajtómunkával való kitartó űzése volt és maradt.
Napjaink Európájában megkülönböztethetjük a kopók északi-, déli-, keleti- és nyugati fajtáit, de külön típusnak tekinthetjük Közép-Európa kopóit – nem annyira földrajzi elhelyezkedésük, mint inkább származásuk szerint. A kynológia tudománya ma körülbelül 45-50 kutyát sorol a kopók fajtacsoportjába. A zömmel falkavadászatra tenyésztett kopók heterogén testfelépítésűek, osztályozásuk legfontosabb szempontjai ugyanakkor nem méretbeli különbségeik, hanem vadászati felhasználási módjuk, vagyis, hogy nagyvadra, vagy apróvad vadászatára használatosak-e.
A Képes krónika kutyái
A kopó szó etimológiája a magyar történeti forrásokban az érett középkorig nyúlik vissza és már szerepel egy 1237-es („Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou Petur Medue”, valamint „Wduornici de uilla Borost quorum nomina Itol Chopou Petur Medua”), valamint egy 1240-es latin nyelvű oklevélben („Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke”) – igaz tulajdonnévként (úgy mint: Ital Kapó) vagy személynévként. A Magyar Etimológiai Szótár szerint a kopó szó a kap ige kop változatából eredő származékszó, amelynek „eredeti jelentése »elkapó, megfogó, megragadó« lehetett”. Felmerült, hogy a kopó szó a magyar nyelvbe régi török jövevényszóként kerülhetett, de megjelent a magyar törzsek türk törzsekkel való kapcsolatba kerülésére alapozott türk, illetve török nyelvi eredeztetését valószínűsítő teória is. Utóbbi elmélet képviselője Pastinszky János volt, aki 1922-ben magánkiadásban megjelentetett Gyakorlati magyar-török szótárában a vizslát tazi, zágar, valamint a kopoj és köpegi szavakkal, a kutyát pedig köpek és kelb szavakkal azonosította. A magyar nyelvtudomány fél évszázaddal később ezt a származást elvetette.
A Nagy Lajos király (1342–1882) uralkodása alatt és megrendelésére 1360 körül készült latin nyelvű krónikakompozíció, az úgynevezett Képes Krónika kézírásos szövegéhez készített 147 gazdagon díszített miniatúra között öt képen is találkozunk kutyaábrázolással. Az ezeken az iniciálékon és miniatúrákon ábrázolt kutyák közül többet a rajzoló hagyományos használati módjuk, azaz vadászat közben és realisztikusan jelenítette meg. Ebből sejthető, hogy a képet készítő személy biztosan rendelkezett ismeretekkel korának vadászati módjairól. A megörökített ebek lelógó fülük, testalkatuk és mozdulataik alapján szinte biztosan vadászkutyák, ugyanakkor egyikük színe sem hasonlít a mai erdélyi kopóéra: van köztük zsemleszínű, leopárdfoltos, a harmadik fehér, negyedik pedig inkább vöröses, -sötétbarnás árnyalattal bír. Ettől függetlenül lehetséges, hogy az iniciálékon a korszak vadászatain a vad felkutatására és üldözésére használt kopókat, vagy kopót is látunk – mint ahogy ezt Lukáts Mónika véli –, ez a kutya azonban színében biztosan különbözött a ma ismert erdélyi kopó fekete-cser-esetlegesen fehér jegyes színétől. Ennek alapján Tóth Zoltán, az erdélyi kopó múltjának kutatója és legjobb ismerője joggal valószínűsíti, hogy a kor festője minden bizonnyal csak a „számára ismeretes és adott kor ebeit ábrázolhatta” többé kevésbé valósághűen, különös tekintettel saját kora tárgyi valóságára (pórázok, a kutyák nyakörve, szerszámok, fegyverek, a képen szereplő személyek viselete stb.).
Vizslamunka
A mai értelemben vett kopó típusú vadászkutyák kopóként való elnevezésére a hazai forrásokban csak a XVI. század közepétől találunk példát. Ekkortól tudjuk adatokkal is alátámasztani, hogy elkezdődött a vadászati módok nyelvi differenciálódása és kezdett elkülönülni a vizslamunkát (a. m. vizslató eb=kereső eb) végző vizsla munkája a továbbiakban hajtókutyaként számontartott kopó munkájától. Batthyány Ferencné 1558-ban Nádasdy Tamástól már az általa korábban ígért két kopó elküldését kéri számon levelében. A vadászati viszonyok a középkorban az ország egész területén lehetővé tették a kopóval való vadászatot, vagyis a kopózást, a kopókat pedig főként a nehezen járható terepen, sűrű erdőségekben és a magasabb domborzati viszonyok között lehetett jól használni. A „kopó” ugyanakkor még a XVII. században is általános fogalmat jelölt és a vadászkutya funkciójára utalt – így, ha volt is jelzője (például: „erdélyi”, „magyar”, „hosszú lábú”, stb.) az nem fajtanevet takart, hanem a hajtókutya származási helyére, vagy valamely külső tulajdonságára, esetleg feltűnő ismertetőjelére vonatkozott. Jellemző, hogy a legtöbb fajta ekkor még német elnevezéssel bírt.
Jan Amos Komenský (1592–1670) kora jeles pedagógusának 1631-ben megjelent A nyelvek kitárt arany kapuja című tankönyvében kora vadászatáról is találunk alapinformációkat, így a kopó, a vizsla és az agár „vadászati munkájáról” is. A kötet „vadászásról” szóló 37. fejezetben olvashatjuk a: „[424.] A’ vadász a’ vermekre, és árkolásokra csalogattatott vadakat meg fogja; avagy az élessen szagló kopo ebecnec bűzölésec által nyomokat nyomozza és vadászsza. [425.] Mert a vislac fel-felkeresic, az önnön kénnyén vadászni járó agarac kergetic és el éric.” Olvashatunk kopóról és vizsláról Komenský 1658-ban kiadott kifejezetten oktatás céljára készült Orbis sensualium Pictus trilinguis (A látható világ leírása) című – saját rajzaival is illusztrált – tankönyvének 52. fejezetében is: „A’ vadász vadászsza a’ vadakat; midőn az erdőt környülfogja (veszi) vadászohálóckal, mellyek meg vettetnek (ki terjesztetnek) hálo terjesztő poznáckal. (villa fáckal). A’ visla (kopó eb) a’ vadakat nyomokon (föl heresi, nyomokat nyomozza) avagy föl keréti szaglásával; (bűzlésével) az agár kergeti azokat.” A kopó esetében nyilvánvaló, hogy nem fajtáról, hanem egy vadászkutya típusról van szó, ahogy az is, hogy az elnevezése időnként még mindig összemosódott a vadak felkutatásában szintén a szaglására hagyatkozó – és a vadat elkapni képes – vizsláéval, a két vadászkutya-típusa ugyanis még mindig nem vált el maradéktalanul egymástól.
Bödők Gergely
történész, intézetvezető (Clio Intézet)
Megjelent az Élet és Tudomány 2023. február 3-iki számában (138–140. o.).
