Bödők Gergely
Szép kis hullaház – Jegyzetek az Őrségi Vadászati Kiállításról
„Szép kis hullaház!” – áll a vendégkönyvben, alig burkolt iróniával. Gömbös Mátyás meséli, nem megsértődve, inkább tárgyilagos derűvel, mintha azt mondaná: ez is ugyanúgy része a kiállításnak, mint a gímszarvasok koronái vagy a vaddisznók agyarai. De azért hozzáteszi: az évek során olyan bejegyzés is volt, amelyik nem a trófeák számát vagy a kiállított tárgyakat tartotta fontosnak, hanem azt, hogy „a vadász cuki”. A két mondat között feszül az Őrségi Vadászati Kiállítás teljes értelmezési tartománya: a megütközés és a kíváncsiság, az ítélet és a megértés.
Az épület kívülről nem harsány. Egyszerű bejárat, fölötte fából faragott tábla: Őrségi Vadászati Kiállítás. Nincs hangzatos reklám, nincs vásári csalogatás – inkább olyan, mint egy kapu, amelyen belépve hirtelen más sűrűségű levegő vesz körül. A régi funkció, a hajdani rendelő emléke is ott dolgozik a falakban: egy hely, ahol valaha diagnózisok születtek, most a természet „leleteit” rendezték egymás mellé.
A gyűjtemény létrehozója Gömbös Mátyás 1939-ben született, és évtizedek óta hivatásos vadászmester: a vadászat nála nem „szabadidős program”, hanem életforma, szakma és felelősség. Magángyűjteménye 2003-ban Magyarszombatfán kapott először igazi teret – egy régi iskolaépületben, amely a körzetesítés után üresen állt. Aki akkor látta, arról beszélt: a tárlókban nemcsak kapitális trófeák sorakoztak, hanem ritkaságok is, olyan egyedeké, amelyeket genetikai okból, az állomány minőségének javítása érdekében kellett elejteni. Gömbös ezt úgy fogalmazta: „ami itt látható, az végtisztesség”. Nem dicsőségfal, hanem emlékezet – a legyőzött vad megőrzött jele.
Részlet az Őrségi Vadászati Kiállításból (Fotó: Bödők Gergely)
Aztán a gyűjtemény „hazakerült”. Őriszentpéterben 2011-ben új egészségház épült, a régi rendelő és az orvosi lakás üresen maradt. Ekkor kezdődött a beszélgetés a gyűjtemény sorsáról: hogyan lehetne úgy otthont adni neki, hogy ne csak tárolja, hanem meg is mutassa mindazt, amit ez az anyag tud. Végül 2016-ban, Körmenddel konzorciumban, egy nagyjából 250 milliós közös tender részeként felújították az épületet, és a kiállítás beköltözhetett. A tárlat létrejöttéhez jó időben találkozott a szakmai háttér, a megyei vadászkamara területi szervezetének támogatása és a helyi akarat – ebből lett végül nem csupán kiállítótér, hanem olyan hely, amely ma már végleges otthona a gyűjteménynek.
Belépve mindjárt az első, ami tetszetős: a tér dramaturgiája. Nem végeláthatatlan vitrin-sorok és kényszerű kanyarok, hanem világos, szellős termek. A gímszarvast bemutató szoba két oldalán agancsok „nyúlnak át” a látogató felett, mintha erdőben haladna az ember, ahol a gímszarvas koronája egyszerre dísz és fegyver, biológia és jel. A középen álló állványon egy kapitális koponya uralja a teret (mint megtudtuk, ez valójában nem őrségi elejtés, hanem igazi erdélyi, kárpáti bika), körülötte a falakon sorakoznak a különböző egyedek, szép összehasonlítható, elbírálható rendben. A látvány itt sem öncélú, a megmutatás mellett rögtön tanítani is akar valamit a természetről.
Őzagancsok korcsoport szerinti bontásban (Fotó: Bödők Gergely)
Ez a kiállítás ugyanis legalább annyira „biológiaóra”, mint trófeaszemle. Ott a falon a gímszarvas bika korosztályaihoz készített nagy tábla: rajzokkal, agancsformákkal, elnevezésekkel. Aki eddig csak annyit tudott, hogy van „agancs”, itt hirtelen azt is látja, hogy az agancs történet: ritmus, növekedés, csúcs, visszaesés, öregedés. Ugyanez működik az őznél is: a sorba rendezett koponyák, a „kétéves, hároméves, négyéves…” feliratok olyan egyértelműen mutatják meg a változást, hogy a laikus szem is egyszerre „olvasni” kezdi a trófeákat.
A vaddisznós-részleg szintén külön fejezet. A falon sorakozó agyarak – a legkisebbtől a legnagyobbig – nemcsak valóságos erődemonstrációk, hanem mércék. A hozzájuk tartozó információs táblákon ezúttal is ott a faj elterjedése, szokásai, és az a gondolat is, amely a vadászatot a romantikus elképzelések helyett nagyon is gyakorlatias tevékenységgé teszi: állománykezelés, szabályozás és felelősség. A kiállítás nem tesz úgy, mintha a vadászat csak pátosz lenne; inkább azt mondja: az erdő és az ember viszonya bonyolult, és épp ezért kell róla beszélni.
Tárlatbelső (Fotó: Bödők Gergely)
Az egyik vitrinben egy zöld tábla hívja fel magára a figyelmet: Hubertus-kereszt – a szarvas szívében képződő apró csont, amely egyszerre anatómiai jelenség és hagyomány, s amelynek formájából a hozzáértők az állat életének idejére is következtetnek. Ilyen apróságokból áll össze a tárlat emberi oldala: hogy a vadászat itt nem csak „lövések” sorozata, hanem kultúra, rítus, nyelv és izgalmas tárgyi világ. A vitrinekben poharak, dísztárgyak, vadászathoz kötődő emlékek. Kisebb, vagy nagyobb finom jelek, amelyek mind azt sugallják, hogy a vadászat nem csak szenvedély és nem egyszerű ösztön, hanem évtizedek alatt kialakuló mindennapi rend.
És aztán ott az a szoba, amely fölött a felirat is jelzi: Afrika. Bánfi Péter gyűjteményének darabjai – egzotikus fejek, szarvak, formák – hirtelen másik földrész színeit hozzák be a fehér falak közé. A nagy kudu története (a különös, csavarodó szarv, amely akár másfél méter hosszú is lehet) nemcsak kuriózum, hanem arányérzék: hogy a „trófea” szó mögött mekkora változatosság van. A kiállítás nem csinál belőle cirkuszt – inkább hagyja, hogy a látogató érezze: az állatvilág sokfélesége akkor is szembesít, ha nem akarunk szembesülni.
A másik fontos bővülés a gyűjteményben Hegedűs Péter hagyatéka. Hegedűs örökösei a neves erdész vadászhagyatékát Őriszentpéter önkormányzatának adományozták, és az anyaga külön emlékszobába került. Ez a gesztus nem puszta ajándék: azt mondja, hogy a vadászat tárgyai – ha jól vannak elhelyezve – közkinccsé válhatnak. Hegedűs neve mellé szakmai életút is társul: erdészet, kutatási háttér, elismerések, és az Őrséghez való erős kötődése. A tárlat így nemcsak Gömbös életművét mutatja, hanem egy tágabb közösségét is: vadászokét, erdészekét, természetjárókét, akik más-más módon, de ugyanarra az őrségi tájra figyeltek.
A kiállítás egyik legszebb ereje épp ebben van: hogy nem kéri, hogy szeresd a vadászatot. Csak azt kéri, hogy nézz rá. Nézz rá úgy, hogy közben tanulsz is: fajokról, élőhelyről, arról, hogyan tűntek el egyes madárfajok a tájból, és hogyan próbálkozik az ember újra és újra a helyreállítással. A siketfajd és a nyírfajd említése például (az egyik eltűnt, a másik kuriózum, újrahonosítással próbálkoznak) arra emlékeztet, hogy a természet nem díszlet – hanem sérülékeny rendszer.
Kiállítás-részlet (Fotó: Bödők Gergely)
Végül visszaérünk a vendégkönyvhöz. A „szép kis hullaház” mondat akkor hat, ha az ember csak fél lépéssel marad a küszöbön belül: ha az első reakcióját tekinti végső véleménynek. De aki végigmegy a termeken, aki látja a rendszert a falakon, a fejlődési sorokat, a táblák gondosságát, a múzeumpedagógiai foglalkoztatóterem jelzését („Regélő trófeák”), a gyerekeknek szánt játékos elemeket, a vadászfelszerelések mellett a magyarázatot – az már nem ugyanazt a szót fogja használni. Lehet, hogy továbbra sem lesz vadászatpárti. De valószínűleg ezután pontosabban (és talán higgadtabban) fog beszélni róla. És talán itt ér össze a vendégkönyvből kiemelt két bejegyzés. Mert a „cuki vadász” megjegyzése – bármennyire mosolyt csal az arcra – valójában azt jelzi, hogy a látogató észrevette: a tárgyak mögött hús vér ember áll. Valaki, aki egyáltalán nem a „halált” gyűjti, hanem az erdőben töltött évtizedek tapasztalatát rendezi közkinccsé. Aki azt szeretné, hogy a trófea ne puszta hencegés legyen, hanem tudás, emlékezet, figyelmeztetés – és néha, akár vita.
Teljesen természetes, hogy nem minden látogató ugyanazokkal a kérdésekkel lép be ide, és nem is mind ugyanazokkal a válaszokkal távozik. Meglehet, van aki végül rendszert lát, más talán múltat, és lesz, aki puszta mennyiséget, de bizonyára olyan is akad, aki végül erkölcsi dilemmát. Ez a legjobb, ami egyáltalán történhet: a falakon sorakozó koponyák és agancsok ugyanis egyáltalán nem egyetlen jelentést hordoznak, hanem teret nyitnak annak, hogy ki-ki a saját viszonyát gondolja végig a természethez, a vadászathoz, a halálhoz és a felelősséghez. A tárgyakon és trófeákon túl minden mást a látogató tesz hozzá – akár egy dühös félmondatot, akár egy meglepően emberi bókot. Ez a vadászati kiállítás is ettől él igazán.
Kompozíció (Fotó: Bödők Gergely)
Az eredeti cikk megjelent a Magyar Vadászlap 2026. márciusi számában (60–61. o.).
