Az erdélyi kopó (canis familiaris sagax braco transylvanicus) középnagy termetű vadászkutya, a hosszúlábú marmagassága 55–65 cm, súlya 30–35 kg. Rendkívül intelligens, hűséges, barátságos és játékos természetű. A meleget és a hideget jól tűri, jó idegrendszerrel, nyugodt temperamentummal és kitűnő szaglással bír. Remek házőrző, az idegenekkel többnyire bizalmatlan. Izmos és atletikus felépítésének köszönhetően lételeme a mozgás. Feje hosszúkás, stopvonala mérsékelt, az orrháta egyenes. Középnagy, ovális alakú szemei zömmel sötétbarna színűek. Füle középmagasan tűzött, a törzse téglalap alakú, marja kifejezett, egyenesvonalú háta alacsonyan tűzött farokban végződik. A hosszúlábú erdélyi kopó alapszíne a fekete (a rövidlábúé a barnásvörös). Egyenes, fényes és tömött szőre a rövidlábúénál hosszabb, sűrűbb és sprődebb. Szemöldökpontja, a végtagok felső része és a pofa-része cser(barna) színű. Gyakori a fehér folt a mellkastájékon, a homlokon, vagy a mancs- és farokvégen.
Az erdélyi kopó – eredeti funkciójának megfelelően – elsősorban hajtókutyaként használható ma is a nagyvadvadászatokon (alkalmanként akár 50-60 kilométert is fut), de alkalmazható a sebzett vad utánkeresésében is. Jellemző módon a gazdájától távol hajt, messze a hajtósor előtt mozgatja meg vadállományt, kutatja fel és űzi a vadat. Nagyfokú önállósága miatt ösztöneire hagyatkozva önálló döntéseket hoz. Külön ismertetőjele a kopóra jellemző sajátos hangadás: a vadat „csilingelő” jelzőhanggal hajtja és mélyebb tónusú ugatással állítja. Messze hallatszó hangja teszi lehetővé, hogy a vad mozgása az erdőben követhető legyen.
Az erdélyi kopó egyike a négy hazai vadászkutyafajtánknak és a pásztorkutyafajtáinkkal együtt a magyar kutyafajták kilenc fős csoportjának. A fajta elnevezésében szereplő „Erdély” földrajzi terület, az egykori történelmi Magyarország Királyhágón túli keleti része, amit kies medencék, folyókkal tarkított gyönyörű völgyek, északon, keleten és délen pedig a Kárpátok magasan húzódó hegygerince határolnak. Erdély lenyűgöző természeti szépségei és lakóinak a magyar történelemben játszott kitüntetett szerepe a magyar történelmi tudatban mitikus és romantikus vidékké teszi, legalább olyannyira, amilyennek az erdélyi kopó történetét is tarthatjuk. Erdély, 1920 óta húsz éven át, 1947 óta pedig tartósan Románia része, az 1920-as trianoni békeszerződést megelőzően ugyanakkor a régió még a Magyar Királysághoz tartozott. Részben történelmi érvekre alapozva, részben pedig amiatt, hogy a ma ismert erdélyi kopót a XIX. századi magyar vadászati és kinológiai leírások rögzítették, tarthatjuk a fajtát hazai eredetűnek, noha a 19. századi nemzeti ébredés időszaka előtt bármilyen állat „nemzeti karakterére” történő utalás és ilyen módon való „honosítása” nem volt ismert és indokolt.
Az erdélyi kopónak, a ma ismert formájában való „ősisége” régóta megosztja a fajta történetének kutatóit. Standeisky Andor a fajta származását az ugor kor elejéig, a magyarság kialakulása és lovas nemzetté alakulásáig vezette vissza és kialakulását az egykori „tatár kopó” és „kelta kopó” keresztezésének tudta be.[1] Fodor Tamás viszont a fajta múltját legalább kétezer évre becsüli és a kelta eredet elméletét hirdeti, esetleg létrejöttét a nomád lovas magyarokkal együtt a Kárpát-medencébe érkezett kopók őshonos kelta kopókkal való keveredésére vezette vissza.[2] Slobodan Pavlovics, a belgrádi Állatorvostudományi Egyetem professzora ugyanakkor az erdélyi kopót egyazon ősi típusba sorolta az osztrák, a szlovák, a balkáni és az isztriai kopókkal – a zoológiailag egyazon fajta helyi változatainak tekintett kopófélék létező különbségeit pedig pusztán az eltérő környezeti adottságoknak és használati módnak tulajdonította.[3] A 2001-ben kiadott Magyar néprajz című monumentális nyolckötetes összefoglalóban olvashatjuk, hogy „őseinknek már kopói is lehettek”, a honfoglalás korából feltárt temetők sírjai közötti gödrökből előkerült kutyacsontok célzott elemzéséből ugyanakkor legfeljebb az látszik, hogy a leletek „viszonylag magas” marmagasságú kutyákra utalnak, a kevés fennmaradt kutyakoponyából egyes fajtákra jellemző sajátosságok megállapítását és ennél pontosabb elemzést nem tesznek lehetővé, és még a legrégebbi „magyar” kutyafajtáknak tartott pulira és komondorra is úgy tűnik, igaz, hogy ezekre utaló csontleletek „nem kerültek elő.”[4]
Az erdélyi kopó egészen ősi – a honfoglalásig, vagy a magyarság történetének még korábbi, a nomád, sztyeppei törzsi életének időszakáig – visszavezetett történetében bővelkednek a legendás elemek, az igazolhatatlan állítások és a valószínűsítések. A kérdés eldöntését nagyban segíthetné a honfoglalás korából és az azt megelőző időszakokból származó újabb régészeti leletek között feltárt kutyacsontvázak szakszerű antropológiai és kinológiai elemzése.[5]Történetileg igazolható módon a fajta múltja – a különböző leírásokra támaszkodva – „csak” a 19. század első felére nyúlik vissza. Az ugyanakkor bizonyos, hogy a kopó ősi típusú vadászkutya, az egyes kopófélék szerepe pedig általánosan a vad felkutatása és szívós hajtómunkával való kitartó űzése volt és maradt. Napjaink Európájában megkülönböztethetjük a kopók északi-, déli-, keleti- és nyugati fajtáit, de külön típusnak tekinthetjük Közép-Európa kopóit – nem annyira földrajzi elhelyezkedésükre mint inkább származásuk szerint.[6] A kynológia tudománya ma körülbelül 45-50 kutyát sorol a kopók fajtacsoportjába. A zömmel falkavadászatra tenyésztett kopók heterogén testfelépítésűek, osztályozásuk legfontosabb szempontjai ugyanakkor nem méretbeli különbségeik, hanem vadászati felhasználási módjuk, vagyis hogy nagyvadra, vagy apróvad vadászatára használatosak-e.[7]
A kopó szó etimológiája a magyar történeti forrásokban az érett középkorig nyúlik vissza. A zömmel Szamota István által gyűjtött és Zolnai Gyula által szerkesztett Magyar-Oklevél Szótárban szerepel a kopó szó egy 1237-es („Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou Petur Medue”, valamint „Wduornici de uilla Borost quorum nomina Itol Chopou Petur Medua”), valamint egy 1240-es latin nyelvű oklevélben („Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke”) – igaz tulajdonnévként (úgy mint: Ital Kapó) vagy személynévként.[8] Ebből látható, hogy az elnevezés ekkor még semmiképp sem a vadászkutyára vonatkozott és nem annak fajta-elnevezésére szolgált. A Magyar Etimológiai Szótár szerint a kopó szó a kap ige kop változatából eredő származékszó, amelynek „eredeti jelentése »elkapó, megfogó, megragadó« lehetett”.[9] Felmerült, hogy a kopó szó a magyar nyelve régi török jövevényszóként kerülhetett[10], de megjelent a magyar törzsek türk törzsekkel való kapcsolatba kerülésére alapozott türk, illetve török nyelvi eredeztetését valószínűsítő teória is. Utóbbi elmélet képviselője Pastinszky János volt, aki az 1922-ben magánkiadásban megjelentetett Gyakorlati magyar-török szótárában a vizslát tazi, zágar, valamint a kopoj és köpegi szavakkal, a kutyát pedig köpek és kelb szavakkal azonosította.[11] A magyar nyelvtudomány fél évszázaddal későbbi állása szerint ezt a származást elvetették.[12]
A Nagy Lajos király (1342–1882) uralkodása alatt és megrendelésére 1360 körül készült latin nyelvű Képes Krónika a magyar középkor egyik legnevezetesebb történeti, művészeti és kultúrtörténeti forrása. A 14. századi krónikakompozícióban az illuminátor saját korát örökítette meg, a kézírásos szöveghez készített 147 gazdagon díszített miniatúra között pedig öt képen is találkozunk kutyaábrázolással. Az ezeken az iniciálékon és miniatúrákon ábrázolt kutyák közül többet a rajzoló hagyományos használati módjuk, azaz vadászat közben jelenít meg. Az egyik kép a csodaszarvas-legendát, egy másik pedig egy medvevadászatot ábrázol és mindkét képről elmondható, hogy a vadászjeleneteket több-kevésbé realisztikusan jeleníti meg. Ebből sejthető, hogy a képet készítő személy biztosan rendelkezett ismeretekkel korának vadászati módjairól. Például mindkét iniciálén látható, hogy a medvét és a „csodaszarvast” űző kutyák is párban vannak, pórázukat szakértő „vérebvezető” pecér tarja a kezében, és jellegzetesek a nyomot követő és a vadat tátott szájjal ugató és támadó kutyák testtartásai is. Lelógó fülük, testalkatuk és mozdulataik alapján szinte biztosan vadászkutyákról van szó, problémás ugyanakkor, hogy a megjelenített vadászkutyák közül egyikük színe sem hasonlít a mai erdélyi kopóéra: van köztük zsemleszínű, leopárdfoltos, a harmadik fehér, negyedik pedig inkább vöröses,-sötétbarnás árnyalattal bír.[13] Természetesen lehetséges, hogy az iniciálékon a korszak vadászatain a vad felkutatására és üldözésére használt kopókat, vagy kopót is látunk – mint ahogy ezt Lukáts Mónika véli[14] –, ez a kutya azonban színében biztosan különbözött a ma ismert erdélyi kopó fekete-cser-esetlegesen fehér jegyes színétől. Ennek alapján Tóth Zoltán, az erdélyi kopó múltjának kutatója és legjobb ismerője, sajnálatosan befejezetlen és napjainkig kéziratban maradt munkájában joggal valószínűsíti, hogy annak ellenére, hogy az ábrázolás témája a honfoglalás mitikus-ideologikus története volt (csodaszarvas-legenda) esetleg századokkal korábbi vadászat bemutatása, a kor festője minden bizonnyal csak a „számára ismeretes és adott kor ebeit ábrázolhatta” többé kevésbé valósághűen, különös tekintettel saját kora tárgyi valóságára (pórázok, a kutyák nyakörve, szerszámok, fegyverek, a képen szereplő személyek viselete, stb.). A munka így – szögezhetjük le egyetértőleg – nemcsak textuálisan, de vizuálisan is saját korukról adnak tanúbizonyságot, nem pedig az eredetileg ábrázolni kívánt jelenet tényleges időszakáról és idejéről.[15]
A mai értelemben vett kopó típusú vadászkutyák kopóként való elnevezésére a hazai forrásokban csak a XVI. század közepétől találunk példát. Csak ekkorra datálhatjuk, legalábbis ekkortól tudjuk adatokkal is alátámasztani, hogy elkezdődött a vadászati módok nyelvi differenciálódása és kezdett elkülönülni a vizslamunkát (a. m. vizslató eb=kereső eb) végző vizsla munkája a továbbiakban hajtókutyaként számon tartott kopó munkájától. Batthyány Ferencné például 1558-ban Nádasdy Tamástól a két ígért kopót kéri levelében.[16] A vadászati viszonyok a középkorban az ország egész területén lehetővé tették a kopóval való vadászatot, vagyis a kopászatot. A remek szaglása miatt a vadat felkutatni-, szívóssága miatt pedig azt hajtani és elkapni képes kopókat különösen a nehezen járható terepen, a sűrű erdőségekben és a magasabb domborzati viszonyok között lehetett jól használni. A „kopó” ugyanakkor még a XVII. században is általános fogalmat jelölt és a vadászkutya funkciójára utalt – így ha volt is jelzője (például: „erdélyi”, „magyar”, „hosszú lábú”, stb.) az nem fajtanevet takart, hanem a hajtókutya származási helyére, vagy valamely külső tulajdonságára, vagy feltűnő ismertetőjelére vonatkozott. Jellemző, hogy a legtöbb fajta ekkor német elnevezéssel bírt.[17]
Jan Amos Komenský (1592–1670) kora jeles pedagógusának 1631-ben megjelent Janua linguae latinae reserata aurea (A nyelvek kitárt arany kapuja) című tankönyvében kora vadászatáról is találunk alapinformációkat, így a kopó, a vizsla és az agár „vadászati munkájáról” is. A kötet „vadászásról” szóló 37. fejezetben olvashatjuk a: „[424.] A’ vadász a’ vermekre, és árkolásokra csalogattatott vadakat meg fogja; avagy az élessen szagló kopo ebecnec bűzölésec által nyomokat nyomozza és vadászsza. [425.] Mert a vislac fel-felkeresic, az önnön kénnyén vadászni járó agarac kergetic és el éric.”[18] Olvashatunk kopóról és vizsláról Komenský 1658-ban kiadott kifejezetten oktatás céljára készült Orbis sensualium Pictus trilinguis (A látható világ leírása) című – saját rajzaival is illusztrált – tankönyvének 52. fejezetében is: „A’ vadász vadászsza a’ vadakat; midőn az erdőt környülfogja (veszi) vadászohálóckal, mellyek meg vettetnek (ki terjesztetnek) hálo terjesztő poznáckal. (villa fáckal). A’ visla (kopó eb) a’ vadakat nyomokon (föl heresi, nyomokat nyomozza) avagy föl keréti szaglásával; (bűzlésével) az agár kergeti azokat.”[19] A kopó esetében nyilvánvaló, hogy nem fajtáról, hanem egy vadászkutya típusról van szó, ahogy az is, hogy az elnevezése időnként még mindig összemosódott a vadak felkutatásában szintén a szaglására hagyatkozó – és a vadat elkapni képes – vizsláéval, a két vadászkutya-típusa ugyanis még nem vált el élesen egymástól.
A kopó múltjával foglalkozók az 1600-as évekből már nem csak írott források, hanem tárgyi eszközök segítségére is támaszkodhatnak. Ezek sorába illeszkednek azok a vadászjeleneteket megörökítő vésett serlegek, amilyenek Erdélyből is előkerültek. Egy ilyen, a kor medvevadászatát ábrázoló serlegen a lándzsával felszerelt vadász mellett két kopót is láthatunk „munka” közben: az egyik a medve jobb hátsó combjába mélyeszti fogait, a másik pedig annak hátába. A kopó szívóssága miatt a kopászat különösen az ország nehezen járható, sűrű erdőségekkel és magas hegyekkel borított északi és keleti vidékein vált divatossá és hasznossá. A középkori magyar uralkodókhoz és nemesekhez hasonlóan az erdélyi fejedelmek mindegyike előszeretettel hódolt vadászszenvedélyének, a fényes külsőségek közepette űzött fejedelmi vadászatokhoz pedig nagy számban használtak a státuszszimbólumnak is számító kopókat, agarakat és vizslákat. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek az 1647-ből fennmaradt udvari „catalogusa” szerint 75 kopója volt – 8 „kopópecérének” és ezek inasainak felügyelete alatt[20], Apafi Mihály erdélyi fejedelem pedig 83 kopót tartott[21]. A kopók zömét leginkább Törökországból, Moldvából vagy Havasalföldről szerezték.[22] Gyöngyösi István, költő és alispán a 17. század végén Kemény Jánosról írt eposzában (Porábúl megéledett főnix) a kor jellemző erdélyi vadászatának megörökítésekor megemlékezett a nyulat hajtó kopókról is.[23] A kopó, fajtanévként ugyan a 17. században megjelenik, az elnevezés nem vált általánossá, és még a 18. században is a hajtókutyákat gyakran – francia elnevezésükre utalva – összefoglaló néven csak sinkuránnak („chien couran”=futó kutya) nevezték[24], ami nálunk „angol fajtájú, sebes futású vadászebet” jelentett.[25]III. Károly „De memoranda venatione” című 1729. évi XXII. törvénye mezőgazdasági okokból betiltotta a „Sinkorán” nevű angol vadászkutyákkal való vadászatot[26], a vadászati tilalom pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kopászat, immár tiltott vadászati módként, még inkább az ország peremvidékeire szoruljon vissza.
A hazai vadászati szakirodalomban kiemelt jelentőséggel bír az első magyar nyelvű vadászati szakkönyv, Pák Dienes 1829-ben megjelent Vadászattudománya, amely a kopó első szakszerű leírását is tartalmazza. Eszerint „[k]opónak neveztetik azon kutya, melly a’ vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ’s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol.” Pák szerint nálunk „leginkább német és lengyel kopók, vagy ezek’ öszveresztéséből származott korcsok találtatnak.”[27] A reformkorban terjed el idehaza is a döntően angol mintát követő falkavadászat. A vadászat és s sport elemeit ötvöző lóhátról űzött vadászat meggyökereztetésében komoly érdemeket szerzett Wesselényi Miklós és Széchenyi István, valamint az angol származású, magyarrá lett gazdálkodó és író, John Paget. Paget, aki egyben Wesselényi sógora is volt, falkavadászatra Erdélyből származó, ezért „erdélyiként” megnevezett „magyar fekete kopókat” is megkísérelt használni a Kolozsvár környéki vadászatokon, néhány éven át – mérsékelt sikerrel. Amíg korábban erre nem volt igény, a 19. századi nacionalizmus magával hozta a kutyafajták nemzeti osztályozásának igényét is, az erdélyi kopókra mindinkább használt „magyar” jelző a fajta megnevezésében a hangsúlyozott hazai (azaz nem brit és nem német) származást és tenyésztést jelentett. Az immár egyre gyakrabban erdélyinek nevezett kopóval űzött vadászat több példáját megörökítette az ismert erdélyi emlékíró és vadász, Újfalvi Sándor az 1854-ben írt vadászati visszaemlékezésében is,[28] a mai erdélyi kopóra már nagyon emlékeztető – ugyan némileg kisebb – kutyák ábrázolásait pedig láthatjuk Vastagh György XIX. század végén Újfalvi Sándorról készült olajfestményein is. Jellemző külső jegyeivel a mai erdélyi kopókkal teljesen azonos kutya megjelenik a Verebélyi Kincső kutatásai nyomán ismertté vált 19. századi allegorikus vadásztemetést ábrázoló olajnyomaton.[29] A gyalogosan űzött kopózás és a fajta festményeken való megjelenése mellett a század végén megjelent munkájában a kopókölyök vadászati bevezetésének és a kopóval való gyakorlás fortélyainak is teret ad a kötetet Cserszilvásy Ákos vadászírói álnevén jegyző költő, műfordító Vajda János.[30]
Az erdélyi kopó első tudományos igényű leírása a Czynk Ede (Edward von Czynk) postamester és ornitológus nevéhez köthető, aki a Waidmanns Heil erdélyi német nyelvű vadászújság 1901. évi 3. és 4. számában Die Siebenbürger Bracke címmel közölt a fajtáról tanulmányt. Mika Károly neves vadászati író 1909-ben megjelent „A vadászebek” című munkájában a hazánkban előforduló kopókat úgynevezett osztrák- és lengyel kopók csoportjába sorolta – utalva egyúttal a kutyák feltételezett származására. Álláspontja szerint a mai erdélyi kopó ezek keveredéséből jöhetett létre. Az örvendetes fejlemények ellenére korábban országosan elterjedt, majd fokozatosan az ország északi és keleti területein megőrződött[31] és a század utolsó harmadában már erdélyinek nevezett fajtáról a huszadik század hajnalán egyre jobban megoszlottak a vélemények: a vadászok egy része a kopós vadászati mód ellen foglalt állást, hangsúlyozva, hogy a fajta rossz hatással van az erdők vadállományára, mások viszont a nehezen járható terepeken a kopók elengedhetetlenül fontos vadászati munkája és a hagyományos kopós vadászat megőrzésének fontossága mellett foglaltak állást. A birtokszerkezet megváltozása, a vadászat fokozatos modernizálódása, az új jogi szabályozás és a technikai változások mellett az erdélyi kopó történetére a trianoni békeszerződés is rányomta a bélegyét. A történelmi Magyarország északi és keleti területeinek Csehszlovákiához és Romániához való csatolásával ugyanis elcsatolásra kerültek az országtól azok a nagy kiterjedésű és sűrű erdők is, ahol a kopászat megőrződött. A megváltozott körülmények ellenére a hagyományos kopós vadászati forma a két világháború között is dívott Csehszlovákiában és Romániában. 1938 és 1944 között Magyarország több lépcsőben kapott vissza 1920-ban elcsatolt területeiből, így 1940-ben visszakerült Észak-Erdély jelentős része. Amellett, hogy a történelmi változásnak köszönhetően a hazai közvélemény szinte újra felfedezte az erdélyi kopót, a hazai vadászati lapokban ugyanúgy teret nyert az erdélyi kopóról folytatott viták is, amelynek argumentációja a századfordulós viták érveit folytatta. 1941-ben jelent meg viszont a Vadászati útmutató, amelynek szerzője Bajza (Fenczik) Jenő máig a legrészletesebben rögzítette az erdélyi kopó külső és belső tulajdonságait és a más kopóktól a fajtát megkülönböztető külső jegyeket.[32] A második világháborút Erdély északi része újra Romániához került, a kopós vadászati módot pedig idehaza és Romániában is betiltották. A „dúvad” minősítésnek volt köszönhető, hogy a hatvanas évek végéig nem tudunk bejelentett erdélyi kopó alomról.
Az erdélyi kopó történetében a változást 60-as évek vége hozta el, amikor az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállításra készülve felmerült az igény, hogy a kiállításon mutassák be az erdélyi kopót is. Csak hosszas keresés és utánajárást követően sikerült két példányt fellelni és Magyarországra szállítani, a kopó felkutatásában, megőrzésében és megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Fodor Tamás, Standeisky Andor, Dr. Tóth Zoltán, Kelemen Atilla és Györffy Lajos is. Az erdélyi kopó újratenyésztése a Máramaros környékéről származó kutyapár – utóbb „Állatkerti” jelzővel ellátott – Mózsi és Réka – segítségével indult, akik a hazai erdélyi kopó állomány ősének számítanak. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI – Fédération Cynologique Internationale) 1966-ban hivatalosan is a kilencedik magyar kutyafajtaként ismerte el az erdélyi kopót és azt a VI.-os (kopók, vérebek és rokon fajták) csoportjába sorolta. 1966-ban sor került sor a fajtastandard megalkotására, 1969-ben a törzskönyvezés elindítására, 1971-ben pedig a MEOE keretén belül jött létre az Erdélyi Kopó Szakosztály. Az erdélyi kopó 2012-től nemzeti kincsnek számít, 2016-tól már magyar értéktárba sorolt kutyafajta, 2017. március 22-én pedig Egerben a hungarikumok közé is beválasztották. 2020 novemberében eltörölték azt a fajtát is sújtó tiltást, ami a 45 cm marmagasságot meghaladó kutyával történő terelővadászatot tiltotta meg.[33]
Az erdélyi kopó magyar nemzeti kincs, egyedszáma ugyanakkor, ha viszonylag stabil is, az egész Kárpát-medencében mindössze ezer-ezerkétszáz körülire tehető – amivel ma is messze a legkisebb populációjú magyar kutyafajta. Az erdélyi kopó az elkötelezett tenyésztői és felelősségteljes gazdái szemében ma is a legelegánsabb magyar vadászkutya. A fajtát a külleme és testi adottságai napjainkban is igazi munkakutyává avatják. A vadászatok során a többnyire nehéz erdei terepen tanúsított hosszútávfutó teljesítménye, szívóssága és bátorsága remekül használható nagyvadas vadászkutyává teszik, emellett nyugodt, hűséges és családcentrikus természete miatt a mozgásigényét kielégíteni képes kutyatartók számára is ideális családtag és társ.
Felhasznált források és szakirodalom
Internetes források
https://berek.hu/2020/11/03/orszaggyules-erdelyi-kopo/
https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=72900022.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fkeyword%3D1729 (Utolsó letöltés: 2021. augusztus 20.)
Gyöngyösi, 1693
Gyöngyösi István: Porábúl megéledett főnix. 1693. [1999]. https://mek.oszk.hu/06000/06076/06076.htm (Utolsó letöltés: 2021. július 15.)
Tóth, 2020
Dr. Tóth Zsigmond: Társ a vadászatban: az erdélyi kopó. https://magyarmezogazdasag.hu/2020/10/07/tars-vadaszatban-az-erdelyi-kopo (Utolsó letöltés: 2024. április 10.)
Kiadott források
AMNyESz, 1970
Benkő Loránd (Főszerk.): A Magyar Nyelv Etimológiai Szótára. II. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
Gombocz, 1908
Gombocz Zoltán: Honfoglaláselőtti török jövevényszavaink. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1908. http://mek.oszk.hu/07000/07062/07062.pdf (Utolsó letöltés: 2021. június 30.)
MN, 2001
Paládi-Kovács Attila (Főszerk.): Magyar Néprajz. II. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2001. http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/index.html (Utolsó letöltés ideje: 2024. május 10.)
Szamota–Zolnai, 1902–1906
Szamota István – Zolnai László: Magyar-oklevél szótár. Budapest, Horánszky Viktor Könyvkereskedése, 1902–1906.
Szarvas–Simonyi, 1891
Szarvas Gábor – Simonyi Zsigmond: Magyar Nyelvtörténeti Szótár. II. köt. (S–J.). Budapest, Hornyánszky Viktor Akadémiai Könyvkereskedése, 1891.
Szakirodalom
Cserszilvásy, 1896
Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, Franklin-Társulat, 1896. [Reprint.]
Csőre, 2003
Csőre Pál: A magyar vadászati szaknyelv kialakulása. In: W. Nagy Ágota (Szerk.): A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2003.
Daróczi, 2011
Daróczi Szabó Márta: Életre kelt kutyák. Mit lehet megtudni a kutyacsont leletekből? In: História 2011/3. 11–15.
Diezel–Mika, 1899
Diezel Emil – Mika Károly: Az apróvad vadászata. Budapest, Athenaeum, 1899.
Fodor, 1972
Fodor Tamás, dr.: Egy majdnem elfelejtett kutyafajta: az erdélyi kopó. In: Erdészettörténeti Közlemények 1972/5–7. 114–123.
Kátay-Barba, 2011
K.-B. R. P. [Kátay-Barba Rafael Péter]: Kutyák a magyar krónikaábrázolásokban. In: História 2011/3. 13.
Komenský, 1631
Komenský, Ján Amos: Janua linguae latinae reserata aurea. Kolozsvár, Veresegyházi Miklós, 1673. https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_1146/?pg=0&layout=s (Utolsó letöltés: 2024. május 10.)
Komenský, 1669
Komenský, Ján Amos: Orbis sensualium pictus trilinguis. 1669. https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_1091-RM_I_8r_0547/?pg=0&layout=s (Utolsó letöltés: 2024. május 10.)
Lukáts, 1995
Lukáts Melinda: Az erdélyi kopó. In: Nimród 1995/5. 20–21.
Pák, 1829
Pák Dienes: Vadászattudomány. Buda, Magyar Királyi Műegyetem, 1829.
Sebestyén, 1897
Sebestyén Gyula: A székelyek neve és eredete. II. In: Etnographia 1897/3. 141–167.
Standeisky, 1963
Standeisky Andor: A magyarvizsla származástörténete. Az erdő [Erdészeti lapok]1963/4. 170–175. http://erdeszetilapok.oszk.hu/00455/pdf/EL_1963_04_170-175.pdf (Utolsó letöltés: 2024. május 19.)
Szabó, 2016
Szabó András Péter: A besztercei levéltár jegyzékei az erdélyi fejedelmi udvarról (1636–1659). In: Lymbus Magyarságtudományi Forrásközlemények 2016. 67–122. http://epa.oszk.hu/01500/01500/00012/pdf/EPA01500_lymbus_2015_067-122.pdf (Utolsó letöltés: 2024. május 10.)
Szilágyi, 1875
Szilágyi Sándor (szerk.): A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése. Budapest, Ráth Mór, 1875.
Takáts, 1914
Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok. Budapest, Az „Élet” irodalmi és nyomda részvénytársaság, 1914.
Takáts, 1917
Takáts Sándor: Rajzok a török világból. 3. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1917.
Terbe, 2010
Terbe Erika: Erika: Batthyány Ferencné Svetkovics Katalin levelei 1538–1575. Régi Magyar Levéltár 3. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2010.
Tóth, 2005
Tóth Zoltán, dr.: A kopó nagymonográfiája táblázatokkal. 2005. (Kézirat.)
Újfalvi, 1854
Újfalvi Sándor: Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982.
Verebélyi, 1977
Verebélyi Kincső: Vadászat a művészetben. Pásztorfaragások. In: Nimród 1977/9. 402.
[1] Standeisky, 1963: 172.
[2] Fodor, 1972: 114–115.
[3] Lukáts, 1995: 20.
[4] MN, 2001: 801.
[5] Az ásatások során előkerült kutyacsont leletekről még lásd Daróczi-Szabó, 2011: 11.
[6] Tóth, 2005: 6.
[7] Lásd https://kutyafajtak.hu/kopok (Utolsó letöltés: 2024. május 23.)
[8] Szarvas–Simonyi, 1891: 352. Lásd még Szamota–Zolnai, 1902–1906: 8. Egy 1293-as oklevélben a Leső, Kopó, Nyuzó, Nyerítő, stb. nevek vadászokat jelölnek. Lásd Sebestyén, 1897: 146.
[9] AMNyESz, 1970: 564.
[10] Gombocz, 1908: 103.
[11] Pastinszky, 1922. Idézi: Tóth, 2005: 10.
[12] Lásd AMNyESz, 1970: 565.
[13] Kátay-Barba Rafael Péter egyik cikkében elképzelhetőnek tartja, hogy a csodaszarvassal való találkozást az 5. oldalon bemutató „A” iniciálén esetleg „erős (vizslás?) fejű” kutya, „ősi magyar kopó vagy szelindek”, „kajtárkodó kopó” valamint a „magyar agár őse?” szerepelhetnek. Lásd Kátay-Barba, 2011: 13.
[14] Lukáts, 1995: 20.
[15] Tóth, 2005: 13–14.
[16] Terbe, 2010: 76. Idézi: Takáts, 1914: 46–47.
[17] Uo. 10.
[18] Komenský, 1631: 80.
[19] Uő, 1669: 109.
[20] Szabó, 2016: 74., 89. és 97.
[21] Tóth, 2020.
[22] Takáts, 1917: 68.
[23] Lásd Gyöngyösi, 1693.
[24] Takáts, 1917: 67.
[25] Csőre, 2003: 54.
[26] https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=72900022.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fkeyword%3D1729 (Utolsó letöltés: 2024. május 20.)
[27] Pák, 1829: 90.
[28] Újfalvi, 1854.
[29] Verebélyi, 1977.
[30] Cserszilvásy, 1896.
[31] Diezel–Mika, 1899: 23.
[32] Tóth, 2005: 47.
[33] https://berek.hu/2020/11/03/orszaggyules-erdelyi-kopo/
