Bödők Gergely
„Ki adta nekem vadászéletem legszebb óráit? A kopó.” – Czynk Ede 1901-es erdélyi kopó-leírása 125 év távlatából
(Tanulmány, forrásközlés és teljes magyar fordítás)
Az erdélyi kopó története iránt érdeklődők számára Czynk Ede neve aligha ismeretlen. Szinte minden, a fajtával foglalkozó komolyabb munka hivatkozik rá, idézi egy-egy megállapítását, vagy legalább említést tesz 1901-ben megjelent, Die Siebenbürger Bracke című tanulmányáról. Magával a szöveggel azonban már jóval kevesebben találkozhattak. A klagenfurti Waidmannsheil vadászati szaklap XXI. évfolyamának 3. és 4. számában megjelent írás ugyanis mindeddig gyakorlatilag hozzáférhetetlen volt. Bár a szakirodalom időről időre hivatkozott rá, a teljes eredeti közlés sem az interneten, sem a nagyobb digitális adatbázisokban nem volt elérhető. Tudomásunk szerint a tanulmány teljes szövege most válik először hozzáférhetővé a szélesebb nyilvánosság számára.
Az elmúlt hetekben ezért célul tűztük ki, hogy felkutatjuk az eredeti közlést, és annak alapján elkészítjük a tanulmány új, lehetőség szerint a korábbiaknál pontosabb magyar fordítását. A kutatás végül több osztrák közgyűjteménnyel folytatott levelezés után vezetett eredményre. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár tájékoztatása nyomán jutottunk el a Grazi Egyetemi Könyvtárhoz, ahol nemcsak sikerült megtalálni a Waidmannsheil 1901-es évfolyamát, hanem a könyvtár munkatársai digitalizálták is számunkra a teljes tanulmányt. A most közölt fordítás ennek az eredeti német nyelvű szövegnek az alapján készült, és – tudomásunk szerint – első alkalommal teszi lehetővé, hogy a teljes írás magyar nyelven, az eredeti bekezdés- és oldalszerkezetet követve váljon hozzáférhetővé.
Felmerül azonban a kérdés: miért olyan fontos ez a több mint százhuszonöt évvel ezelőtt született szöveg? A válasz ugyanis korántsem magától értetődő. Ha ma kimondjuk azt a szót, hogy erdélyi kopó, viszonylag pontos kép jelenik meg előttünk. Ismerjük a standardját, tudjuk, hogyan néz ki, nagyjából azt is, milyen természetű kutya. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez mindig is így volt. Valójában azonban az erdélyi kopó mint önálló kutyafajta fogalma meglehetősen későn kristályosodott ki.
A 19. század második felének és a 20. század elejének vadászati szakirodalmában egymás mellett találkozunk a „magyar kopó”, a „fekete kopó”, a „hosszúlábú kopó”, illetve az „erdélyi kopó” elnevezésekkel. A szerzők nem mindig ugyanarról a kutyáról beszéltek, és abban sem volt teljes egyetértés, hogy önálló fajtáról vagy inkább különböző táji változatokról van-e szó. A századforduló a modern magyar kinológia megszületésének időszaka volt: a fajták leírása, rendszerezése, standardizálása és nemzeti keretek közé rendezése Európa-szerte egyre fontosabbá vált. Az erdélyi kopó története sem érthető meg e folyamatok ismerete nélkül.
Ebben a szellemi közegben jelent meg 1901-ben Czynk Ede kétrészes tanulmánya a Waidmannsheil hasábjain. Jelentőségét aligha lehet túlbecsülni – ez tekinthető ugyanis az első ismert, önálló, tudományos igényű erdélyi kopó-leírásnak. A tanulmány tehát nem egyszerűen egy régi fajtaleírás, hanem annak a pillanatnak a dokumentuma is, amikor az erdélyi kopó önálló fajtaként belépett a közép-európai szakmai nyilvánosságba. Czynk Ede tanulmánya éppen 125 évvel ezelőtt jelent meg. A mostani közlés ezért nemcsak forráspótlás, hanem jeles évforduló is: alkalom arra, hogy az erdélyi kopó első ismert, önálló, tudományos igényű leírását újra kézbe vegyük, eredeti szövegében hozzáférhetővé tegyük, és mai olvasatban is értelmezzük. Czynk tulajdonképpen azt teszi, amit később a modern standardok szerzői: megpróbálja meghatározni, hogy mi az erdélyi kopó. Leírja a fajta küllemét, a színeit, a természetét, a munkastílusát, a használatát, sőt megfogalmazza az eredetére vonatkozó elképzeléseit is. Mindezt ráadásul nem könyvtárszobából teszi, hanem gyakorló vadászként.
Czink Ede (1851–1899) ornitológus, vadászati szakíró és postafelügyelő. Az erdélyi kopóról szóló tanulmánya halála után, 1901-ben jelent meg. Kép forrása: wikipedia.org
A szöveg egyik legnagyobb erőssége éppen ez. Czynk nem elsősorban kinológus, hanem vadász. Sorain keresztül olyan ember beszél hozzánk, aki egész életét a Kárpátok erdeiben töltötte. Írása egyszerre fajtaleírás, személyes emlékirat, vadászati beszámoló és kultúrtörténeti dokumentum. Apja és nagyapja történetein keresztül egy olyan világ tárul fel előttünk, ahol a farkas, a medve vagy a hiúz még a mindennapi vadászélet része volt, és ahol a kopó nem különleges ritkaság, hanem magától értetődő vadásztárs volt.
Már a tanulmány eredetkérdésre vonatkozó fejtegetései is figyelemre méltóak. Czynk az erdélyi kopó gyökereit egészen a római korig vezeti vissza, s úgy véli, hogy a fajta ősei részben a rómaiakkal, részben pedig a Német Lovagrend közvetítésével kerülhettek Erdélybe. Ezeket az elképzeléseket ma természetesen kellő óvatossággal kell kezelnünk. A modern történettudomány és genetikai kutatások jelenlegi állása alapján ilyen közvetlen leszármazási kapcsolat nem bizonyítható. Ugyanakkor a felvetés önmagában is fontos. Jól mutatja, hogy a századfordulón az erdélyi kopót már rendkívül régi, történeti jelentőségű, a Kárpát-medence múltjához szervesen kapcsolódó kutyaként tartották számon.
Különösen érdekes, hogy Czynk az erdélyi kopót nem kizárólag magyar kutyaként mutatja be. A szerző szerint a fajtát magyarok, székelyek, szászok és románok egyaránt ismerték és használták. Ez arra utal, hogy az erdélyi kopó nem egyetlen népcsoport kutyája volt, hanem Erdély közös vadászati kultúrájának része.
A küllemi leírás, amit olvashatunk, számos ponton meglepően közel áll a ma ismert standardhoz. Czynk közepes termetű, mély mellkasú, kemény szőrű, rendkívüli állóképességgel rendelkező kutyáról ír. Hangsúlyozza a fajta szívósságát, kiváló szimatát, rendkívüli tájékozódóképességét és jóindulatú természetét. Aki ma erdélyi kopókkal él együtt, nehezen vitathatná ezt a jellemzést.
„Filko”, az 1901-ben közölt erdélyi kopó.
Ugyanakkor a tanulmány több olyan elemet is tartalmaz, amelyek ma is élénk viták tárgyát képezik. Ezek közül talán a legfontosabb a szín kérdése. Czynk a fekete-cser kutyák mellett teljes természetességgel beszél vöröses, vörösesbarna alapszínű kopókról is. Nem ritka kivételként vagy különlegességként említi őket, hanem a fajta széles körben ismert és használt változataként. Sőt, kifejezetten megjegyzi, hogy a hegyvidéki zergevadászatokon elsősorban ezeket a kisebb termetű vörös kutyákat használták. Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy a vörös, illetve zsemlesárga színváltozat ma szinte láthatatlan a fajta nyilvánossága előtt. Tudomásunk szerint néhány ilyen színű kutya ma is létezik, de nem jelennek meg kiállításokon, rendezvényeken vagy szakmai bemutatókon, így a legtöbb kopós legfeljebb hallomásból tud róluk. A jelenleg érvényes standardból a vörös színváltozat 2000-ben – máig vitatott és sokak számára nehezen érthető módon – kikerült. Czynk tanulmánya természetesen önmagában nem dönti el ezt a kérdést, azt azonban kétségtelenné teszi, hogy a századforduló erdélyi vadászai a vörös kopókat a fajta természetes részének tekintették.
A zsemlesárga erdélyi kopó – egy csaknem elfeledett színváltozat. Forrás: blikk.hu
A tanulmány talán legnagyobb értéke mégis az, hogy egy olyan erdélyi kopót mutat be, amelyet még nem választott el egymástól a munka és a küllem világa. Czynk kopója mindenekelőtt használati kutya, aki nem kiállítási ringben, hanem a Kárpátok erdeiben, a nagyvadas vadászatok világában bizonyít. Amikor Czynk papírra vetette sorait (feltehetőleg 1898-ban), még élő valóságot írt le. Amikor néhány évtizeddel később Fenczik Jenő és társai már a kopó megmentéséért szálltak síkra, valójában ennek a világnak az utolsó maradványait próbálták megőrizni. Számunkra pedig ma már nem csupán legkedvesebb kutyafajtánk korai leírását jelenti ez a szöveg, hanem egy eltűnőfélben lévő vadászati kultúra egyik legfontosabb dokumentumát is. És talán éppen ezért olyan megragadó a tanulmány zárómondata: „Ki adta nekem vadászéletem legszebb óráit? Egyetlen szóval válaszolhatok: a kopó.” Ennél szebben ma sem lehetne megfogalmazni, mit jelent együtt élni és vadászni ezzel a különleges magyar kutyafajtával.
A tanulmány új magyar fordítását a Kopóvilág első alkalommal teszi közzé teljes terjedelmében. A szöveg felhasználása, idézése vagy tovább közlése kizárólag a Kopóvilág forrásként való feltüntetésével történhet!
Az erdélyi kopó
Írta: Edward von Czynk (Czynk Ede)[1]
(Fordítás az 1901-es német eredeti alapján)
Eredeti megjelenés: Waidmannsheil! Illustrierte Zeitschrift für Jagd, Fischerei, Schützen- und Hundewesen, XXI. évfolyam, 3–4. szám (1901. február 1., február 15.), Klagenfurt, 1901.
[1901/3. szám, 31. oldal]
Ami kopónk származását illeti, úgy vélem, nem tévedek, ha ugyanazoktól a kutyáktól eredeztetem, amelyeket a rómaiak, midőn az akkori Daciát[2] megszállták, magukkal hoztak e földre. Mindenesetre a balkáni kopó ősei közül bizonyára nem kevés került Erdélybe a „Német Lovagrend”[3] révén, amikor annak még várai és birtokai voltak Erdélyben, s vadászati célokra kutyákat telepített be. A német telepesek – a szászok – már az országban találták őket. A székely törzs erdélyi megjelenése óta kizárólag ezt a kopót használta vadászatra, s nemesei ezzel űztek minden vadat. Az ország nevét adó végtelen erdők és annak sajátos természeti képe magával hozták, hogy az első telepeseknek emberi ellenségeiken kívül a ragadozó vad ellen is védekezniük kellett. Hogy Erdély akkoriban milyen rendkívüli gazdagságban bővelkedett nagy és veszedelmes ragadozóvadban, azt bizonyítja az a körülmény is, hogy még ma is tekintélyes számban élnek itt ilyenek, ami Erdélynek tréfásan és komolyan egyaránt megszerezte a „Medveország” jelzőt. A talaj- és természeti viszonyok következtében Erdély ma is azon kevésbé művelt országok közé tartozik, ahol a medve, a farkas, a hiúz és a szakállas saskeselyű viszonylag kevéssé zavart létnek örvendhet, s ahol utolsó menedékhelyét, mintegy „szent ligetét” megtalálta.
Csoda volt-e, hogy a telepes, miután kivágta az erdőt, és arca verejtékével megművelte földjét, házát, udvarát és földjét meg akarta védeni a vadtól, s kezdetleges fegyverei mellett a kutyához fordult menedékért, hogy vagyonáról elriassza a tizedelő ragadozókat, valamint a földjét pusztító nemes- és feketevadat[4]? Csoda volt-e, hogy miután a tatárok hordái és más ellenségek eltűntek, s rövid nyugalmi idő emelte jólétét, újra felébredt benne a harci kedv, s annak pótlékát a vadászatban kereste? Hiszen a vadászat ősidőktől fogva a háború iskolája volt, és akkoriban, utóbbi tekintetében, összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőséggel bírt, mint ma. A vadászat alkalmával a vadász megismerte tágabb környezetét, s később, veszélyes időkben tudta, merre és hová kell menekülnie a hirtelen felbukkanó ellenség elől. Ahhoz azonban, hogy vadászhasson, olyan kutyára volt szüksége, amely kiváló orra, bátorsága és rendkívüli kitartása mellett hangosan hajtotta a vadat, mert különben a mérhetetlen erdőségekben és a hegyek között nem tudott volna tájékozódni a vadászat menetéről. Ez a kutya volt a kopó. Később ugyan az ország előkelői nagy költséggel, saját embereikkel napokon, sőt heteken át tartó vadászatokat rendeztek, de ezeken a vadászatokon is mindig jelen volt néhány falka kopó, amelyek vagy maguk verték fel a vadat, vagy a hajtók által felriasztott vadat hajtották a lövők felé. Apám, aki 1798-ban született, és nyolcvannégy éves korában is alig volt aggastyánnak nevezhető, elbeszélte nekem, hogy nagyapám – aki nyolcvankilenc évet élt – ifjúkorában a gyergyói erdőkben még őstulkokra, vagyis bölényekre[5] vadászott.
[32. oldal, Az eredeti kiadásban az oldal közepén egy erdélyi kopó fényképe. Felirata: Siebenbürgische Bracke „Filko“. (Züchter Hauptmann Bruckner, Besitzer Hauptmann von Stöhr, Hermannstadt. – „Filko” erdélyi kopó. (Tenyésztője Bruckner százados, tulajdonosa von Stöhr százados, Nagyszeben.]
E vadászatokon főként a gyors, erős kopók szerepeltek, amelyek a hatalmas bölényt hajtották, s a lövéshez vitték vagy megállították. Amennyire nagyapám, apám és én magam emlékezni tudtunk, mindig és mindenkor ugyanerről a fajtáról volt szó. A Levantéval[6] negyven-ötven évvel ezelőtt még oly élénk kereskedelem révén ugyan került némely idegen kutya is az országba, de ez nem tudta megváltoztatni a már bizonyos fajtává kialakult „erdélyi kopó” sajátosságait. Kopónk egész Erdélyben elterjedt. Ma is használja az úgynevezett „úri vadász” a városokban éppúgy, mint a nép. Különösen jó kopókat találni az ország erdős, hegyvidéki részein, amelyek egyébként annak legnagyobb részét alkotják. Kutyánkat röviden „vadászkutyának”, „kopózókutyának”, ritkábban „kopónak” nevezik. A magyar – székely, csíki, hunyadi stb. – „kopónak” hívja, amelyből a román valószínűleg a maga „kapou” szavát származtatta. A szász szintén csak a „Jochthangd” (vadászkutya), „Kapo” vagy „Kopo” megnevezést használja. Ez utóbbi elnevezéseket a környékbeli románoktól vagy székelyektől vehette át.
Az erdélyi kopó általában meghaladja a középméretet; átlagos marmagassága 60–65 centiméter. A románok által a hegyvidéken, főként zergevadászatra használt kutyák azonban csak mintegy 60 centiméteresek, sőt olykor ennél is kisebbek. Az efféle „apró” kopók azonban többnyire csak a beltenyésztés, valamint a nyomorúságos gondozás és takarmányozás eredményei. Magukra hagyatva az ilyen, mindig éhes kutyák mindenfelé kóborolnak, a legundorítóbb dolgokból táplálkoznak, és lehetőleg nyulat igyekeznek tépni maguknak. Ha ez sikerült, éjjel-nappal kint vannak a mezőn, és szüntelenül kóborolnak.
A fej alakja az osztrák kopóéra emlékeztet. A homlok kevéssé domború, a nyakszirtcsont taraja gyengén fejlett. A fejbőr nem vet ráncokat, és lelógó ajkak sincsenek. A fül középhosszú, a szemig húzva azon túlér, középen széles, lefelé hosszúkásan és lekerekítetten keskenyedik, magasan tűzött, és érzékelhető csavarodás nélkül simul szorosan a fejhez. A tiszta szem közepes nagyságú, jóindulatú, s némely kutyánál mondhatni kedélyes kifejezéssel. Színe sárgásbarna, ritkábban sötétebb. A nyak hosszú, redős torokbőrrel. A hát meglehetősen hosszúra nyúlt, a far ferdén lejtő. A mell a test egészéhez viszonyítva nem különösebben széles, inkább mély, mint kerek bordakosarú; a has nem vagy csak kevéssé felhúzott. A farok hosszú és egészen a végéig meglehetősen egyenletesen erős, afelé azonban észrevétlenül elvékonyodik; kissé lefelé hordott, de a közepétől gyakran erősen felfelé görbül, úgyhogy keresés közben sok kutyánál egészen a hát fölé csapódik. Az elülső végtagok egyenesek, könyökízületi elfordulás nélkül. A vállak ferdék. A hátulsó végtagok: a combok nem túl erősen fejlettek, az alsócombok mérsékelten hosszúak, a csánkok nem hajlanak be, s hátulról nézve nem tehénállásúak,
[33. oldal]
hanem egyenesek. Farkasköröm nem minden kutyánál fordul elő. Némely vadász az ilyen kutyákat többre becsüli, mint azokat, amelyeknél ez hiányzik. A mancs kerek, jól záródó, erős ujjakkal, kemény talppárnákkal és meglehetősen tompa karmokkal. A szőr feszes és rövid, de hosszabb, mint más simaszőrű kutyáknál, például a pointernél; tapintása meglehetősen érdes, fényes és sűrű. Hosszú szőrű, vagyis valamivel hosszabb szőrzetű kopókat ritkán találni.
A szín többnyire mély bársonyfekete, hol erősebb, hol gyengébb sárga jegyekkel. Különösen kedveltek azok a kutyák, amelyek fekete alapszín mellett rozsdavörös pontokat viselnek a szem fölött, ugyanilyen színű a pofájuk és a lábak belső oldala, vagy egészen vörössárgák a lábaik, de tiszta fehér a mellük. Tiszta fekete kutyák, amelyeknél a sárga vagy sötétbarna jegyek hiányoznak, ritkák, éppígy a szürkésbarna, sárgára égett kopók; utóbbiak között olykor kitűnő kutyák is akadnak, ezek azonban nem utalnak tiszta fajtára. A fekete kopó mellett éppoly nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna az uralkodó, világosabb sárgával és többnyire kisebb-nagyobb mellfolttal. Mind a fekete, mind a vörös kopónál gyakran előfordulnak tiszta fehér „lábvégek”. A hegyvidéken, különösen zergevadászaton, rendszerint ezt a többnyire kisebb, „vörös” kopót használják. Kopó és vizsla korcsait ritkábban látni, s ezek többnyire inkább az utóbbihoz hasonlítanak; kopó és falusi kutya – többnyire juhászkutya – keverékei gyakrabban fordulnak elő, de e „vad házasságok” gyümölcsei rendszerint a falusi korcsok javára ütnek ki, vagyis alig, illetve egyáltalán nem ismerni fel rajtuk a kopóvért. Nagy egészében véve kopónk különösebb emberi beavatkozás nélkül, vagyis a tulajdonos által meglehetősen tisztán tartva szaporodik. Általános megjelenése, különösen az idősebb kutyáknál, nyugodt, méltóságteljes, jóindulatú. A rossz kopók ritka kivételek. Ahogyan a legtöbb kopó a vadászat előtt és után valamely tetszőleges idegen parasztvadász által vezethető és a vadászat után pórázra vehető, ugyanúgy félénken és bizalmatlanul kitérnek az úgynevezett úri vadász elől.
Ahogyan kopóink éhség és szomjúság tekintetében bámulatos teljesítményre képesek, úgy akkor is nagyot teljesítenek, ha alkalom kínálkozik számukra az evésre. Napokon át láttam kopókat éhezni és szomjazni, s nagyon gyakran megtörténik, hogy a parasztvadász az utolsó darab „mamaligát”[7] – kukoricakását, a román paraszt fő táplálékát – előző nap megosztja négylábú vadásztársával, s a kutya a savanyú gyümölcsöt, amely hozzá képest a jobb falat, hangos csámcsogással fogyasztja el. A félig érett kukorica már jobban ízlik neki, és ha egy kopó, még ha nem is olyan kiéhezett, mint a legtöbb parasztkutya, dögre akad, akkor étvágy és falánkság dolgában bármely keselyűvel versenyre kel. Hegyi kopóink többsége és legjobbja a frissen elejtett vadat felhasítja és megdézsmálja, s a vadász gyakran csak a kutya „degeszre tömött” hasából tudja meg, evett-e a lövése után vagy sem. A legtöbb háziasszony számára a kopó rémület, mert ha ifjúkorától fogva e tekintetben engesztelhetetlen szigorral nem nevelték, akkor a nassolás terén a legjobb „Mizi” macska rangját is eléri. A pecsenyét leveszi a forró sütőcsőből, a húst kihalássza a forrásban lévő levesből, és gyakran megesett már, hogy a kopók egy agyagfazék peremével a nyakuk körül menekültek, mivel fejük ugyan átfért a szűk nyakon, de nem tudták olyan gyorsan kihúzni, s ekkor a fazék nagy csörömpöléssel összetört.
Falvakban és kisebb városokban az örökké „csavargó” kopók a mészárosok és a füstölők rémei.
A vadászat után a tarisznyát és a vadat is jól el kell rejteni, ha az ember nem akar másnap reggel érthető bosszúságot. Néhány évvel ezelőtt a város közelében lőttem egy nyulat, s hogy azt ne kelljen egész délután magammal cipelni az erdei szalonkakeresés közben, egy meglehetősen magas égerbokor sűrű ágai közé akasztottam. A nyúl olyan magasan lógott a földtől, hogy a fára kellett kapaszkodnom, hogy elérjem. Amikor néhány óra múltán visszatértem, láttam, amint egy kopó, amely nyilván a közelben vadászott, és a vállamon vitt nyúl verejtékcseppjeit követte, rövid időközönként a legvakmerőbb ugrásokat hajtja végre. Rögtön tudtam, hogy ezek az akrobatikus teljesítmények az én nyulamnak szólnak, de mivel a magasra akasztott vad miatt csak eredménytelen próbálkozásoknak látszottak, miután pedig a kutya megpillantott, szerény távolságba húzódott vissza, a dolog ellenkezőjéről akkor győződtem meg, amikor a nyulat már a bordákig „megkopasztva” találtam. Azok a kutyák, amelyek magukra vannak hagyva, vagy amelyekkel csak ritkán vadásznak, gyakran rászoknak az önálló vadászatra, s olyan ebek, amelyek többnyire éjjel, mégpedig addig – gyakran reggelig – vadásznak, míg a vadat meg nem ragadták
[34. oldal, Az eredeti kiadásban az oldal közepén két erdélyi kopót vezetéken tartó személy fényképe. Felirata: Rudolf Uhl úr Nagyszebenben „Tambur” és „Purdi” nevű kopóival.]
és el nem pusztították, alig téríthetők vissza kötelességük útjára, vagyis arra, hogy az elejtett vadat ne kezdjék ki. Miután többnyire kiváló kutyák, egyszólamú sebzettvad-keresés esetén ajánlatos fürgén a kopó nyomában lenni.
Ami kopóink nevelését és betanítását illeti, keveset lehet mondani, mert olyan idomításról, amilyenre a vizslánál szükség van, a kopó esetében nem lehet szó. A fiatal kutyát többnyire öreg kutyákkal vezetik addig, míg önállóvá nem válik. Ha nincs jó kutya kéznél, akkor az öröklött szimat és a veleszületett keresőkedv segít. A vadász eleinte rávezeti a fiatal kutyát egy nyomra vagy csapára, s maga is gyakran felver előtte vadat, de a többi munkát nagyrészt az idősebb kutya végzi. Minden a jó szülőktől függ. Vannak kutyák, amelyek csak falkában vadásznak, és egyedül alig használhatók; éppígy vannak kitűnő kutyák, amelyek önállóan is vadásznak, még akkor is, ha a falkával együtt teszik őket egy csapára vagy nyomra. Az öreg, tapasztalt kutyáktól tanulnak a fiatalok, nem pedig a gyakran értelmetlenül szimatoló ebektől; ezekből a fiatalok igen sokat, gyakran mindent elsajátítanak, amire „hivatásukhoz” szükségük van.
Bármilyen szép is a vizsla minden helyzetében – akár pihen, akár keres, s különösen amikor megállja a vadat –, sok vadászat által lefogyasztott kopónk ezzel szemben határozottan előnytelen képet mutat, amikor hosszú vadászat után kilógó nyelvvel, lógó fejjel és farokkal, az úgynevezett kutyaügetésben, látszólag egészen kimerülten megérkezik a táborhelyre, vagy lustán teljes hosszában elnyúlva fekszik, minden bordája kilátszik, s alig kapkod a csípős legyek után. Mennyire más azonban a kutyánk, amikor vadászat előtt leoldják a szíjról. Ekkor és a vadászat alatt szép, és a vizslával, ha felül nem is múlja, legalább egyenrangú.
Legyen szó harmatos fűről kora reggel, száraz, szúrós tarlóról a déli napfényben, az erdő zörgő avarjáról vagy a magashegység éles köveiről: kopónk mindenütt egyformán könnyedén, fürgén, mégis biztosan dolgozik. Hamarosan mély, érdes hangon, vagy világosan és ujjongva, aszerint, hogy a kutya kan vagy
[35. oldal]
[Az eredeti kiadásban itt egész oldalas illusztráció található: Kellemetlen meglepetés. A „Waidmannsheil” számára rajzolta V. L. Anderle.]
[36. oldal]
szuka, idős vagy csak a második-harmadik mezőben, illetve erdőben áll, a derék kutya tudtára adja gazdájának, hogy nyomon vagy csapán van, és hogy vadat pillantott meg: hangja egyre fokozódik és megsokasodik. Mindig tovább, sűrűn és ritkán át halad előre, amíg a vad vissza nem fordul és a lövész csöve elé nem kerül, vagy amíg a betörő éjszaka véget nem vet a vadászatnak. Ez azonban nem akadályoz meg némely kutyát abban, hogy az űzött vadat kövesse, s nem egy derék kutya lett már nálunk hivatásának áldozata, midőn nyakörvénél fogva alávalóan elhurcolták azok az örökké éhes rokonai, amelyek most már maguk vadászták, tépték és falták fel. Egy ilyen esetet magam is átéltem a Fogarastól mintegy kétórányira fekvő felméri erdőben. Friss hó csalogatott fel bennünket a hegyekbe. Egész nap szüntelenül vadásztak a derék kopók hol rókára, hol nyúlra, s a vadászat eredményével meglehetősen elégedettek voltunk. Amikor az alkonyat beálltával a vadászkürt – egy egyszerű ökörszarv szájrésszel – összehívta a vadászokat és a kutyákat, Gregorius főhadnagy öreg „Dudás” nevű kopója hiányzott. Végre messziről hallottuk és láttuk, amint a szemközti magaslat kopár, hóval borított hátán vadászott. A hold már a hegyek mögül felkelt, s a hófénnyel csaknem nappali világosságot teremtett. A hajtás egyre közelebb jött, amikor hirtelen két sötét állatalak tört elő a bokorból, s most a pillanatra zavartan álló, majd hangtalanul menekülő kopót kezdték üldözni. Hamarosan felismertük üldözőiben a farkasokat, s lövésekkel és vadászkürtjeinkkel próbáltuk a kutyát megmenteni. A kopónak volt némi előnye, de üldözői hamarosan utolérték, és nyomorúságos jajgatás közepette a farkasok legyűrték. Amilyen gyorsan csak tudtunk, a szerencsétlenség helyére siettünk, de mire félórányi, fáradságos, árkokon, patakokon, vízmosásokon át, hegynek fel és hegynek le vezető menet után odaértünk, „Dudásból” néhány véres cafaton kívül csak színes nyakörvének néhány darabját találtuk. Apám is nem egy jó kutyáját veszítette el farkasok miatt, nemcsak éjjel, hanem nappal is. Ha egy kopó, különösen télen, sötétedésig nem tért haza, nálunk többnyire elveszettnek tekintettük, mert egy magányos kopó ritkán tud megmenekülni farkasoktól. Ha azonban legalább két öreg kopó együtt van, amelyek lehetőleg már vadásztak farkasra, akkor megváltozik a helyzet, és a kutyák vadásznak az egyedül járó farkasra. Ha egy falka kutya több farkassal találja szembe magát, ugyanez történik; ilyenkor azonban gyakran előfordul, hogy az egyik vagy másik túlságosan éles kutyát egy fenevad megragadja, gyorsan megfojtja és elhurcolja.
Hogy milyen csodálatos kutyáink helyérzéke, azt bizonyítja az a körülmény, hogy ellopott kutyák, amelyeket a magashegység sziklavadonán át Romániába vittek, gyakran hetek, sőt egyes esetekben hónapok múltán is ugyanazon az úton tértek vissza gazdájukhoz. Itt a kutya emlékezőtehetsége az, ami segíti; de olyan esetekben, amikor a kutya napokig tartó vadászat közben elveszíti a vadászt és maga is eltéved, a csodával határos orra az, amely segíti. Hogy a kopó értelme és ítélőképessége is nagyfokú, bizonyítja az a körülmény, amelyet gyakran megfigyeltem: ha eltéved, mielőtt elindulna a hosszú úton, hogy saját nyomán visszatérjen a vadászat kezdeti vagy kiindulási pontjára, egy tisztásra megy, vagy a magashegységben egy fennsíkon jelenik meg, és hosszan elnyújtott, messzire hangzó és kitartó vonítással igyekszik magára irányítani láthatatlan gazdája figyelmét. Különösen a fiatal kutyák szeretik idegen területen ezt a „jelzőhangot” adni, de régi, bevált kopóknál is megfigyeltem, főként a magashegységben, a hóhatáron. Milyen gyakran mutatkozott meg a kopó éles esze a vadászaton! Legyen szó terepnehézségekről, legyen szó a vad túljárásáról. Azokban a hegységrészekben, amelyek már inkább a havasi régiókhoz közelítenek, ahol a zerge nem olyan gyakori, és nem oly nagy csapatokban fordul elő, mint tulajdonképpeni zergés területein, többnyire kopóval vadásszák, s rendszerint egy, ritkábban két kutya üldözi a gyors alpesi gazellát. A vadat vagy azok a lövészek ejtik el, akik a váltón állnak, vagy a vad többnyire az úgynevezett „zárósziklákra” menekül, ahonnan sem jobbra, sem balra, sem oldalra, sem felfelé nem tud elmenekülni. A kopó jól ismeri ezeket a sziklákat, és a legrövidebb úton, pontosan követve a csapát, siet hozzájuk, hogy a „beszorított” vadat addig ugassa, míg a vadász meg nem jelenik és elejti. Mármost gyakran előfordul, hogy a lövész a vadat a sajátságos sziklaképződmény miatt nem látja, s ezért nem jut lövéshez. Ilyenkor arra törekszik, hogy a kopót felülről vagy alulról
[37. oldal]
ilyen terepre felemelje vagy leengedje, ha ez csak valamiképpen lehetséges, hogy azután maga kényszerítse a zergéhez vezető utat, és legtöbb esetben arra kényszerítse a vadat, hogy azon az úton ugorjon vissza, amelyen feljutott, s ekkor az ott várakozó lövész ejti el. Ha a lövés eldördült, a kutya ismét azon a helyen jelenik meg, ahová gazdája felhúzta vagy leeresztette, és türelmesen vár, míg újra le vagy fel nem húzzák. Gyakran hihetetlen, miként dolgozik előre egy ilyen sovány, vörös „kutyácska” egy tenyérnyi sziklapárkányon. Az ember megszokta, hogy csak zergéket lát mászni, s kísértést érez azt hinni, hogy a kutya lábaival odatapad a sziklákhoz. Hány jó bakot lőttem ilyen „girhes”, rosszul gondozott kopók előtt olyan helyeken, ahol inkább szakállas saskeselyűt vagy szirti sast vártam volna, mint zergét. Csodálatra méltó, ahogy kopónk, amelynek sem a zerge acélkemény patája, sem erős és szilárd inai nincsenek meg, ezen az éles, havas, jeges köveken, törmeléklejtőkön és görgetegeken, sima, fűvel benőtt lejtőkön, vízmosásokon és törpefenyő-bozótokon át vele versenyre kelhet.
(Folytatása következik.)
[1901/4. szám, 43. oldal]
Nem minden kopó használható azonban ilyen terepen. A magashegyi vadász többnyire kis termetű, vörös színű állatokat választ. Azokat a kopókat, amelyek síkságon vagy erdei terepen vadásztak, fokozatosan kell bevezetni, mert a sziklák között gyakran nem tágítanak a vadász sarkától, vagy rövid idő alatt sebesre futják a lábukat. Fordítva azonban a zergére vadászó kopó éppoly jól dolgozik az erdőben, mint a nyílt mezőn. Legyen szó zergéről, szarvasról, őzről, medvéről, farkasról, hiúzról, vadmacskáról, rókáról vagy feketevadról[8], kopónk mindegyiket egyformán jól, szinte hihetetlen kitartással hajtja. Bármilyen jóindulatúnak, szinte jámbornak látszik szolgálaton kívül a kopó, olyan éles és metsző, olyan bátor és védelmező az üldözött vaddal, különösen pedig a ragadozóval szemben. Apámnak volt egy erős kopója, amely egy hatalmas vadmacskát olyan élesen szorongatott, hogy az, mielőtt még lövéshez lehetett volna jutni, egy csipkebokorba menekült. Sem a tövisekre, sem a hatalmas karmcsapásokra nem ügyelve a kutya a bokorba is utána nyomult, s amikor a vadmacska ismét rácsapott, a vágáshoz lendülő mellső lábát úgy harapta le, hogy az már csak egy bőrdarabon függött. Apám a kutya miatt nem tudott lőni, és tétlenül kellett néznie a félelmetes küzdelmet. Végül, miután a kutya számtalan sebből vérzett, s lelógó fülei, arca és orra szét volt tépve, a kandúrnak sikerült a bozótból a szabadba jutnia. Az öreg már lőni akart, de mivel ugyanabban a pillanatban a kopó a hatalmas macskát tarkón ragadta, és rövid, rettenetes tusakodás után megölte, erre már nem került sor. A róka, amint a kopó fogásának hatókörébe kerül, legtöbbször igen rövid idő alatt elveszett. Másként áll a dolog a farkassal, medvével és disznóval. Az elsővel, mint már említettem, csak akkor mer szembeszállni, ha még társai is vannak, vagy ha a farkas sebesült. Kevésbé tiszteli a kopó barna rokonát, erdeink királyát, s a vakmerősége vele szemben gyakran már a szemtelenséggel határos. Néhány évvel ezelőtt hosszabb szabadságom alatt négy-öt napon át megszakítás nélkül vadásztam a Felsővenicétől Ósinkáig terjedő erdőkben, amelyek a Fogarasi-hegység lassan elnyúló részét alkotják, és a medvék kedvelt tartózkodóhelyei
[44. oldal]
voltak. Társaságomban volt gróf Bethlen Gábor, Nagy-Küküllő vármegye akkori főispánja, Horváth Gyula országgyűlési képviselő, a fogarasi főispán Horváth Mihály fia, továbbá Beldi Tivadar birtokos stb. Pihenés nélkül – az éjszakai nyugalmat kivéve – már három napja vadásztunk, és kopóink még mindig frissek és vidámak voltak őz, róka és feketevad[9] után, amikor a sinkai erdőkben hajtók segítségével medvére kezdtünk vadászni.
Egy-két hajtás eredménytelen maradt, mivel medvét nem vertek fel. A harmadik hajtásban egy cigány fiú egy árokban majdnem belebotlott a medvébe, és ordítozni kezdett. Egy öreg kopó, amely megszokta, hogy egyedül dolgozzék, visszamaradt a nagyon világos bükkerdőn át oda igyekvő falkától, és mintha az ordítást „medve, medve” jelentésű „urs, urs” szónak értette volna, leereszkedett az árokba, hogy hamarosan mély basszushangon üldözze Petz mestert a lövészek felé. A nagyon ritkás, öreg bükkökkel álló erdőben az egész vadászatot, amint alulról felfelé jött, pontosan megfigyelhettük anélkül, hogy a vad észrevett volna bennünket, mert a keskeny erdei vágáson álltunk, az aljnövényzetben, amely az erdei út mentén húzódott. A falka egy rókát dolgozott, amely természetesen, bár közvetlenül a lövészlánc közelében haladt el, a medve miatt bántatlan maradt, s annak végén a következő szurdokba menekülve a kutyák tovább hajtották. A cigány fiún kívül senki más hajtó nem vette észre a medvét, ezért elmaradt a máskor szokásos pokoli lárma. A vadászat viszonylag lassan közeledett. A kopó közvetlenül a medve közelében volt, s szakadatlanul a medve farát csipkedte, úgyhogy az kénytelen volt gyakran megállni és a kutya felé csapni. A vén kopó ügyesen kitért a mancsütések elől, hogy a dörmögve továbbgördülő barna urat megszakítás nélküli hangadással tovább ingerelje. Végül ott volt a medve, amely teljes figyelmét a kutyának szentelte, amíg a lövészekhez nem ért, s néhány lövéstől halálosan találva legurult a lejtőn. A kopó azonnal mellette volt, hogy dühödten megtámadja. A lövésekre és a vén kopó állandó ugatására a többi kutya is odarohant, s ekkor az egész falka leírhatatlan dühvel vetette rá magát az immár kimúlt medvére. Csak folyamatos botütésekkel és a nyakbőrüknél fogva való visszarángatással tudták a hajtók elkergetni a kutyákat a zsákmányról, amelybe valósággal beleharaptak.
Tavaly júliusban Maximilian Recseán vajdareceai görögkeleti pap egy erdőőr kíséretében a községhez tartozó hegyi erdőbe ment, hogy fákat jelöljön ki kivágásra. A nevezett, noha életében még nyulat sem ejtett el, némi „vadászati okból” mégis magával vitte puskáját. Az erdőőrnek szolgálati fegyvere és egy kopója volt. Amint éppen az ütésre érett fákat vizsgálták és jelölték, hallották, hogy alattuk, a szurdokban a kutya hajt. A standhanghoz[10] hasonló csaholásból az erdőőr azonnal következtetett, hogy kutyája medvét hajt, és szólt a papnak, hogy sörét helyett golyót és postát tegyen a csőbe. Hangtalanul a szurdok két oldalán álltak fel, és rövid idő múlva megjelent Petz mester a lejtőn. A pap a vad megpillantásakor azonnal lőtt, és azt is észrevette, hogy az összeroskadva legurul a lejtőn, de sem ő, sem az erdőőr nem mert lemenni a szurdokba.
Csak néhány óra elteltével tértek vissza óvatosan, lövésre kész fegyverrel „tettük színhelyére”. A kopó szüntelenül állóhangot adott, és amikor végre megpillanthatták a medvét, látták, hogy az „egérhalott” volt. Néhány posta[11] a kamrában azonnali halált okozott; ezt az is bizonyította, hogy a medve már hideg és merev volt. Az a kísérlet, hogy a kapitális fickót ökrökkel vontassák le, kudarcot vallott, mert azok prüszkölve, magasra emelt farokkal elszöktek. Egy bivalypár az összekötött ágakra fektetett medvét végül levonszolta a hegy lábánál fekvő községbe. És még sok esetet tudnék elmesélni a legújabb időkből, amikor egyetlen kopó hajtotta a medvét, s lövésre hozta. Tapasztalataim alapján állíthatom, hogy minden, a hegyvidéken bevadászott kopó minden félelem nélkül hajtja a medvét. Az idősebb, kipróbált kutyák azonban megengedik maguknak, amint már leírtam, azt a magánmulatságot, hogy a medvét hátulról „csipkedjék”.
A feketevaddal szemben kopónk merész, amennyiben, ha több kutya ki tud választani a kondából egy darabot[12], azt megállítják, és
[45. oldal]
a legjobb disznófogó kutyákkal és hajtókutyákkal dacolva fülénél fogva megragadják, s addig tartják és ugatják, amíg a vadászok oda nem sietnek és fejlövéssel le nem terítik. Ilyen kutyáknak köszönhetik a görgényi és venicei parasztvadászok, akiknek olyan vaddisznóállományuk van, hogy a község legnagyobb része egész évben vaddisznószalonnával, sonkával, füstölt hússal stb. látja el magát „szelíd disznók” helyett.
Én magam is gyakran ettem ilyen „vaddisznó-pecsenyét” az ottani vadászatokon, és megfigyeltem a disznók, különösen a kanok megállítását és fogását. Vágó disznókhoz, öreg kanokhoz csak egy-egy kutya mer közelíteni, hogy olykor élete árán fizesse meg vakmerőségét. Ilyen „mord” vadkan azonban minden védelmi készsége ellenére sem menekülhet, ha a bátor falka mögötte van, és hol itt, hol ott marja, hogy megállásra kényszerítse. Ekkor a vad, dühödten csaholó „banda” addig táncolja körül a legerősebb remetét, míg a halálos ólom le nem teríti. A malacokat az átmenő korig, sőt még magasabb korban is a görgényiak mindig ólom nélkül szerzik meg, úgy, hogy a kopókkal tépetik szét őket. Hányszor fordult és fordul ma is elő, hogy egy megsebzett disznó, olykor medve is, a lövészt támadja meg, s ekkor az egyetlen menekvést a derék kutyáknak köszönheti, amelyek a támadóra vetik magukat. Egyszer magam is majdnem hasba szúrtam egy kopót vadászkésemmel, amikor egy általam egyik vadásztárs által feltartott kocát akartam leszúrni. Vadászok, disznó és kutyák összegabalyodott csomó voltak, s a kevéssé mozgékony kavargásban nehéz volt eltalálni a megfelelő pillanatot és helyet, hogy a hideg vasat a kocába döfjem. Néhány évvel ezelőtt egy csendőrfőhadnagy Kolozsvárról egy „gerincén” megsebesített koca támadását szenvedte el: a vad rávetette magát a kupacra, és az agyaraival borzalmas módon tépte a combján és lábszárán bizonyos testrészeit. Ebben az esetben is a kopók voltak azok, amelyek a disznóra vetették magukat, és megragadva megakadályozták a további „gaztetteket”.
Hogy milyen pompás dolog kopóval vadászni, azt csak az tudja megítélni, aki, távol az emberek „bűnös nyüzsgésétől”, a mérföldeken át elnyúló erdőkben vagy a sziklalabirintusban a derék kutyák világos csaholását hallgatta. Hogy dobog a szív az öreg, részben foltozott ruhák alatt, hogy fogja görcsösen a jobb kéz a puska nyakát, amikor megszólalnak a csodálatos hangok, amikor a vadászat egyre közelebb jön; és milyen büszkén simogatja akkor a szerető kéz a fáradhatatlan kutya szép fejét, milyen dicsérően ütögeti mellét és hátát, amikor egy szép, éles lövés után vadász és kutya a gyakran keservesen megszerzett zsákmány mellett áll. Hányszor hallgattam magam is, szinte álomba merülve, fent a zegzugos Kárpát-lánc festői sziklái között a kopó csaholását. Metszően hideg szél fütyült állásom körül, alattam vad összevisszaságban kavarogtak a ködök, időnként szétváltak, hogy tekintetet engedjenek a csodálatos alpesi tóra vagy a hómezőkre, s velem egy irányban dolgozta át magát a sziklákon és törpefenyő-bozótokon a derék kopó. Hol közel, hol távol, aszerint, ahogy a kutya egy gerincen megjelent vagy egy vízmosásban eltűnt, a csalogató hangok, sokszoros visszhangtól erősítve, az állásom felé hömpölyögtek. És amikor aztán óvatosan kémlelve a kapitális bak áttört a törpefenyőkön, vagy a rudli gyors egymásutánban átugrott a gerincen, hogy mint valami „deus ex machina” hirtelen előttem megjelenjék, amikor aztán az öreg, horpadásokkal borított puska kimondta fontos szavát, s a bak a pattogó kövön lefelé, két alpenrózsa és havasi gyopár közé zuhant – kinek köszönhetem akkor ezt az isteni gyönyörűséget? Ki teremtette nekem a sokat mozgatott, fáradságos és örömteli vadászélet legszebb óráit? Egy szóval válaszolok: a kopó.
Ahogyan minden háziállat, ha magára hagyják, elvadul, s ha ez az állapot esetleg évtizedekig fennáll, az érintett állatot ősi állapotába vetné vissza, úgy a kopónál is előfordulnak efféle elvadulások, bár rendkívül ritkán. Egy ilyen esetről, amikor egy elbitangolt kopószuka az erdőben megellett, s később utódaival együtt, amelyek a vadállományban és a közösségi vadászatban nagy károkat okoztak, végül valódi ragadozóvadként kellett levadászni és kölykeivel együtt elejteni, beszámoltam Hugo vadászújságában, az 1891-es évfolyam 225. oldalán, „Kutyavadászat” címmel. Apámnál is megesett, hogy a hatalmas sziklákkal körülvett kertben egy kopó egy mélyen a kőbe nyúló üregben megellett, s a „kutyatrogloditák”, amikor a föld felszínére kerültek, olyan vadak és félénkek voltak, hogy ember láttára azonnal visszatűntek föld alatti
[46. oldal]
[Az eredeti kiadásban itt egész oldalas illusztráció található: Cserkelés Livóniában. A „Waidmannsheil” számára rajzolta A. Mallnick.]
[47. oldal]
[Az eredeti kiadásban itt egész oldalas illusztráció található: Elejtett jávorszarvas szállítása Oroszországban. A „Waidmannsheil” számára rajzolta A. Mallnick.]
[48. oldal]
lakásukba. Nappal a három kutyából álló „fénykerülő népség” sohasem mutatkozott. Mindig csak szürkületkor jelentek meg, hogy rókamódra játsszanak és egész éjszaka végigcsaholják. Minden eszköz, amellyel várukból ki akarták űzni őket, eredménytelen maradt. Az öreg szuka, egyébként kiváló kutya, minden este elindult, hogy az alig néhány csendes utcától elválasztott mezőn nyulat és zsákmányt hozzon ivadékainak. Hol egy nyulacska volt az, hol egy már felnőtt nyúl, amelyet reggel – a meglehetősen magas udvarkerítésen átugorva – az éhes népnek hozott. A legtöbbször azonban a sintértelepről, a ló- és kutyadögök akkoriban még gazdagon ellátott és sem ló-, sem kutyasíroktól meg nem szentségtelenített dögnyúzójából hozott rendes darab lóhúst. Apámat rendkívül bosszantotta ez az űzelmük, és elhatározta, hogy véget vet a gyalázatos gazdálkodásnak: az anyát láncra tette, a kölyköket pedig ily módon arra kényszerítette, hogy a kertből az udvarra jöjjenek, de falathoz jutni nem akartak. Ám a hústáplálékhoz szokott, félénk ficzkók most is csak éjjel mentek az odaláncolt anyához, és az eléjük tett kutyaeledelhez nem nyúltak. Végre az éhség mégis „hatalmából kiforgatta őket”, s az ifjú kopók elfogadták a táplálékot. Míg egyszer az udvarban voltak, az üreg bejáratát eltorlaszolták, s így a kalandorélet sok halál után véget ért, és a „természet gyermekei” idővel „rendes” kopókká váltak, amelyek azonban mindig bizonyos félénkséget mutattak az ember iránt, és minden elejtett, elérhető vadat megkezdtek.
Hogy a kopó csodálatos orra miatt olykor repülő vad vadászatára is igen jól használható, azt nemcsak apámtól tudom, aki határozott ellensége volt a vizslának, s erdei szalonkavadászatát mindig kopóval űzte, hanem saját tapasztalatból is. Állami szolgálatba lépésemig magam sem tartottam más kutyát, mint kopót, és a tilalmi időben arra törekedtem, hogy azt a szalonkára, később fürjre is használjam, hogy a röplövésben gyakoroljam magam. Hol egy fürjkirály, hol egy kövér fürj volt az, amelyet a ravasz kutya felhajtott, s később, miután otthon az idomítással bajlódtam, szabályosan apportírozott is. Erdei szalonkát is lőttem a kopó előtt. A szárnyas vadat nem állta meg, mint a vizsla, hanem csak jelezte, hogy miután lassan keresve közelébe értem, felrepülésre késztesse. Igaz, nem a kopó hivatása szárnyas vadra vadászni, mégsem tartanám kizártnak, hogy egészen jól „idomítható” volna vizslának is, ami azonban mindig kár volna, mivel a kopó a síkságon az intenzív földművelés következtében lassanként talán engedni fog ugyan a vizslának, nálunk azonban még bőven van elég tér számára, és mindig lesz is, hogy eredeti és sajátos módján lehessen használni. Mert ugyan mit kezdene a vadász vizslával a mi erdeinkben, a magashegységben?
Így kívánom hát befejezni ezt a vázlatot kedvencemről azzal a kívánsággal, hogy még távoli vadásznemzedékeknek is megadassék e kutya használata és teljes értékének méltánylása. Waidmannsheil[13]!
Jegyzetek
[1] Czynk Ede (Edward von Czynk) (Brassó, 1851. szeptember 29. – Fogaras, 1899. január 20.) erdélyi vadászati szakíró, ornitológus és postafelügyelő. 1871-ben lépett állami szolgálatba, emellett állattannal, elsősorban madártannal foglalkozott. Vadászati és természettudományos tárgyú munkáit főként német nyelven írta. Érdeklődése a Kárpátok állatvilága, nagyvadjai, madárvilága és vadászati kultúrája felé irányult. Legjelentősebb önálló művei közé tartozik a Der Bär. Jagdlich-naturgeschichtliche Skizze (1892), a Der Waldschnepf und ihre Jagd (1896), a Das Sumpf- und Wasserwild und ihre Jagd (1898), valamint a Das Auerwild (1899). Az erdélyi kopóról szóló tanulmánya (Die Siebenbürger Bracke) különleges helyet foglal el életművében. A szerző 1899-ben bekövetkezett halála után, posztumusz jelent meg 1901-ben a klagenfurti Waidmannsheil vadászlap XXI. évfolyamának 3–4. számában. Ez az első önálló, tudományos igényű, részletes erdélyi kopó-leírás, amely nemcsak a fajta küllemét és használatát mutatja be, hanem a 19–20. század fordulójának erdélyi vadászati kultúrájához is fontos forrás. Írásának különös értékét az adja, hogy szerzője nem kívülről, hanem saját terepi tapasztalatai, vadászati élményei és több nemzedékre visszanyúló családi emlékezete alapján írta le az erdélyi kopót. Munkája egyszerre korai kinológiai tanulmány, vadászati visszaemlékezés és egy mára nagyrészt eltűnt kárpáti vadászati kultúra dokumentuma.
[2] A Római Birodalom provinciája a mai Erdély és a környező területek egy részén (Kr. u. 106–271). Czynk a korabeli történeti felfogásnak megfelelően innen eredeztette az erdélyi kopót.
[3] A Német Lovagrend 1211 és 1225 között tartózkodott Erdély délkeleti részén, a Barcaságban. Czynk feltételezése szerint a rend vadászkutyái szerepet játszhattak a fajta kialakulásában, erre azonban közvetlen történeti bizonyíték nem ismert.
[4] A korabeli vadászati szaknyelvben a vaddisznó gyűjtőneve.
[5] Az eredeti szövegben szereplő „őstulok” megnevezés alatt a szerző feltehetően európai bölényt (Bison bonasus) értett. A két faj megkülönböztetése a korabeli szakirodalomban nem mindig egyértelmű.
[6] Levantének a korabeli szóhasználat a Földközi-tenger keleti medencéjének térségét nevezte.
[7] A mamaliga kukoricalisztből készült, a román paraszti táplálkozás egyik alapétele.
[8] Vagyis vaddisznóról. Lásd a 4. lábjegyzetet.
[9] Vaddisznó. Lásd a 4. lábjegyzetet.
[10] A kopó különleges hangadása, amikor a vadat megállítja vagy egy helyen tartja.
[11] Nagyméretű, több golyót tartalmazó söréttöltet, amelyet elsősorban nagyvad vadászatára használtak.
[12] Itt egyszerűen egy vaddisznó egyedet jelent („egy darabot” a kondából).
[13] Német vadászköszöntés, jelentése körülbelül: „Sikeres vadászatot!” vagy „Jó szerencsét a vadászathoz!”
