Az erdélyi kopó egyike a négy hazai vadászkutyafajtánknak és a pásztorkutyafajtáinkkal együtt a magyar kutyafajták kilenc fős csoportjának. Elkötelezett tenyésztői és felelősségteljes gazdái szemében ma is a legelegánsabb magyar vadászkutya.
2. rész
A kopó múltját illetően az 1600-as évekből már nem csak írott források, hanem tárgyi eszközök segítségére is támaszkodhatnak. Például azokra a vadászjeleneteket megörökítő vésett serlegekre, amilyenek Erdélyből is előkerültek. Egy ilyen, a kor medvevadászatát ábrázoló serlegen a lándzsával felszerelt vadász mellett két „kopót” is láthatunk vadászat közben: az egyik a medve jobb hátsó combjába mélyeszti fogait, a másik pedig annak hátába. A kopó szívóssága miatt a kopászat különösen az ország nehezen járható, sűrű erdőségekkel és magas hegyekkel borított északi és keleti vidékein vált divatossá és hasznossá.
A középkori magyar uralkodókhoz és nemesekhez hasonlóan az erdélyi fejedelmek mindegyike előszeretettel hódolt vadászszenvedélyének, a fényes külsőségek közepette űzött fejedelmi vadászatokhoz pedig nagy számban használtak a státuszszimbólumnak is számító kopókat, agarakat és vizslákat. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek az 1647-ből fennmaradt udvari „catalogusa” szerint 75 kopója volt – 8 „kopópecérének” és ezek inasainak felügyelete alatt, Apafi Mihály erdélyi fejedelem pedig 83 kopót tartott. A kopók zömét leginkább Törökországból, Moldvából vagy Havasalföldről szerezték. Gyöngyösi István, költő és alispán a XVII. század végén Kemény Jánosról írt eposzában (Porábúl megéledett főnix) a kor jellemző erdélyi vadászatának megörökítésekor megemlékezett a nyulat hajtó kopókról is.
Sinkuránok
A kopó, fajtanévként ugyan a XVII. században megjelenik, az elnevezés nem vált általánossá, és még a XVIII. században is a hajtókutyákat gyakran – francia elnevezésükre utalva – összefoglaló néven csak sinkuránnak („chien couran”=futó kutya) nevezték, ami nálunk „angol fajtájú, sebes futású vadászebet” jelentett. III. Károly „De memoranda venatione” című 1729. évi XXII. törvénye mezőgazdasági okokból betiltotta a „Sinkorán” nevű angol vadászkutyákkal, azaz kopókkal való vadászatot, a vadászati tilalom pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kopászat, immár tiltott vadászati módként, még inkább az ország peremvidékeire szoruljon vissza.
A hazai vadászati szakirodalomban kiemelt jelentőséggel bír az első magyar nyelvű vadászati szakkönyv, Pák Dienes 1829-ben megjelent Vadászattudománya, amely a kopó első szakszerű leírását is tartalmazza. Eszerint „[k]opónak neveztetik azon kutya, melly a’ vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ’s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol.” Pák szerint nálunk „leginkább német és lengyel kopók, vagy ezek’ öszveresztéséből származott korcsok találtatnak.” A reformkorban terjed el idehaza is a döntően angol mintát követő falkavadászat. A vadászat és a sport elemeit ötvöző, lóhátról űzött vadászat meggyökereztetésében komoly érdemeket szerzett Wesselényi Miklós és Széchenyi István, valamint az angol származású, magyarrá lett gazdálkodó és író, John Paget. Paget, aki egyben Wesselényi sógora is volt, falkavadászatra Erdélyből származó, ezért „erdélyiként” megnevezett „magyar fekete kopókat” is megkísérelt használni a Kolozsvár környéki vadászatokon, néhány éven át – mérsékelt sikerrel. A vadászatokra használt „erdélyi kopók” ugyanis jellemzően önállóan – és nem falkában – dolgoztak és idegenkedtek a lovaktól.
Amíg korábban erre nem volt igény, a XIX. századi nacionalizmus magával hozta a kutyafajták nemzeti osztályozásának igényét is, az erdélyi kopókra mindinkább használt „magyar” jelző a fajta megnevezésében a hangsúlyozott hazai (azaz nem brit és nem német) származást és tenyésztést jelentett. Az immár egyre gyakrabban erdélyinek nevezett kopóval űzött vadászat több példáját megörökítette az ismert erdélyi emlékíró és vadász, Újfalvi Sándor az 1854-ben írt vadászati visszaemlékezésében is, a mai erdélyi kopóra már nagyon emlékeztető – ugyan némileg kisebb – kutyák ábrázolásait pedig láthatjuk Vastagh György XIX. század végén Újfalvi Sándorról készült olajfestményein is. Jellemző külső jegyeivel a mai erdélyi kopókkal teljesen azonos kutya megjelenik a Verebélyi Kincső kutatásai nyomán ismertté vált XIX. századi allegorikus vadásztemetést ábrázoló olajnyomaton. A gyalogosan űzött kopózás és a fajta festményeken való megjelenése mellett a század végén megjelent munkájában a kopókölyök vadászati bevezetésének és a kopóval való gyakorlás fortélyainak is teret ad a kötetet Cserszilvásy Ákos vadászírói álnevén jegyző költő, műfordító Vajda János.
Tudományos leírás
Az erdélyi kopó első tudományos igényű leírása a Czynk Ede (Edward von Czynk) postamester és ornitológus nevéhez köthető, aki a Waidmanns Heil német nyelvű vadászújság 1901. évi 3. és 4. számában Die Siebenbürger Bracke címmel közölt a fajtáról tanulmányt. Mika Károly neves vadászati író 1909-ben megjelent „A vadászebek” című munkájában a hazánkban előforduló kopókat úgynevezett osztrák- és lengyel kopók csoportjába sorolta – utalva egyúttal a kutyák feltételezett származására. Álláspontja szerint a mai erdélyi kopó ezek keveredéséből jöhetett létre. Az örvendetes fejlemények ellenére korábban országosan elterjedt, majd fokozatosan az ország északi és keleti területein megőrződött és a század utolsó harmadában már erdélyinek nevezett fajtáról a huszadik század hajnalán egyre jobban megoszlottak a vélemények: a vadászok egy része a kopós vadászati mód ellen foglalt állást, hangsúlyozva, hogy a fajta rossz hatással van az erdők vadállományára, mások viszont a nehezen járható terepeken a kopók elengedhetetlenül fontos vadászati munkája és a hagyományos kopós vadászat megőrzésének fontossága mellett foglaltak állást. A birtokszerkezet megváltozása, a vadászat fokozatos modernizálódása, az új jogi szabályozás és a technikai változások mellett az erdélyi kopó történetére a trianoni békeszerződés is rányomta a bélyegét. A történelmi Magyarország északi és keleti területeinek Csehszlovákiához és Romániához való csatolásával ugyanis elcsatolásra kerültek az országtól azok a nagy kiterjedésű és sűrű erdők is, ahol a kopózás megőrződött. A megváltozott körülmények ellenére a hagyományos kopós vadászati forma a két világháború között is dívott Csehszlovákiában és Romániában. 1938 és 1944 között Magyarország több lépcsőben kapott vissza 1920-ban elcsatolt területeiből, így 1940-ben visszakerült Észak-Erdély jelentős része. Amellett, hogy a történelmi változásnak köszönhetően a hazai közvélemény szinte újra felfedezte az erdélyi kopót, a hazai vadászati lapokban ugyanúgy teret nyert az erdélyi kopóról folytatott viták is, amelynek argumentációja a századfordulós viták érveit folytatta. 1941-ben jelent meg viszont a Vadászati útmutató, amelynek szerzője Bajza (Fenczik) Jenő máig a legrészletesebben rögzítette az erdélyi kopó külső és belső tulajdonságait és a más kopóktól a fajtát megkülönböztető külső jegyeket. A második világháborút Erdély északi része újra Romániához került, a kopós vadászati módot pedig idehaza és Romániában is betiltották. A „dúvad” minősítésnek volt köszönhető, hogy a hatvanas évek végéig nem tudunk bejelentett erdélyi kopó alomról.
Elismert, de veszélyeztetett
Az erdélyi kopó történetében a változást a 60-as évek vége hozta el, amikor az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállításra készülve felmerült az igény a kiállításon az erdélyi kopó bemutatására is. Áldozatos munkával hosszas keresést követően sikerült csak a fajtából két példányt fellelni és Magyarországra szállítani. Az erdélyi kopó felkutatásában, megőrzésében és megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Fodor Tamás, Standeisky Andor, Dr. Tóth Zoltán, Kelemen Atilla és Györffy Lajos is. Az erdélyi kopó újratenyésztése a Máramaros környékéről a Fővárosi Állat-és Növénykertbe került kutyapár – utóbb „Állatkertiként” jelölt – Mózsi és Réka – tenyésztésével indult, akik a hazai erdélyi kopó állomány ősének számítanak. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség 1966-ban hivatalosan is a kilencedik magyar kutyafajtaként ismerte el az erdélyi kopót és azt a VI.-os (kopók, vérebek) csoportjába sorolta. 1966-ban sor került sor a fajtastandard megalkotására, 1969-ben a törzskönyvezés elindítására, s 1971-ben jött létre az Erdélyi Kopó Szakosztály. Az erdélyi kopó 2012-től nemzeti kincsnek számít, 2016-tól már magyar értéktárba sorolt kutyafajta, 2017. március 22-én pedig Egerben a hungarikumok közé is beválasztották. 2020 novemberében eltörölték azt a fajtát is sújtó tiltást, ami a 45 cm marmagasságot meghaladó kutyával történő terelővadászatot tiltotta meg.
Az erdélyi kopó magyar nemzeti kincs, egyedszáma ugyanakkor ma is kritikus – az egész Kárpát-medencében körülbelül ezer-ezerkétszáz egyede lelhető fel. A fajtát a külleme és testi adottságai napjainkban is igazi munkakutyává avatják. A vadászatok során a többnyire nehéz erdei terepen tanúsított hosszútávfutó teljesítménye, szívóssága és bátorsága ma is remekül használható nagyvadas vadászkutyává teszik, emellett nyugodt, hűséges és családcentrikus természete miatt a mozgásigényét kielégíteni képes kutyatartók számára is ideális családtag és társ.
Bödők Gergely
történész, intézetvezető (Clio Intézet)
Megjelent az Élet és Tudomány 2023. február 15-iki számában (214–215. o.).
