Bödők Gergely
A magyar vadászatok története I.
Az ember és a vadászat
Amióta civilizáció és emberi közösség létezik, vadászatról is beszélhetünk. A vadászat egyike a legősibb foglalkozásoknak, ha nem egyenesen a legősibb emberi tevékenység, aminek korát akár egymillió évre is tehetjük. A vadászat mibenlétéről mostanra számos definíció és megállapítás született. A legtöbb magyarázat szerint a vadászat olyan – nemegyszer közös – tevékenységet jelöl, amely során a vad, felkutatása, becserkészése vagy utolérése, valamint elejtése történik, de jelenti egyszersmind az ezzel kapcsolatos jogi- és szakkifejezéseket is. A vad elejtése mindenkor hozzáértést, bátorságot és ügyességet, valamint az adott terület és persze a meghatározott vadfaj viselkedésének alapos ismeretét, ezenkívül szervezettséget és tapasztalatot igényelt. Az elmúlt évezredben, a kor, a társadalmak, a jog, a gazdaság és a technikai eszközök változásával párhuzamosan a vadászat is sokat változott, fejlődött és átalakult. A vadászat története ezért nem pusztán a fegyverek vagy a vadfajok históriája, hanem az emberi kultúra tükre is: megmutatja, hogyan alakult át az ember viszonya a természethez, az erőhöz, a birtokláshoz és a szépséghez. A vadászat már a legkorábbi koroktól nem csupán technikai vagy gazdasági tevékenység volt, hanem erkölcsi rend is. A vad elejtése szabályokhoz, szokásokhoz és kimondatlan törvényekhez kötődött, amelyek meghatározták az ember és a vad kapcsolatát. A zsákmány iránti tisztelet, a mértéktartás és a közösség érdekeinek figyelembevétele már az ősi vadászkultúrákban is jelen volt. Ez a szemlélet – amely később vadászati etikaként vált ismertté – végigkíséri a magyar vadászat teljes történetét. Magyarországon ez a történet különösen gazdag, hiszen a Kárpát-medence évszázadokon át Európa egyik legbőkezűbb vadföldje volt.
Honfoglaló eleink vadászata
A Kelet-Európába érkezett vándorló magyarok ősei már vadásztak rénszarvasra és más prémes állatra. A vadászatok során a vad elejtésére íjascsapdát és deszkacsapdát is készítettek, de az állattenyésztésre való áttérést követően kedvelt volt a nyájat a farkasoktól megóvó verem-ásás, vagy a kisebb prémes állatok elejtésére szolgáló – ínból és állati bélből készült – hurkokkal való vadászat. Már ekkor is dívott körükben a sztyeppei népekre jellemző solymászat. A magyarok solymászművészete olyannyira fejlett volt, hogy több bizánci és arab forrás is megemlíti: a magyar lovasok madaraik segítségével vadlibát, darut, de még rókát is ejtettek. A sólymok és karvalyok kiképzése külön mesterségnek számított, s a madarak nagy értéket képviseltek, nem ritkán diplomáciai ajándékként is szolgáltak.
A 8. század közepén a döntően nomád pásztorkodó életmódot folytató ősmagyarok a Volgán átkelve, Levédiába, majd a 10. század első felében a Dnyeper és az Al-Duna közé, a Fekete-tenger északnyugati partvidéke fölött elterülő Etelközbe vonultak. Perzsa és bizánci források szerint a magyar népesség létszáma itt már jelentős volt a 8–9. században. A téli szállások környékén a férfiak gyakran többnapos hajtóvadászatokat tartottak, amelyek egyszerre szolgálták a közösség ellátását és a harci gyakorlatot. A vadászat az ősmagyar közösségekben beavatási rítus is volt: a fiúból akkor lett férfi, amikor első önálló zsákmányát elejtette. A zsákmány szétosztása pedig a törzsi közösség rendjét erősítette.
Vadászat – solymászat. László Gyula, 50 rajz a honfoglalókról (Budapest, Móra kiadó, 1982., 49.) (Forrás: www.wikipedia.com)
A sátrazós, az állatokkal együtt vonuló legeltető nagyállattartás és a szláv hatású földművelés mellett az etelközi magyarok telente a folyótorkolathoz közeli szállásaikra vonultak, ahol a vadászat mellett halásztak is. A sámánhitű, pogány hitvilágú ősmagyarok képzeletvilágában, babonáiban és meséiben a vadászható állatfajok feltűnő gazdagságban fordulnak elő. A régészeti leletek mellett a korabeli néphagyomány is őrzi a vadászat szellemét: a turulmadár alakja nemcsak mítosz, hanem a sztyeppei vadászhitvilág lenyomata is, amely a természet tiszteletét, a zsákmány előtti hódolatot fejezte ki. A honfoglaláskori magyar sírokból nagy mennyiségben kerültek elő lócsontvázak, akiket a gazdájukkal együtt temettek, de a különböző használati tárgyak mellett kutyacsontvázakat is találtak a régészek, bizonyítva, hogy a ló mellett a kutyával űzött vadászat is szerves része volt a hétköznapoknak.
Az ősmagyarok jeleskedtek a harcban, ami távoli harcmodort, cselvetést, bekerítést és magas szinten művelt, lóhátról való nyilazást jelentett. Kiváló lovas erényeiknek, szívósságuknak és szervezettségüknek köszönhetően a portyázó és kalandozó hadjárataikról a törzsek gazdag hadizsákmánnyal tértek haza. A honfoglaló magyarok számára az Alföld buja, ligetes síksága, a belvizek és a Kárpát-medence északi és keleti karéját borító sűrű erdőségek, valamint a vadbőség minden szempontból ideális környezetet jelentett a tartós letelepedéshez. A régészeti leletek szerint a Kárpát-medencében a ma ismert vadak mellett még élt bölény, őstulok és feltételezhetően kőszáli kecske és jávorszarvas is. A nomád népekhez tartozva a honfoglaló magyar törzsek legfontosabb állatai a ló, a sólyom és vadászkutyák voltak. A solymászat jelentőségét mutatja az is, hogy magyar eredetmondánkban is kitüntetett szereppel, mitikus jelentéssel bír a turulmadár, amit a kutatók leginkább kerecsensólyomnak feleltetnek meg. Ami a kor vadászkutyákat illeti, őseink minden valószínűség szerint, egyaránt használtak a nagyvadak nyomát fellelni, azt a sűrű erdőben és nehéz terepen követni és hajtani képes kopóféléket, valamint a „szemre hajtó” és a gyorsaságát remekül kihasználó – Közép-Ázsiából eredeztethető – agarakat. A sztyeppei népekhez hasonlóan eleink legfontosabb vadászati eszköze is a reflexíj és a nyíl volt: a korabeli kovácsmesterek és íjasmesterek szaktudását dicsérik a honfoglaló eleink sírleleteiből előkerült különböző alakú és súlyú nyílformák. Az íj használatát egészen kisgyermekkorban elkezdték. Szarvast, vaddisznót, vadlibát hattyút a húsukért vadászták, amit felszeleteltek, megszárítottak és füstölve tartósítottak, a vadbőrökből sátorlapot és takarót, a prémekből pedig különféle öltözéket készítettek.
A középkori vadászat világa
A Kárpát-medence igencsak kedvező természeti viszonyai, az északon és keleten húzódó hatalmas, érintetlen erdőségek, a buja alföldi ligetek, a sűrűn elterülő mocsarak és árterek, a folyók, belvizek és mocsarak igencsak kedveztek a különböző vad- és halfajok elterjedésének. A középkori Magyarországot gyakran nevezték Európa vadaskertjének, a hazai történetírók, az itt megforduló külföldi követek és zarándokok beszámolóikban rendre írtak arról, hogy az országban milyen bőséggel fordul elő a vad. A nyugati udvarokban keresett volt a magyar hermelin- és nyusztprém, amelyet sokszor adófizetésre is használtak. Az államalapítást követően is a vadászat a már letelepedett törzsek minden tagja által szabadon űzhető foglalkozás volt, és a vadászati jog nem járt együtt a birtokolt földterülettel. I. István korában a királyi vadászatok a hatalom reprezentációját is szolgálták: a király és kísérete gyakran több száz fővel vonult ki az erdőkbe, a vadászat után pedig lakoma és áldásadás követte az eseményt. A vadászat tehát nemcsak gazdasági, hanem vallási és társadalmi jelentőséggel is bírt.
Középkori vadászat. I. Vilmos és II. Harold angol király vadászata (Bayeux-i faliszőnyeg) (Forrás: www. wikipedia.com)
Az általánosan elterjedt vadászati tevékenységet jól jelzi, hogy még az egyház tagjai is előszeretettel űzték. Ezt támasztja alá az első vadászati szabályozás, I. (Szent) László 1092. évi dekrétuma, amely egyházi személyek számára vasárnapokon és egyházi ünnepnapokon vadászati tilalmat írt elő, 1279-ben pedig a szerzetesek teljesen elveszítették vadászati jogukat. A középkorban mára már kihalt vadfajokat (így jávorszarvast és bölényt) is lehetett még vadászni és bundájuk miatt változatlanul kedvelt volt különböző prémes állatok – nyuszt, hermelin és hód – vadászata is. Az erdőispánságokhoz tartozó szolgálónépek közül sokan kizárólag vadászattal foglalkoztak és adó gyanánt bőrt, húst, vagy prémeket szolgáltattak be. A vadászati szempontból legértékesebb területek (Pilis, Zólyom vármegye, Visegrád, Vértes, Bakony) a királyi udvarhoz tartoztak, a magyar uralkodók ugyanis maguk is szenvedélyes vadászoknak számítottak. A vadászati szervezet ekkor kezdett intézményesülni: a királyi udvarokban külön „vadmester” és „pecérmester” irányította a hajtásokat, a vadfogást és a kutyák kiképzését. A vadászok élén a vadászok ispánja állt (comes venatorum), de a bölényvadászoknak, a hódvadászoknak, solymászoknak és pecéreknek is saját ispánjuk volt. A solymászat is királyi privilégium lett, és már a 13. században működtek királyi solymászmesterek, akik a madarakat Arábiából és Itáliából hozatták.
Szarvasvadászat a 15. században (Le Livre de la Chasse) (Forrás: www.folklorethursday.com)
Fontos sajátossága volt a magyar jogfejlődésnek, hogy a vadászati jog — szemben számos nyugat-európai állammal – nem vált kizárólagos királyi felségjoggá (regálévá). Míg Franciaországban vagy a Német-római Birodalom területein a vadászat joga szigorúan az uralkodót illette meg, addig Magyarországon a földbirtokhoz kötődött. Ez a különbség évszázadokra meghatározta a hazai vadászat társadalmi jellegét és viszonylagos szabadságát. A vadászati jog és a földtulajdon összefüggött – a földbirtokos a saját területén szabadon vadászhatott és a vadászati jog nem lett regálé, azaz királyi jog. Az egyházi főméltóságok és tisztségviselők közül is számosan vadásztak, de a század uralkodói is – más-más intenzitással ugyan – de egyaránt hódoltak a vadászat szenvedélyének. Mária, Luxemburgi Zsigmond király első felesége is egy solymászaton szerezett lovasbalesetben veszítette életét. A század fénykora Hunyadi Mátyás nevéhez köthető: az uralkodó hatalmas vadászatai nem nélkülözték a pompát és a látványosságot. Ő maga főleg felvidéki birtokain gyakran vadászott bölényre és medvére, az udvari vadászatok fő hangsúlya a hálósvadászatra és a hölgyek számára kevésbé veszélyes solymászatra és fürjészetre helyeződött. Bonfini leírása szerint Mátyás egy-egy hajtóvadászaton akár több száz főnyi kísérettel jelent meg, s a terítéken egy nap alatt tucatnyi vaddisznó, őz, sőt olykor medve is szerepelt. A vadászatot követő lakomákon a vadételek – vadliba, fácán, vaddisznósült – mellett zenészek és költők szórakoztatták az udvart.
Paolo Uccello: Éjszakai vadászat (1470 körül) (Forrás: www.wikipedia.com)
A vadban gazdag Kárpát-medencében a XV. században még bizonyosan volt őstulok és bölény is – vadászatuk épp ebben az időben erősödött fel, a folyókban pedig több humanista feljegyzései szerint rendkívüli bőséggel voltak foghatók a különböző halfajok. A középkorban a legáltalánosabb vadászfegyver továbbra is az íj és a nyíl volt – majd a 13. századtól nálunk is megjelenő számszeríj – de a nagyvad vadászatakor fontos szerepe volt már a szúrófegyvereknek, így a dárdának, a dákosnak, valamint különböző tőröknek és késeknek. Madarak befogására és elejtésére lépesvesszőt és madarászhálót használtak, a népi vadfogás módszerei közül pedig a hurkok, hálók és a különféle vermek érdemelnek említést. Nagyvadra nagyobb szemű és erősebb, madár- és apróvadfogásra aprószemű háló szükségeltett. A nagyvadak űzésére általánosan használtak nagyszámban vadászkutyákat is – ekkoriban főleg agarakat, kopókat, vérebeket és vizslákat – galamb-, nyúl és vadkacsavadászathoz pedig sólymokat. Minden gazdagabb családnak megvolt a saját solymásza és voltak vadászkutyái. Oláh Miklós esztergomi érsek és a jeles humanista tudós, Bonfini is beszámolt Mátyás király híres buda-nyéki vadaskertjéről, ahol a vad etetéséről is gondoskodtak. Mátyás vadaskertje a reneszánsz Európa egyik legkorábbi állatparkjának is tekinthető, ahol a kor ízlését követve oroszlánokat, szarvasokat, őzeket, vaddisznókat, de feltehetőleg szelídített gepárdot és sólymokat is tartottak. A vadaskertek nem pusztán reprezentációs célt szolgáltak. Ezekben az elkerített területekben tudatosan szabályozták a vad mozgását, szaporulatát és elejtését, így a vadaskertek a későbbi vadgazdálkodás előfutárainak is tekinthetők. A vad etetése, védelme és a túlzott vadászat korlátozása már ekkor megjelent, bár még ösztönös formában.
Ligeti Antal– Wágner Sándor: Mátyás király hazatérése a vadászatról (1872) (Forrás: www.egykor.hu)
Erdélyi fejedelmek és kora újkori vadászatok
Az ország három részre szakadását követően az erdélyi fejedelmi udvarban továbbra is megőrződött számos középkori szokás. Bethlen Gábor idején a vadászat már a diplomácia eszköze is volt: a fejedelem gyakran látott vendégül lengyel és moldvai követeket egy-egy látványos medvevadászaton. A vadászatok során nemcsak fegyverrel, hanem hurokkal, veremmel és kutyával is fogtak vadat, a teríték pedig olykor több száz elejtett állatból állt.
Számos forrás tanúskodik a fejedelmek nagyszabású vadászatairól, amiket a katonáskodás mellett is előszeretettel űztek. I. Rákóczi György már-már naponta járt vadászni és remek vadásznak számított II. Rákóczi György, Rákóczi Zsigmond, Apafi Mihály és Thököly Imre is. A korabeli feljegyzések szerint Rákóczi Györgynek külön vadászmesterei voltak, akik a fejedelem vadaskertjeiben – például Gyulafehérvár és Fogaras környékén – tenyésztették a vadat. A medve- és bölényvadászatok a fejedelmi erények bemutatását is szolgálták: aki a vadat szemtől szembe dárdával le tudta teríteni, az bátorságát és férfiasságát bizonyította.
Frans Snyders: Vaddisznóvadászat. (16-17. század, Flamand iskola) (Forrás: www.pixels.com)
A vadászat egyáltalán nem csak férfiakra korlátozódott: Kemény János leírása szerint Bethlen Gábor második felesége, Brandenburgi Katalin is szenvedélyes vadász volt, aki messze túltett ebben a férjén. A korszakban különösen kedveltek voltak a nemegyszer napokig, vagy hetekig tartó nagyszabású hajtóvadászatok, akár ezres nagyságrendű hajtósereggel, kiszolgáló személyzettel és számos, a vadat felverő és űző hajtókutyákkal: vizslákkal, kopókkal és agarakkal. Ezeket a vadászatokat és az elejtett vadakat gyakran részletesen is megörökítették a kor krónikásai.
Előszeretettel vadásztak a havasokban bölényre, medvére és farkasokra, az ilyen vadászatokat pedig reprezentációs célra, külföldi vendégek és követek szórakoztatására is felhasználtak. A korszakban a kutyás vadászatoknak mindvégig kiemelt jelentősége volt, a jó kutyákat külön is nagyon megbecsülték, pecérek és külön apród felügyelete alatt tartották, aki a megfelelő ellátásukról gondoskodott. A 17. századi vadászatok nem csupán időtöltések voltak: a vadászat a nemesség életmódjának, rangjának és műveltségének is mércéje lett. A jó vadász egyszerre volt katona, földbirtokos és természetismerő ember – ez a hármas szerep jellemezte a korszak vadászati kultúráját.
Zrínyi Miklós költő és hadvezér halála (rézkarc). (Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára). (Forrás: www.wikipedia.com)
A 18–19. század vadászata – A hagyomány és a modern vadászkultúra születése
A XVIII. század a nemesi vadászatok kora. A nagy uradalmak vadaskertjeiben megjelentek a mesterségesen betelepített vadak, s a vadászatot mindinkább a szórakozás és a presztízs szolgálatába állították. A század elején még nemegyszer előfordult, hogy a vadászatot katonai parancsnokok szervezték, vagy a hajtók között parasztok és katonák tucatjai vettek részt. A magyar főurak a törökkel folytatott harcok szüneteiben gyakran rendeztek – nemegyszer az ellenséggel együtt – közös vadászatokat. A háborúk és a hadseregek gyakori mozgása miatt a sok vadfaj kiszorult eredeti környezetéből és az orvvadászat is megtizedelte soraikat. A nagyragadozók élőhelye összeszűkült, a medve, a farkas és a hiúz eltűntek a mai Magyarország területéről, ugyanakkor a században veszett ki végleg a bölény a Kárpát-medencéből, utolsó példányát (egy tehenet) 1762. október 8-án ejtették el Erdélyben. Ebben az évszázadban pusztult ki a hód is.
A rendezetlen vadászati jogot III. Károly 1729. évi törvényében nemesi előjoggá tette. Ez a lépés a magyar vadászat történetében fordulópont volt: a vad immár nem köztulajdonként, hanem a birtokos kiváltságaként jelent meg. Ettől fogva a parasztok és a nem nemesek számára tilos volt agarakat és vizslákat tartani, a nemesek és a „nemesi kiváltságokat élvező földesurak” számára viszont a „vadászat és madarászat szabad maradt”. De a törvény a nemesek számára is korlátozásokat állított fel – nem tarthattak például „[s]inkorán nevű angol vadászkutyákat”. III. Károly törvénye rendelkezett először a vadászati idény korlátozásáról, a más birtokán vadászó nemes számára tilalmi időt jelölt meg a szarvasbika- és tehén, valamint az őzsuta esetében. Az 1729-es törvény mellett Mária Terézia uralkodása idején több rendelet is született a vadállomány védelmére, amelyek célja az volt, hogy megőrizzék az egyre fogyó vadat, s ezzel megalapozzák a későbbi vadgazdálkodás rendszerét. Ekkorra a vad ugyanis már nem csupán élelmiszerforrás vagy szórakozás volt, hanem jelentős gazdasági tényezővé is vált. A prémek, vadhúsok és vadászati jogok komoly bevételt jelentettek az uradalmak számára. A szabályozás célja ezért nem kizárólag társadalmi elkülönítés volt, hanem a vadállomány gazdasági értékének megőrzése is.
Ismeretlen festő: Téli vadászat (19. század közepe). (Fine Art Images/Heritage Images) (Forrás: www.meisterdrucke.hu)
A korszak előkelői közül sokan szenvedélyes vadászok voltak. Thököly Imre, a „kuruckirály” számára a vadászat „hasznos mulatság” volt, szabadidejében II. Rákóczi Ferenc is sokat vadászott erdélyi és felvidéki birtokain, külön vadászkatonaság is rendelkezésére állt, de kedvelte a magányos – egy két fegyverhordozó társaságában gyakorolt cserkészést is. Egy-egy főúri vadászat országos hírű volt, így Bercsényi Miklós ungvári és Nyitra környéki, Károlyi Sándor báró nagyszabású szatmári, a század utolsó negyedében pedig a zabolázhatatlan Wesselényi Miklós zsibói vadászatai is.
Nagyvadakra változatlanul kopókkal, nyúlra és őzre agárral, cserkészés során vizslával vadásztak. A szarvast lóhátról űzték és a vadat dárdával, karddal, vagy buzogánnyal ejtették el. A terepadottságok miatt farkasra, medvére és vaddisznóra továbbra is gyalogosan vadásztak és a kiszemelt zsákmányt kutyákkal hajtották fel. Ekkor kezdett elterjedni a német vadászati mód is, amikor a vadakat kötelekből és ponyvákból létrehozott folyosókba terelték, ahonnan aztán könnyebben ejtették el. A vadászatok után ünnepélyes lakomákat rendeztek. A 18. századi főúri vadászatok gyakran igazi társadalmi események voltak: a díszes öltözetű hajtósereg, a kürtszóval indított vadászat és a pompás teríték a nemesi életforma szimbóluma lett. A korszak irodalmában is fel-feltűnik a vadászat: Mikes Kelemen leveleiben, vagy Faludi Ferenc költeményeiben a vadászat a természet közelségének, a férfiúi erényeknek és a szabadság érzésének kifejezője.
Vadászat a XIX. századi Magyarországon
A török kiűzését követően a 18. század végére a Magyar Királyság összlakossága megduplázódott. Ez, valamint a szántóművelés alá vont területek (különösen az erdőállomány) megnövekedése és az orvvadászat elterjedése, különösen pedig a magyar forradalom és szabadságharc miatti zilált politikai helyzet nem kedvezett a hazai nagyvadállomány fejlődésének. A pusztulás következtében az országban több helyütt szarvast alig lehetett talán, és a vaddisznóállomány is minimálisra süllyedt. Ezzel párhuzamosan a század középső harmadától a brit mintára szervezett falkavadászatok is megjelentek Magyarországon. A többnyire rókára rendezett hajtások, elsősorban az angol arisztokráciával kapcsolatban álló magyar főúri körökben – például a Károlyi-, Andrássy- és Esterházy-család birtokain – terjedtek el. A lovas falkavadászatok nemcsak a sport és a társasági élet új formáját jelentették, hanem a modern, „úri” vadászeszmény elterjedéséhez is hozzájárultak.
Emil Adam: Főúri vadásztársaság Agárdon (Forrás: www.issuu.com)
A vadászatról szóló 1872. évi VI. törvénycikk átdolgozása nyomán 1883-ra új, átfogó és korszerű vadászati törvény születhetett. Ez a jogszabály már a vadászterületek kijelölését, a vadászati idényeket és a felelősségi kérdéseket is részletesen szabályozta. A törvény célja nemcsak a vadállomány védelme, hanem a modern vadgazdálkodás megalapozása volt. A szabályozás mellett megindult az erdész és vadászképzés is: Selmecbányán és Keszthelyen vadászati oktatást tartottak, a hallgatók vadbiológiát, fegyverismeretet és terepgyakorlatot is tanultak. A hatékony vadvédelmi intézkedéseknek és az új törvényi szabályozásoknak köszönhetően a század második felében megindult a vadállomány gyarapodása. A céltudatos vadgazdálkodásnak köszönhetően a Dunántúlon ismét elszaporodott a szarvas, a vadaskerteknek és a telepítési akcióknak köszönhetően pedig – például az Alföldön – megnőtt az őzállomány. A 19. század ezért összességében teljes joggal nevezhető a hazai vadászatok „aranykorának”.
A korszak uralkodói és főúri nagyvadvadászatai – a szervezés és lebonyolítás bonyolultsága miatt – valóságos hadgyakorlatoknak feleltek meg. Hazai viszonylatban a legrangosabbnak az uralkodó, a szenvedélyes vadász Ferenc József részvételével rendezett gödöllői vadászatok, valamint az ország előkelői, arisztokrata családjai által szervezett vadászatok számítottak, de ismertek voltak az erdélyi Wesselényi Miklós báró remekül szervezett zsibói vadászatai is. Vidéken pedig továbbra is bevett gyakorlatnak számítottak a népi vadfogás módszerei: a különböző csapdák, hurkok és csalisípok használata.
Molnár József: Vaddisznóvadászat (András(s)y Manó: Hazai vadászatok és sport Magyarországon) (Forrás: www.kapszli.hu)
A 19. század második felében a vadászat már nem kizárólag az arisztokrácia privilégiuma maradt. A polgári vadászréteg megjelenésével új vadászati kultúra bontakozott ki. Városi tisztviselők, tanárok, ügyvédek, orvosok váltak a természet szerelmeseivé, akik engedéllyel, saját fegyverrel, a szabályokat betartva, etikus módon vadásztak. Ez a folyamat a vadászatot fokozatosan nemzeti kulturális értékké emelte, nem csoda, hogy ekkor jöttek létre az első vadászati múzeumok és szervezik meg az első trófeabemutatókat is. 1851-ben, a kondorosi csákói kastélyban alakult meg a történelmi Magyarország első vadásztársasága, az Alföld Vadásztársulat. Mindezek mellett a század fontos állomásnak tekinthető a magyar vadászati szaknyelv, a vadászati (szak)irodalom és vadászati kézikönyvek, a vadászati oktatás, és általában véve a magyar vadászati kultúra és művészet kialakulásában és elterjedésében. 1881-ben a vadászat hazai népszerűsítése, a törvényesség betartása, az orvvadászat visszaszorítása és a vadóvás érdekében alakult meg – a szervezett magyar vadászat kezdetét is jelentő – Országos Magyar Vadászati Védegylet, két évvel később pedig megszületett az első korszerű vadászati törvényünk is. A 19. század második felében a vadászat a társasági élet fontos részévé vált. A gödöllői és zsibói vadászatokon több száz vad került terítékre, gyakori volt a 100–150 darabos fácánteríték. A korabeli újságok részletesen beszámoltak ezekről az eseményekről, karikatúrák, vadászversek, sőt az első hazai vadászlapok is megszülettek, megteremtve a vadászati sajtó hagyományát.
Vadász és Versenylap (1857. első évfolyam, első szám) (Forrás: www.library.hungaricana.hu)
A 19. század végére fokozatosan megszületett az a felismerés, hogy a vad védelme nem választható el a természet egészének megóvásától. Az élőhelyek pusztulását és a vadállomány csökkenését elsőként a vadászok tapasztalták meg, akik így a természetvédelem korai képviselőivé váltak. A vadászat ebben az értelemben nem ellentéte, hanem éppenhogy történeti előzménye lett a modern természetvédelemnek. A század végére a magyar vadász alakja is átalakult: már nem kizárólag földbirtokos volt, hanem polgár is, aki a természet szeretetéből, nem pusztán a zsákmány vagy a trófea megszerzéséért járt ki az erdőbe. Ekkor szilárdult meg az a szemlélet, amely szerint a vadászat nem pusztán a vad elejtése, hanem felelősség, tudás és kulturális örökség. Ezt a gondolkodásmódot vitte tovább a 20. század első vadásznemzedéke, amely már tudatosan a természetvédelem előhírnökének tekintette magát.
A cikk némileg rövidített változata megjelent a BBC History 2025. decemberi számában (52–56. o.)
