Az erdélyi kopónak, a ma ismert formájában való „ősisége” régóta megosztja a fajta történetének kutatóit. Standeisky Andor a fajta származását az ugor kor elejéig, a magyarság kialakulása és lovas nemzetté alakulásáig vezette vissza és kialakulását az egykori „tatár kopó” és „kelta kopó” keresztezésének tudta be. Fodor Tamás viszont a fajta múltját legalább kétezer évre becsülte és a kelta eredet elméletét hirdette, esetleg létrejöttét a nomád lovas magyarokkal együtt a Kárpát-medencébe érkezett kopók őshonos kelta kopókkal való keveredésére vezette vissza. Slobodan Pavlovics, a belgrádi Állatorvostudományi Egyetem professzora ugyanakkor az erdélyi kopót egyazon ősi típusba sorolta az osztrák, a szlovák, a balkáni és az isztriai kopókkal – a zoológiailag egyazon fajta helyi változatainak tekintett kopófélék létező különbségeit pedig pusztán az eltérő környezeti adottságoknak és használati módnak tulajdonította.
Az erdélyi kopó egészen ősi – a honfoglalásig, vagy a magyarság történetének még korábbi, a nomád, sztyeppei törzsi életének időszakáig – visszavezetett történetében bővelkednek a legendás elemek, az igazolhatatlan állítások és a valószínűsítések. A kérdés eldöntését nagyban segíthetné a honfoglalás korából és az azt megelőző időszakokból származó újabb régészeti leletek között feltárt kutyacsontvázak szakszerű antropológiai és kinológiai elemzése. Történetileg igazolható módon a fajta múltja – a különböző leírásokra támaszkodva – a 19. század első felére nyúlik vissza. Az ugyanakkor bizonyos, hogy az erdélyi kopó ősi típusú vadászkutya, az egyes kopófélék szerepe pedig általánosan a vad felkutatása és szívós hajtómunkával való kitartó űzése volt és maradt. Napjaink Európájában megkülönböztethetjük a kopók északi-, déli-, keleti- és nyugati fajtáit, de külön típusnak tekinthetjük Közép-Európa kopóit – nem annyira földrajzi elhelyezkedésük, mint inkább származásuk szerint. A kynológia tudománya ma körülbelül 45-50 kutyát sorol a kopók fajtacsoportjába. A zömmel falkavadászatra tenyésztett kopók heterogén testfelépítésűek, osztályozásuk legfontosabb szempontjai ugyanakkor nem méretbeli különbségeik, hanem vadászati felhasználási módjuk, vagyis, hogy nagyvadra, vagy apróvad vadászatára használatosak-e.
A kopó szó etimológiája a magyar történeti forrásokban az érett középkorig nyúlik vissza. A zömmel Szamota István által gyűjtött és Zolnai Gyula által szerkesztett Magyar-Oklevél Szótárban szerepel a kopó szó egy 1237-es, valamint egy 1240-es latin nyelvű oklevélben – igaz tulajdonnévként (úgy mint: Ital Kapó) vagy személynévként. E szerint az elnevezés ekkor még semmiképp sem a vadászkutyára vonatkozott és nem annak fajta-elnevezésére szolgált. A Magyar Etimológiai Szótár szerint a kopó szó a kap ige kop változatából eredő származékszó, amelynek „eredeti jelentése »elkapó, megfogó, megragadó« lehetett”. Felmerült, hogy a kopó szó a magyar nyelve régi török jövevényszóként kerülhetett, de megjelent a magyar törzsek türk törzsekkel való kapcsolatba kerülésére alapozott türk, illetve török nyelvi eredeztetését valószínűsítő teória is. Utóbbi elmélet képviselője Pastinszky János volt, aki az 1922-ben magánkiadásban megjelentetett Gyakorlati magyar-török szótárában a vizslát tazi, zágar, valamint a kopoj és köpegi szavakkal, a kutyát pedig köpek és kelb szavakkal azonosította. A magyar nyelvtudomány fél évszázaddal későbbi állása szerint ezt a származást elvetették.
A Nagy Lajos király (1342–1882) uralkodása alatt és megrendelésére 1360 körül készült latin nyelvű – Képes Krónikának nevezett – krónikakompozícióban az illuminátor saját korát örökítette meg, a kézírásos szöveghez készített 147 gazdagon díszített miniatúra között pedig öt képen is találkozunk kutyaábrázolással. Ezek közül a kutyák közül többet a rajzoló hagyományos használati módjuk, azaz vadászat közben jelenít meg. Az egyik kép a csodaszarvas-legendát, egy másik pedig egy medvevadászatot ábrázol és mindkét képről elmondható, hogy a vadászjeleneteket több-kevésbé realisztikusan jeleníti meg, vagyis a képet készítő személy biztosan rendelkezett ismeretekkel korának vadászati módjairól: mindkét iniciálén látható, hogy a medvét és a „csodaszarvast” űző kutyák is párban vannak, pórázukat szakértő „vérebvezető” pecér tarja a kezében, és jellegzetesek a nyomot követő és a vadat tátott szájjal ugató és támadó kutyák testtartásai is. Lelógó fülük, testalkatuk és mozdulataik alapján szinte biztosan vadászkutyákról van szó, ugyanakkor a megjelenített vadászkutyák közül egyikük színe sem hasonlít a mai erdélyi kopóéra: van köztük világosszínű, leopárdfoltos, a harmadik fehér, negyedik pedig inkább vöröses-, sötétbarnás árnyalattal bír. Lehetséges ugyan, hogy az iniciálékon a korszak vadászatain a vad felkutatására és üldözésére használt kopókat, vagy kopót is látunk – mint ahogy ezt Lukáts Melinda véli –, ez a kutya azonban színében biztosan különbözött a ma ismert erdélyi kopó fekete-cser-esetlegesen fehér jegyes színétől. Ennek alapján Tóth Zoltán, az erdélyi kopó múltjának kutatója és legjobb ismerője, sajnálatosan befejezetlen és napjainkig kéziratban maradt munkájában joggal valószínűsíti, hogy annak ellenére, hogy az ábrázolás témája a honfoglalás mitikus-ideologikus története volt (csodaszarvas-legenda) esetleg századokkal korábbi vadászat bemutatása, a kor festője minden bizonnyal csak a „számára ismeretes és adott kor ebeit ábrázolhatta” többé kevésbé valósághűen, különös tekintettel saját kora tárgyi valóságára (pórázok, a kutyák nyakörve, szerszámok, fegyverek, a képen szereplő személyek viselete, stb.). A munka ezért nemcsak textuálisan, de vizuálisan is saját koráról adnak tanúbizonyságot, nem pedig az eredetileg ábrázolni kívánt jelenet tényleges időszakáról és idejéről.
A mai értelemben vett kopó típusú vadászkutyák kopóként való elnevezésére a hazai forrásokban csak a XVI. század közepétől találunk példát. Ekkorra datálhatjuk, legalábbis ekkortól tudjuk adatokkal is alátámasztani, hogy elkezdődött a vadászati módok nyelvi differenciálódása és kezdett elkülönülni a vizslamunkát (a. m. vizslató eb=kereső eb) végző vizsla munkája a továbbiakban hajtókutyaként számontartott kopó munkájától. Batthyány Ferencné például 1558-ban Nádasdy Tamástól a két ígért kopót kéri levelében. A vadászati viszonyok a középkorban az ország egész területén lehetővé tették a kopóval való vadászatot, vagyis a kopózást. A remek szaglása miatt a vadat felkutatni-, szívóssága miatt pedig azt hajtani és elkapni képes kopókat különösen a nehezen járható terepen, a sűrű erdőségekben és a magasabb domborzati viszonyok között lehetett jól használni. A „kopó” ugyanakkor még a XVII. században is általános fogalmat jelölt és a vadászkutya funkciójára utalt – így, ha volt is jelzője (például: „erdélyi”, „magyar”, „hosszú lábú” stb.) az nem fajtanevet takart, hanem a hajtókutya származási helyére, vagy valamely külső tulajdonságára, esetleg feltűnő ismertetőjelére vonatkozott. Jellemző, hogy a legtöbb fajta ekkor német elnevezéssel bírt.
Jan Amos Komenský (1592–1670) kora jeles pedagógusának 1631-ben megjelent Janua linguae latinae reserata aurea (A nyelvek kitárt arany kapuja) című tankönyvében kora vadászatáról is találunk alapinformációkat, így a kopó, a vizsla és az agár „vadászati munkájáról” is. A kötet „vadászásról” szóló 37. fejezetben olvashatjuk a: „[424.] A’ vadász a’ vermekre, és árkolásokra csalogattatott vadakat meg fogja; avagy az élessen szagló kopo ebecnec bűzölésec által nyomokat nyomozza és vadászsza. [425.] Mert a vislac fel-felkeresic, az önnön kénnyén vadászni járó agarac kergetic és el éric.” Olvashatunk kopóról és vizsláról Komenský 1658-ban kiadott kifejezetten oktatás céljára készült Orbis sensualium Pictus trilinguis (A látható világ leírása) című – saját rajzaival is illusztrált – tankönyvének 52. fejezetében is: „A’ vadász vadászsza a’ vadakat; midőn az erdőt környülfogja (veszi) vadászohálóckal, mellyek meg vettetnek (ki terjesztetnek) hálo terjesztő poznáckal. (villa fáckal). A’ visla (kopó eb) a’ vadakat nyomokon (föl heresi, nyomokat nyomozza) avagy föl keréti szaglásával; (bűzlésével) az agár kergeti azokat.” A kopó esetében nyilvánvaló, hogy nem fajtáról, hanem egy vadászkutya típusról van szó, ahogy az is, hogy az elnevezése időnként még mindig összemosódott a vadak felkutatásában szintén a szaglására hagyatkozó – és a vadat elkapni képes – vizsláéval, a két vadászkutya-típusa ugyanis még nem vált el élesen egymástól.
Az 1600-as évekből már nem csak írott források, hanem tárgyi eszközök segítségére is támaszkodhatunk. Például egy olyan vadászjelenetet megörökítő vésett serlegre, amelyik a kor medvevadászatát ábrázolója, ahol a lándzsával felszerelt vadász mellett két kopót is láthatunk „munka” közben: az egyik a medve jobb hátsó combjába mélyeszti fogait, a másik pedig annak hátába. A kopó szívóssága miatt a kopós vadászat különösen az ország nehezen járható, sűrű erdőségekkel és magas hegyekkel borított északi és keleti vidékein vált divatossá és hasznossá. A középkori magyar uralkodókhoz és nemesekhez hasonlóan az erdélyi fejedelmek mindegyike előszeretettel hódolt vadászszenvedélyének, a fényes külsőségek közepette űzött fejedelmi vadászatokhoz pedig nagy számban használtak a státuszszimbólumnak is számító kopókat, agarakat és vizslákat. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek az 1647-ből fennmaradt udvari „catalogusa” szerint 75 kopója volt – 8 „kopópecérének” és ezek inasainak felügyelete alatt, Apafi Mihály erdélyi fejedelem pedig 83 kopót tartott. A kopók zömét leginkább Törökországból, Moldvából, Havasalföldről és török vagy lengyel területekről szerezték. Gyöngyösi István, költő és alispán a 17. század végén Kemény Jánosról írt eposzában (Porábúl megéledett főnix) a kor jellemző erdélyi vadászatának megörökítésekor megemlékezett a nyulat hajtó kopókról is. A kopó, fajtanévként ugyan a 17. században megjelenik, az elnevezés nem vált általánossá, és még a 18. században is a hajtókutyákat gyakran – francia elnevezésükre utalva – összefoglaló néven csak sinkuránnak („chien couran”=futó kutya) nevezték, ami nálunk „angol fajtájú, sebes futású vadászebet” jelentett. III. Károly „De memoranda venatione” című 1729. évi XXII. törvénye mezőgazdasági okokból betiltotta a „Sinkorán” nevű angol vadászkutyákkal, azaz kopókkal való vadászatot, a vadászati tilalom pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kopózás, immár tiltott vadászati módként, még inkább az ország peremvidékeire szoruljon vissza.
A hazai vadászati szakirodalomban kiemelt jelentőséggel bír az első magyar nyelvű vadászati szakkönyv, Pák Dienes 1829-ben megjelent Vadászattudománya, amely a kopó első szakszerű leírását is tartalmazza. Eszerint „[k]opónak neveztetik azon kutya, melly a’ vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ’s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol.” Pák szerint nálunk „leginkább német és lengyel kopók, vagy ezek’ öszveresztéséből származott korcsok találtatnak.” A reformkorban terjed el idehaza is a döntően angol mintát követő falkavadászat. A vadászat és s sport elemeit ötvöző lóhátról űzött vadászat meggyökereztetésében komoly érdemeket szerzett Wesselényi Miklós és Széchenyi István, valamint az angol származású, magyarrá lett gazdálkodó és író, John Paget. Paget, aki Wesselényi sógora volt, falkavadászatra Erdélyből származó, ezért „erdélyiként” megnevezett „magyar fekete kopókat” is megkísérelt használni a Kolozsvár környéki vadászatokon, néhány éven át – mérsékelt sikerrel. A vadászatokra használt „erdélyi kopók” ugyanis jellemzően önállóan – és nem falkában – dolgoztak és idegenkedtek a lovaktól.
Amíg korábban erre nem volt igény, a 19. századi nacionalizmus magával hozta a kutyafajták nemzeti osztályozásának igényét is, az erdélyi kopókra mindinkább használt „magyar” jelző a fajta megnevezésében a hangsúlyozott hazai (azaz nem brit és nem német) származást és tenyésztést jelentett. Az immár egyre gyakrabban erdélyinek nevezett kopóval űzött vadászat több példáját megörökítette az ismert erdélyi emlékíró és vadász, Újfalvi Sándor az 1854-ben írt vadászati visszaemlékezésében is, a mai erdélyi kopóra már nagyon emlékeztető – ugyan némileg kisebb – kutyák ábrázolásait pedig láthatjuk Vastagh György XIX. század végén Újfalvi Sándorról készült olajfestményein is. Jellemző külső jegyeivel a mai erdélyi kopókkal teljesen azonos kutya megjelenik a Verebélyi Kincső kutatásai nyomán ismertté vált 19. századi allegorikus vadásztemetést ábrázoló olajnyomaton. A gyalogosan űzött kopózás és a fajta festményeken való megjelenése mellett a század végén megjelent munkájában a kopókölyök vadászati bevezetésének és a kopóval való gyakorlás fortélyainak is teret ad a kötetet Cserszilvásy Ákos vadászírói álnevén jegyző költő, műfordító Vajda János.
Az erdélyi kopó első tudományos igényű leírása a Czynk Ede (Edward von Czynk) postamester és ornitológus nevéhez köthető, aki a Waidmanns Heil erdélyi német nyelvű vadászújság 1901. évi 3. és 4. számában Die Siebenbürger Bracke címmel közölt a fajtáról tanulmányt. Mika Károly neves vadászati író 1909-ben megjelent „A vadászebek” című munkájában a hazánkban előforduló kopókat úgynevezett osztrák- és lengyel kopók csoportjába sorolta – utalva egyúttal a kutyák feltételezett származására. Álláspontja szerint a mai erdélyi kopó ezek keveredéséből jöhetett létre. Az örvendetes fejlemények ellenére korábban országosan elterjedt, majd fokozatosan az ország északi és keleti területein megőrződött és a század utolsó harmadában már erdélyinek nevezett fajtáról a huszadik század hajnalán egyre jobban megoszlottak a vélemények: a vadászok egy része a kopós vadászati mód ellen foglalt állást, hangsúlyozva, hogy a fajta rossz hatással van az erdők vadállományára, mások viszont a nehezen járható terepeken a kopók elengedhetetlenül fontos vadászati munkája és a hagyományos kopós vadászat megőrzésének fontossága mellett törtek lándzsát. A birtokszerkezet megváltozása, a vadászat fokozatos modernizálódása, az új jogi szabályozás és a technikai változások mellett az erdélyi kopó történetére a trianoni békeszerződés is rányomta a bélyegét. A történelmi Magyarország északi és keleti területeinek Csehszlovákiához és Romániához való csatolásával ugyanis elkerültek az országtól azok a nagy kiterjedésű és sűrű erdők is, ahol a kopózás megőrződött. A megváltozott körülmények ellenére a hagyományos kopós vadászati forma a két világháború között is dívott Csehszlovákiában és Romániában. 1938 és 1944 között Magyarország több lépcsőben kapott vissza 1920-ban elcsatolt területeiből, így 1940-ben visszakerült Észak-Erdély jelentős része. Amellett, hogy a történelmi változásnak köszönhetően a hazai közvélemény szinte újra felfedezte az erdélyi kopót, a hazai vadászati lapokban ugyanúgy teret nyert az erdélyi kopóról folytatott viták is, amelynek argumentációja a századfordulós viták érveit folytatta (erről lásd cikksorozatunk következő részét). 1941-ben jelent meg viszont a Vadászati útmutató, amelynek szerzője Bajza (Fenczik) Jenő máig a legrészletesebben rögzítette az erdélyi kopó külső és belső tulajdonságait és a más kopóktól a fajtát megkülönböztető külső jegyeket. A második világháborút Erdély északi része újra Romániához került, a kopós vadászati módot pedig idehaza és Romániában is betiltották. A „dúvad” minősítésnek volt köszönhető, hogy a hatvanas évek végéig nem tudunk bejelentett erdélyi kopó alomról.
Az erdélyi kopó történetében a változást a 60-as évek vége hozta el, amikor az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállításra készülve felmerült az igény a kiállításon az erdélyi kopó bemutatására is. Áldozatos munkával hosszas keresést követően sikerült csak a fajtából két példányt fellelni és Magyarországra szállítani. Az erdélyi kopó felkutatásában, megőrzésében és megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Fodor Tamás, Standeisky Andor, Dr. Tóth Zoltán, Kelemen Atilla és Györffy Lajos is. Az erdélyi kopó újratenyésztése a Máramaros környékéről a Fővárosi Állat-és Növénykertbe került kutyapár – utóbb „Állatkertiként” jelölt – Mózsi és Réka – tenyésztésével indult, akik a hazai erdélyi kopó állomány ősének számítanak. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI – Fédération Cynologique Internationale) 1966-ban hivatalosan is a kilencedik magyar kutyafajtaként ismerte el az erdélyi kopót és azt a VI.-os (kopók, vérebek) csoportjába sorolta. 1966-ban sor került sor a fajtastandard megalkotására, 1969-ben a törzskönyvezés elindítására, 1971-ben pedig a MEOE keretén belül jött létre az Erdélyi Kopó Szakosztály. 2011-től a Magyarországi Erdélyi Kopó Klub (MEKK) látja el az erdélyi kopó sokrétű hivatalos fajtagondozói feladatait. Az erdélyi kopó 2012-től nemzeti kincsnek számít, 2016-tól magyar értéktárba sorolt kutyafajta, 2017. március 22-én pedig Egerben a hungarikumok közé is beválasztották. 2020 novemberében eltörölték azt a fajtát is sújtó tiltást, ami a 45 cm marmagasságot meghaladó kutyával történő terelővadászatot tiltotta meg.
Az erdélyi kopó magyar nemzeti kincs, egyedszáma ugyanakkor ma is a legalacsonyabb a magyar kutyafajták között – ez az egész Kárpát-medencében mindössze ezerkétszáz körülire becsülhető. A fajta az elkötelezett tenyésztői és felelősségteljes tartói szemében ma is a legelegánsabb magyar vadászkutya. A fajtát a külleme és testi adottságai napjainkban is igazi munkakutyává avatják. A vadászatok során a többnyire nehéz erdei terepen tanúsított hosszútávfutó teljesítménye, szívóssága és bátorsága ma is remekül használható nagyvadas vadászkutyává teszik, emellett nyugodt, hűséges és családcentrikus természete miatt a mozgásigényét kielégíteni képes kutyatartók számára is ideális családtag és társ.
Megjelent a Magyar Vadászlap 2023. májusi számában (53–55. o.).
