Bödők Gergely
Kopók, hegyek, csillagok közt – Székelyföldi vadászemlék
A terepjáró lassan kapaszkodik felfelé a mélyen barázdált ösvényen. A sár és a kanyarok csupán játékos próbái a hegyeknek, amelyek időtlen idők óta az utat őrzik. Sofőrünk biztos kézzel vezeti a járművet, négyünk fölött finoman ring a karosszéria, bent párálló meleg és finom ételszag fonja körénk az összetartozás érzését. A kínálásnak – bár bőségesen reggeliztünk – reménytelen ellenállni. A kolbász és a szalonna mellé vastag karéjra szelt, friss, ropogós gyergyói kenyér kerül, amelyért, mint mondják, akár két órát is megér az út. Az áhítatos falatozás közben rövid a bemutatkozás, ki-ki szertartásosan gyürkőzik a precízen összerakott katonákkal, majd ahogy az öröktől lenni szokott: régi vadásztörténetek szőnek hidat múlt és jelen között.
Baktatunk fel a kaptatón (Fotó: Bödők Gergely)
A kopóinkat még az indulásnál egy platós autó hátsó faboxába tuszkoltuk be. Kelletlenül zsúfolódtak össze a szalmával bélelt és idegen kopókkal teli férőhelyen. Minden porcikájukon érződik az indulás előtti izgalom. Balhé nincs, csak feszültség, szemükben ilyenkor rejtett villanások: ösztön és várakozás, ki szűkölve, ki némán keres talpalatnyi helyet. Mintha előre latolgatnák a rájuk váró teendőket. Izgatottak vagyunk mi is – egy hajtás mindig próba, és mindegyik előtt ugyanaz a gyomorszorító csend dolgozik bennünk. Egy reményünk van, hogy estére, sértetlenül és fáradtan, de mindannyian megleszünk. Ezen jár az eszem még akkor is, amikor a kocsiból kikászálódva a hegyoldalnak indulunk.
A nap már magasan áll, mire nekivágunk a meredélynek. A táj szinte hullámzik körülöttünk: domb emelkedik domb után, aztán hirtelen ereszkedik megint, mintha valami szeszélyes óriás keze pakolta volna össze a vidéket – véletlenszerűen, mégis harmóniában. Negyedóra sem telik el és már úgy érezzük, az utolsó energia tartalékjainkat égetjük el. Izmaink tiltakoznak, de nem tehetünk mást, csak haladunk egyre beljebb az őszi erdő szívébe. Az ösvény egyre keskenyebbre fonódik, mi, hajtók, ütemesen haladunk felfelé a domboldalon. A lábunk alatt süppedős avar roppan, dallama mesés muzsikaként rezdíti meg az erdőt, amely figyelmét ránk szegezi. A táj változékony arca hol felfedi, hol elrejti magát: zárt bokrosok, cserjés oldalak, aztán újra fenséges szürke bükkös váltják egymást. A fák törzse vigyázó, ezüstösen nyúló oszlopokként magasodik fölénk, a vékony tisztásokon a fény szűrt aranyporban lebeg, lépteink alatt sárga, narancs, rozsda és barna színű levelek takarója zizzen minden mozdulatunkra, olykor a szél is mozdít a pazar szőnyegen és az egész erdő egyszerre bíztatóan felzúg. Mintha mesében járnánk – valami régi, még nem írott, de mélyen ismerős történetben. Elveszünk benne, ahogy haladunk Kányád és Homoródszentlászló közti dombvidéken. Erdély szíve, Székelyföld ez.
A sűrű és alant a völgy (Fotó: Bödők Gergely)
Jó újra itt lenni. Két éve jártunk először a saját kopóinkkal e vadregényes vidéken. Azóta minden őszre bevésődött egy dátum: mikor jövünk vissza. Emlékszem, először mennyire vegyes érzésekkel érkeztünk – kíváncsiság és félsz keveredett bennünk. A farkasok és medvék világa nem a nyugalomra született emberé. Mégis: minden perc, amit itt töltöttünk, megerősít minket abban, hogy van helyünk ezen a vidéken. A hajtások, a találkozások, a barátságok – s az unitárius lelkész barátunk, aki most is patrónusunk, már új oklándi állomáshelyéről.
A hajtócsapat két részre osztódik, hajtókutyából is van elég: tucatnyi erdélyi kopó s különlegességképp egy szibériai lajka is velünk tart. Az ázsiója az erdélyi kopóknak egyre nagyobb – s egyre többen gondolják úgy, ha Budapestről is érkeznek ide „bolondok” ezzel a fajtával vadászni, akkor tényleg értékes lehet. Ezúttal valakik medveölő kutyákat is hoztak, ők külön ülnek egy kocsiplatón, rövid, vaskos láncon az oldalhoz rögzítve. Hallgatag, kemény figurák, rájuk nézni is félelmetes. Nem ugatnak, nem nyüszítenek, csak néznek. Harcedzett, rezzenéstelen szemeik tanúskodnak a szigorú rendeltetésükről: a mi épségünket segítik, ha feltűnne a barna óriás az erdőben, ők fogják elijeszteni. Látva őket, kétség sem férhet hozzá, hogy a feladatot meg tudják oldani.
Fél szélrózsa – A kopóink aktuális helyzete (Fotó: Bödők Gergely)
Ahol az erdő ritkulni kezd, hirtelen elénk tárul az egész völgy. Mintha a természet készakarva most húzná fel a függönyt: a távolban fenyvesek sávjai futnak végig keresztbe, a dombokon kisebb nagyobb foltokban bokrok tűnnek elő, a fiatal erdőszegély és vágásterület pedig mindenütt kellemetlen, sűrű kökényessel és szedressel van borítva, ahol talán csak a vadak tudják, hol kezdődik és hol ér véget az emberi rend. A hajtósor hamar elnyúlik, kevés a hajtó, nagy a terület. Aki nem barátja a magányos rengetegnek, könnyen elveszve érezheti magát. A szétszakadt sort csak a távolból hallatszó kiáltások tartják össze. Aztán szűkül a rengeteg, a szélekről mindegyre csatlakoznak a mezőt is megjárt hajtók és az első hajtás lassan véget ér. Nem láttunk medvét és farkast sem, csak egy öreg koronás bika ügetett át előttünk méltósággal az árnyak közt. A lesállásoknál néhány róka esett, egyik az „árokban” próbált kiszökni, de a puska megelőzte. A kopóink közül kettő már visszajött, de Zete messzebb elmaradt. Ismerjük: vadászlázban nem ismeri a fáradtságot. Végül egy negyedóra távollét után a tülök hangjára feltűnik – lihegve, sárosan és csapzottan.
Ábránfalva fölött (Fotó: Bödők Gergely)
Ebéd után újra nekivágunk. Gyalogszerrel tartunk a második szakasz indulóhelye felé. Hosszan megyünk előbb egy kanyargós, hézagos aszfalton, majd váltunk át durva földútra, végül bevágunk jobbra a kopár mező felé. Közben kulacsok és történetek cserélnek gazdát, mesélik, pár hete itt akkora medvével találkoztak, hogy a „levegő is megállt körülötte”. Nagy szerencse, hogy a mackó is meglepődött és egy bokorral odébb már csak a nyoma maradt. Ábránfalva fölött járunk, a mezőn kisebb cserjés, itt-ott szántás is, amott egy kanyargó patak nyoma, de lent a mederben csak az aszályról árulkodó pocsolyák. Az „Indu-u-ul!” kiáltás után újra nekilódulunk: bokros, tüskés sávokon át, domboldalra kapaszkodva, fák alatt átbújva, ha kell kidőlt törzsekre támaszkodva. Az út emelkedik, és mi vele együtt – mélyen be a fenyvesbe. Az időnek és a viharoknak magukat megadó kidőlt fák szinte fogják a kezünket, úgy vezetnek. A vadászat legszebb szakaszán járunk. Az erdőn mindinkább úrrá lesz a félhomály, a fák közt borostyáncsíkokban átütő napsugarak különös hangulatot varázsolnak körénk, az egyre fáradtabb kopók pedig ködöt lehelnek a titkokkal és a fenyvesek fűszeres fagyanta illatával amúgy is bódítóan sűrű légbe. Sejtjük: az utolsó percek ezek. A fáradtság ünnepélyes áhítattá szelídül, minden mozdulat, minden hang az erdő örök ritmusába simul.
A”z „Indu-u-ul!” kiáltás után újra nekilódulunk..” (Fotó: Bödők Gergely)
A társaság a szerény eredménnyel is elégedett. Bár disznót most sem hozott a hajtás, négy róka és egy aranysakál került puskavégre. Az utóbbi különösen értékes – régóta újra felbukkant Erdélyben, óvatos, intelligens ragadozó, nem gyakori zsákmány. Visszatérve a vadászházhoz a medveölők már a platón. A kopóinkat megetetjük, jóllakottan és elcsigázva a pokrócokba burkolódzva pihennek az autóban. A vadászház udvarán már lobog a tűz. Nagy kondérban halászlé rotyog, mellette nyúlpaprikás készül, sűrű, selymes, paprikától piros szaftban. Mindkettő kiváló, de a halászlé valami különös húrra tapint bennünk – minden cseppje úgy telitalálat, ahogy ez a gőzölgő lé csak egy elfáradt, átfázott vadászember számára lehet az.
„Az egyre fáradtabb kopók pedig ködöt lehelnek a titkokkal és a fenyvesek fűszeres fagyanta illatával amúgy is bódítóan sűrű légbe.” (Fotó: Bödők Gergely)
A vacsora alatt csendes mozgás veszi kezdetét a vadászházban, a társaság összeszokott mozdulatokkal rendezkedik be az este második felvonására. Tudjuk, mi jön: önfeledt adomázás és közös éneklés. Ez nem afféle hervatag férfikórus, hanem elementáris erejű dalárda, nóták és népdalok kavalkádja, biztos hanggal, erős szövegtudással, és ami talán a legfontosabb – őszintén. Itt minden dal mögött emlékek húzódnak, történetek, sorsok, évek. A hangulat gyorsan emelkedik, a kemence mellett már alig van hely, mi is keresünk magunknak egy sarkot – ki közelebb, ki távolabb. Nekünk külön eléneklik a Krasznahorka büszke várát – s közben átérezzük, hogy ez a folklór itt ma is élő, lélegző valóság.
Későre jár. Milliom ragyogó csillag alatt köszönünk el és indulunk a sáros, göröngyös úton az erdőben hagyott autónkhoz. Az ének kísérő hangjai egyre tompábbak, foszladoznak, és ahogy az erdőben távolodunk, hamar feloldódnak az éjszakai erdő közeli neszei közt. Már csak az erdő suttogása marad – és egy bizonyosság: jövőre, velük, ugyanitt.
2025. januári székelyföldi vadászatunkról született cikkünk megjelent a Magyar Vadászlap 2025. decemberi számában (39-41. o.)
A vacsora végeztével „munkába fog” a helyi vadász-dalárda (Fotó: Bödők Gergely)
