Bödők Gergely
A magyar vadászat aranykora és átalakulása (1867–1945)
A magyar vadászat történetében kevés olyan sűrű és sokrétegű korszakot találunk, mint a dualizmus utolsó évtizedeit és az ezt követő Horthy-korszakot. A kiegyezés utáni évtizedekben a vadászat egyfajta „államnyelvvé” vált a monarchia felső köreiben: egyszerre szolgálta az uralkodói reprezentációt, az arisztokrácia önképét, a nagybirtokos gazdálkodás érdekeit, miközben lassan kialakulóban volt a modern vadgazdálkodás, a vadbiológia és a vadászati irodalom is. A 20. század első felében ehhez társult a politika és a diplomácia mind erőteljesebb jelenléte, a két világháború és a természeti katasztrófák hozta válságok, majd az újjászervezés kísérletei. A vadászat ebben a nyolc évtizedben messze túlmutatott a puska és a teríték világán: a természethez fűződő – finoman átrendeződő – viszony, a társadalmi státusz, a hatalmi reprezentáció, a modern tudományos megismerés és az irodalmi önkifejezés összefonódó terepe lett.
Ferenc József és a monarchikus vadászati rend
A korszakot szinte lehetetlen másként kezdeni, mint Ferenc József alakjával. A császár-király a közép-európai uralkodók között is szinte páratlan kitartással vadászott: több mint ötvenezerre teszik az általa elejtett vadak számát, ami mögött nem csupán szenvedély, hanem munkarend és életforma állt. Nem véletlen, hogy a róla készült szobrok és festmények közül több is vadászruhában, vállán puskával ábrázolja, akit kortársai nemcsak uralkodóként, hanem „első vadászként” is számontartottak. A gödöllői kastély és a környező erdők az 1867 utáni évtizedekben a monarchia egyik legfontosabb vadászati helyszínévé váltak. A Grassalkovichoktól királyi nyári rezidenciává lett kastély körüli erdőségekben és földeken fácán- és nyúlvadászatok, olykor nagy gímbikahajtások zajlottak. Az első világháború előtti években egyes fácánvadászatokon nem egyszer több száz, de akár ezer madár is terítékre került – a korabeli sajtó szerint „a vadászat és a fegyelem diadalaként”.
Ferenc József vadászat közben, Mitterweissenbachban (Bad Ischl), 1912-ben. Fotó: Josef Pollanschtz/Ebensee. (Forrás: Austrian Archives/Imagno/Getty Images)
Az udvari vadászatok szigorú rendjét a kortársak számos leírásából ismerjük. A császár-király szigorú, német-osztrák és magyar hagyományokat ötvöző etikettet követelt, ahol a megjelenés, a megszólítás, a lövés rendje, a teríték felállítása is mind szabályhoz kötődött. A hajtók pontosan kijelölt vonalban haladtak, a vendégeket rang szerint állították sorba és előre rögzített volt a lövések rendje és a vadászat teljes koreográfiája. A hajtás kezdetét kürtszó jelezte, amely után már tilos volt beszélgetni és feleslegesen mozogni, a vadászaton a csend és fegyelem ugyanúgy elvárás volt, mint a pontos lövés. A teríték felállítása a vadászat végén külön ceremónia: a vadakat fajtánként, nagyság szerint gondosan rendezték, a kürtösök pedig a megfelelő „hallalit” fújták el a vaddisznónak, a szarvasnak, az őznek, vagy a fácánnak.
A magyar arisztokrácia számára ez a világ egyszerre volt vonzó minta és követendő norma. Az Esterházyak, Festeticsek, Széchenyiek, Zichyek és más főúri családok birtokain egymást érték a nagyvad- és apróvad-hajtások, amelyek gyakran valóságos hadműveletekhez hasonlítottak: több tucat hajtó, számtalan kutya, gondosan megszervezett logisztika, külön vadászfelügyelők és pecérek koordinálták a napot.
Ferenc József (Forrás: Die Erste Internationale Jagd Ausstellung Wien 1910. című kötet) (Forrás: www.mttmuzeum.blog.hu)
A női szerepek megváltozása
Ha a kor vadászati világáról beszélünk, nem hagyhatjuk ki Erzsébet királynét sem. Azzal, hogy Sisi uralkodófeleségként ő maga is gyakran falkavadászott, személyében szimbolizálta a korszak női szerepeinek lassú kitágulását. Előbb Angliában és Írországban, majd a magyarországi terepeken, a Gödöllő környéki pusztákon és dombokon vett részt rókavadászatokon. A magyar főurak aggódva figyelték merész ugrásait, de a királyné hajthatatlan volt: a lovaglásban és a vadászatban találta meg azt a szabadságot, amelyet a bécsi udvar kötött protokollja nemigen engedett meg.
A falkavadászat romantikája, a gyors lovaglás, a csapatban való hajtás, a ló és ember egymásrautaltsága és összjátéka a modern női sportkultúra egyik korai színterévé vált. Sisi hatására a magyar arisztokrata nők egy része is bátrabban ült lóra, s bár a vadászat még sokáig férfiak által dominált terep maradt, a századfordulóra már korántsem volt már példátlan egy-egy nő jelenléte a társasvadászatokon.
A modern vadgazdálkodás születése
A dualizmus második fele nem csak a fényes vadászatok, hanem a modern vadgazdálkodás kialakulásának korszaka is. A 19. század közepére ugyan a török háborúk, a szabadságharc és az azt követő zavaros évek következtében a vadállomány több térségben megfogyatkozott, s az abszolutizmus fegyvertilalmai is visszaszorították a hagyományos vadászatokat, a dualizmus évtizedeiben mégis példátlan fellendülés indult. Ezt részben jogi keretek teremtették meg. Az 1883. évi vadászati törvény a vadászatot a modern jog nyelvére fordította: a vadászati jogot a földtulajdonhoz kötötte, rendezte a vadászterületek rendszerét, bevezette a vadászjegyet, pontosan rögzítette a vadászati idényeket, a vadászat módjait és az orvvadászat elleni fellépés formáit. Ettől fogva a vad már nem „gazdátlan erdei jószág” volt, hanem jogi védelem alatt álló természeti erőforrás. Ez a szemlélet elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a vadállományt ne csupán zsákmányként, hanem gazdálkodási tárgyként, hosszú távon fenntartandó értékként kezeljék.
Frigyes főherceg bölényvadászaton. Izabella főhercegnő felvétele (1907) (Forrás: www.mek.oszk.hu)
Ekkor kezdtek elterjedni a kerített vadaskertek is. A nagyobb birtokokon külön erdőrészeket kerítettek el, ahol gímszarvast, dámvadat, muflont tartottak, részben trófeavadászat, részben genetikai minőségmegőrzés céljából. Ezek a vadaskertek a modern vadgazdálkodás kezdetét jelentették: bár elsődlegesen vadászati céllal jöttek létre, mesterséges telepítéseknek is otthon adtak, így hosszú távon hozzájárultak egyes nagyvadfajok állományának stabilizálásához is.
A vadgazdálkodás intézményesülésével együtt erősödött meg a vadőrök és erdészek testülete. A vadászat már nem csak a földbirtokosok kiváltsága volt, hanem hivatásos szakemberek gondos munkája is. A vadőr sok helyen a „birtok őre” szerepét töltötte be: figyelte az orvvadászatot, etette a vadat, gondoskodott a sózásról, a téli takarmányról, a szaporulat védelméről. Selmecbányán, majd Sopronban erdészeti és vadászati oktatás folyt, ahol a hallgatók a vadbiológiától a fegyverismeretig, az erdőgazdálkodástól a terepgyakorlatig széles spektrumú képzést kaptak. A szakma tudatos önszervez(őd)ése tette lehetővé, hogy a vadászati hagyomány mellé a 20. század elejére szakmai hivatástudat is társuljon.
Múzeumok, kiállítások és trófeák
A 19. század végén a vadászat kilépett a szűk arisztokrata körökből, és egyre inkább a nyilvánosság része lett. Az 1885-ös országos kiállításon már külön erdészeti és vadászati anyag mutatkozott be, az 1896-os millenniumi kiállításon pedig már önálló vadászati pavilon várta a látogatókat. A pavilon trófeasora, a kitömött állatok, a különleges fegyverek és a vadászjeleneteket ábrázoló festmények együttese látványos képet adott a magyar vadak gazdagságáról és a vadászat társadalmi rangjáról.
Képeslap az első vadászati világkiállításról (Bécs, 1910.) (Forrás: www.wikipedia.hu)
Ezzel párhuzamosan gyarapodott a Természettudományi Múzeum vadászati gyűjteménye is. Erdélyből, a Felvidékről, a Dunántúlról érkeztek hatalmas gímszarvas-agancsok, különleges dámvadlapátok, jól fejlett vaddisznóagyarak. Néhány trófea mögött konkrét történelmi személy állt: Ferenc József, valamelyik főúr vagy később Horthy Miklós. A trófeák múzeumba kerülése azt is jelezte, hogy a vadászat eredménye már nem csupán magánszobák dísze, hanem közgyűjteményben őrzött, közösségi érték is.
Közben kialakult a polgári vadászréteg is: városi tisztviselők, orvosok, tanárok, ügyvédek jelentek meg a vadászatokon, engedélyekkel, bérvadászati lehetőségekkel. A vadászat fokozatosan kilépett a kizárólag arisztokratikus keretből, és a középosztályi életforma részévé vált. Ez a demokratizálódás természetesen új feszültségeket is hozott a vadászati jog és a birtokviszonyok terén, de vitathatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy a vadászat valóban országos jelentőségű társadalmi jelenséggé váljon.
Bécsi vadászati kiállítás, 1910, magyar pavilon (Forrás: www.wikipedia.hu)
A vadászirodalom és a felfedezés kora
A dualizmus és a századforduló egy másik, nehezen túlbecsülhető jelentőségű fejleménye a vadászirodalom megszületése volt. Bársony István novellái és regényei a magyar táj, az erdők és vizek, a hajnalok és alkonyatok, a vadak viselkedése és a vadász lelkiállapota köré épültek. Nem egy-egy emlékezetes vadászélmény és anekdotikus történet rögzítése ez, sokkal inkább a természet és az ember viszonyának érzékeny lelkületű és érzékletes megírása, amely mellett ott rejlik már a modern, felelős vadászetika fontosságának felismerése is.
A tudományos oldalról Nadler Herbert életműve alapozta meg a magyar vadbiológiát. Az általa írt fajleírások, trófeabírálati elvek és történeti munkák a mai napig megkerülhetetlenek. A vadfajok életmódjának, szokásainak, élőhelyi igényeinek felmérése nélkül a későbbi vadgazdálkodás sokkal ingatagabb talajra épült volna.
A magyar felfedezők – élükön Teleki Sámuellel és Kittenberger Kálmánnal – a 20. század elején már jóval túlléptek a hazai erdők határain. Teleki kelet-afrikai expedíciói során nemcsak földrajzi felfedezéseket tett, hanem a nagyvadak viselkedéséről, élőhelyi sajátosságairól is részletes megfigyeléseket rögzített. Kittenberger pedig több mint másfél évtizedes afrikai tartózkodása alatt komoly zoológiai gyűjteményeket küldött haza, és élményeit olyan prózában írta meg, amely a magyar olvasó számára egyszerre jelentett kalandot és természettudományos ismeretterjesztést.
Széchenyi Zsigmond kabhegyi bikájával (1926) (Forrás: www.nimrod.hu)
A két világháború közötti korszakban mindezt tovább emelte Széchenyi Zsigmond, aki stílusával és látásmódjával új szintre emelte a vadászati prózát. Írásai finom iróniával, önreflexióval és mély természetismerettel átszőve mutatják meg, hogyan válhat a vadászat szellemi élménnyé. Nála a vadászat már nem elsősorban a zsákmányról szól, hanem a figyelemről, az önkorlátozásról és a természetbe való belehelyezkedésről. A korszak irodalmi világát Fekete István tette teljessé. Ifjúsági regényeiben – a Vukban, a Lutrában, a Tüskevárban – a természet már nem az ellenség „terepe”, hanem önálló világ, amelybe az embernek be kell illeszkednie. Fekete világa már a 20. század közepének természetvédő gondolkodásához vezet, de gyökerei még a dualizmus és a két világháború közti vadászati kultúrában keresendők.
Kittenberger Kálmán (Forrás: www.mek.oszk.hu)
Vadászkutyák és fegyverek
A korszak vadászati kultúráját nem lehet megérteni a vadászkutyák és a fegyvertechnika változása nélkül. A magyar vizsla és az erdélyi kopó ekkortájt nyerte el modern formáját. A vizslát a főnemesség már a dualizmus idején is nemzetkarakterként tartotta számon: gyors, éber, tanulékony kutya, amely egyszerre alkalmas apróvad felkutatására, jelzésére és természetes eleganciájával a vadász eszményképét is erősíti. Az erdélyi kopót pedig az eltűnés széléről mentették meg a két világháború között, felismerve, hogy a hagyományos magyar hajtó- és nyomkövető kutyafajták megőrzése éppúgy kulturális feladat, mint a népdalok vagy a tájnyelvek gyűjtése.
A fegyverek modernizációja – különösen a golyós fegyverek terjedése – új etikai és technikai szempontokat hozott. A Mannlicher- és Mauser-puskák nagyobb lőtávolságot, pontosabb célzást tettek lehetővé, a távcsövek elterjedése pedig a biztosabb, kíméletesebb lövést segítette. A vadásznaplók tanúsága szerint sokan ekkor fogalmazták meg, hogy.
Az első világháború és a vadászat megrendülése
Az 1914-ben kitört világháború a vadászati rendszert is megrázta. Az erdészek, vadőrök, hivatásos vadászok tömegesen vonultak be katonának, a nagybirtokosok figyelme elterelődött az erdők és vadföldek gondozásáról. A fegyverek nagy részét rekvirálták, vagy a frontra vitték, a vadászterületek feletti őrzési fegyelem meglazult, az orvvadászat felerősödött. A frontvonalak közelében lévő erdőkben gyakran állások, lövészárkok, tüzérségi állások létesültek, a vadak élőhelye feldarabolódott. Ennek volt köszönhető, hogy az első világháború végére a vadállomány sok helyen katasztrofális állapotba került. A Dunántúl és az Északi-középhegység több vidékén a gímszarvas-állomány összeomlott, a dámvad eltűnt, a fogoly és a mezei nyúl állománya drasztikusan lecsökkent. A háború után az erdészeti és vadászati szakma egyik legfontosabb feladata a vadállomány újjászervezése lett. Vadtelepítések, szigorúbb vadvédelmi intézkedések, új vadőri hálózat kiépítése indult meg. A vadászat világából eltűnt az a diadalmas hang, amely a dualizmus fénykorát jellemezte, helyébe a józan, gyakran borús számvetés lépett.
A Nimród Vadászújság 1926. évi első számának címlapja (Forrás: www.adtplus.arcanum.hu)
Horthy Miklós, Mezőhegyes és a politikai vadászat
1920-ban, a Horthy-rendszer kialakulásával a vadászat új politikai fénytörést kapott. Horthy Miklós, a volt tengernagy, fiatal korában otthon, Kenderesen, később tengerész-szolgálata alatt Indiában, majd az uralkodó, Ferenc József szárnysegédeként ismerkedett meg a vadászat világával, és kormányzóként is szenvedélyes vadász maradt. A gödöllői királyi kastély immár kormányzói rezidenciaként, a kenderesi birtok, valamint nagy állami és magánbirtokok – köztük Mezőhegyes – rendszeres színterei lettek a reprezentatív vadászatoknak.
A két világháború között a vadászat a politikai elit informális találkozóhelyévé vált. Mezőhegyesen, a ménesbirtok híres nagyvadászatain miniszterelnökök, miniszterek, tábornokok, diplomaták gyűltek össze. A terítékek olykor sok száz fácánt és nyulat számláltak, a vadászházak estéin pedig politikai egyeztetések, személyes alkuk és szövetségkötések zajlottak. A korabeli sajtó gyakran számolt be ezekről az eseményekről, nem egyszer Horthy személyét a „férfias, sportos államfő” képével erősítve.
A kormányzó vadászik (Forrás: www.mandiner.hu)
A korszak vadászata nem csak a kormányzó köré szerveződött. A politikai elit számos tagja – például Teleki Pál, Bethlen István, Gömbös Gyula – maga is szenvedélyes vadász volt. A vadászat ebben az időszakban a politikai kultúra részévé vált, a közéleti szereplők habitusának egyik mércéje lett. A vadászatokon való részvétel sokszor rangot, befolyást, bizalmi pozíciót jelzett.
Diplomácia az erdőben: Białowieża és Ciano látogatása
A harmincas években a vadászat a nemzetközi diplomácia színtereként is értelmezhető. 1936-ban Horthy hivatalos látogatást tett Németországban; a program részeként Hermann Göring, a birodalom vadászati főhatalmának ura vadászatra hívta meg. Carinhall erdei, a Schorfheide hatalmas vadaskertjei, a pompás trófeatermek és a gondosan megszervezett teríték egy olyan világot mutattak, ahol a vadászat a hatalom teatralitásának eszköze lett. 1938 tavaszán Horthy Miklós meghívást kapott a lengyelországi Białowieża-erdőbe, Európa egyik utolsó nagy őserdejébe, ahol az európai bölény fennmaradt állománya élt. A magyar és lengyel vezetők közös vadászata a két nép történelmi barátságának szimbolikus kifejezéseként jelent meg a korabeli sajtóban. A teríték fölött elhangzó köszöntők, a közös fotók, az erdei lakomák mind azt sugallták, hogy a vadászat itt már a diplomácia egyik finom eszköze.
Horthy Miklós az 1936. novemberi gödöllői vadászaton (Forrás: www.vadaszapro.net)
Ugyanebben az évben ősszel Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter – Benito Mussolini veje és bizalmi embere – érkezett újra Magyarországra vadászni (1936 novemberében már vadászott idehaza a kormányzóval). A gondosan megszervezett vadászat, a lenyűgöző terítékek és a vadászházakban folytatott tárgyalások azt mutatták, hogy a vadászat immár a külpolitika nyelvének részévé vált. Az erdőben tett közös séták, a puskák mögötti együttállások, a közös trófeaszemlék a diplomácia „lágy erejét” jelentették, ahol a protokoll és a személyes kapcsolatépítés sajátos elegye jött létre.
Derek és a vadászat árnyoldalai
A Horthy-korszak vadászata ugyanakkor nem volt mentes az ellentmondásoktól és túlkapásoktól sem. A két világháború közötti időszak vadászati világának árnyoldalát jelzi Derek község felszámolása. A falu lebontása és lakóinak áttelepítése mögött részben gazdasági, részben birtokrendezési és vadászati szempontok húzódtak. A kormányzó vadászterületének bővítése, a környék „megtisztítása” jól mutatja, hogy a vadászat ebben a korban már nem csupán természetközeli élmény, hanem hatalmi tényező is volt. A Derek-ügy máig vitatott: egyesek a nagyúri vadászat túlkapásainak jelképeként, mások a korszak összetett társadalom- és birtokpolitikai folyamatai részeként értelmezik.
Horthy vadászaton (Forrás: www.valaszonline.hu)
A katasztrofális 1939/40-es tél
A vadállomány sorsát a korszakban nemcsak a politika és a társadalmi gyakorlatok alakították, hanem a szélsőséges időjárási események is. Az 1928/29-es rendkívüli tél súlyos pusztítást végzett az apróvadas élőhelyeken: a korabeli feljegyzések szerint egyes alföldi járásokban a fogolyállomány néhány hónap alatt szinte teljesen eltűnt, a mezei nyúl és a fácánállomány pedig a felére esett vissza. A vadgazdálkodás történetében ugyanakkor kevés olyan tél akadt, amely akkora pusztítást vitt végbe, mint az 1939/40-es. A hosszú, rendkívül hideg téli időszak, a vastag hótakaró, a tartós élelemhiány az apróvadállományt szinte letarolta. Az Alföld több térségében a fogoly gyakorlatilag eltűnt, a mezei nyúl és a fácán állománya töredékére esett vissza. Sok vadgazda és vadőr tehetetlenül figyelte, ahogy az addig gondosan ápolt állományok egyik napról a másikra szinte megsemmisülnek.
Ez a tél ugyanakkor fontos felismerést is hozott: a vadgazdálkodás nem bízhat mindent a „természet bölcsességére”. Számos helyen kezdték meg a tudatos téli etetési programokat, menedékhelyek kialakítását, a visszatelepítési akciók előkészítését. A 20. század közepének modern apróvad-gazdálkodása sok tekintetben ebből a krízisből született: a vadászok és erdészek számára világossá vált, hogy a szélsőséges időjárási eseményekre is előre kell készülniük.
Horthy Miklós kormányzó az 1925. évi őszi mezőhegyesi vadászaton (Forrás: www.mezohegyesbirtok.hu)
A második világháború – Széthulló vadászvilág
A második világháború évei még az elsőnél is súlyosabban érintették a magyar vadászatot. A frontvonalak átvonulása, az erdőkben vívott harcok, az erdőtüzek és az erdőterületek katonai célú igénybevétele hatalmas károkat okozott. A vadőrök és erdészek újabb generációját sorozták be, a vadállomány ellenőrzése szinte lehetetlenné vált. A második világháború végére a Dunántúl több járásában a dámvad gyakorlatilag eltűnt, a gímszarvas-állomány sok helyen összeomlott, az apróvad és a vízivad állománya is drasztikusan lecsökkent.
A vadászati infrastruktúra – vadászházak, vadaskertek, kilátók, vadetetők, trófeagyűjtemények – jelentős része megsemmisült vagy széthordódott. Amikor 1945 után megkezdődött a vadgazdálkodás újjászervezése, a szakemberek szinte a nulláról indultak. Ugyanakkor mégsem teljesen a semmiből: a dualizmus és a Horthy-korszak vadászati kultúrája – a jogi keretek, az intézmények, a szakmai tudás, az irodalmi és természettudományos hagyaték – szilárd alapot adott ahhoz, hogy a vadállományt ismét talpra állítsák.
A cikk némileg rövidített változata megjelent a BBC History 2026. januári számában(37–41. o.)
