Nézem ezt a képet.
Most is látom, amint ez a szőrmók nagy mancsaival először caplat be a konyhánkba és pár bizonytalan lépés után birtokba veszi a lakást. Előbb alaposan körbejár mindent, mindenhova beszagol, majd leheveredik az egyik rongyszőnyegre és a szemében az van, hogy: „Na, szevasztok! Itt vagyok és veletek fogok élni.”
Megindító volt, hogy már másnap mily természetesnek és magától értetődőnek tekintett mindenre. Amikor ez a fotó készült alig múlt féléves, ennek pedig már hét éve is van. (Közvetlenül a fotózás után belázasodott és átestünk az első kennelköhögéses megbetegedésünkön.
Itt még nem tudtuk, hogy Dongó milyen gyorsan pótolja majd a Dió után támadt űrt. Hogy mennyi mindent tanulunk majd tőle. Hogy korábban elképzelhetetlen új hóbortokra vesz rá minket és az évek során tobzódni fogunk a közös élményekben és kalandokban. Hogy pontosan fog érezni minden itthoni rezdülést és szótlanságával együtt is érti mindazt, ami történik. Hogy pusztán a szuszogását hallani mennyire megnyugtató lesz, amikor mellette dolgozunk. Hogy olvasás közben mennyit lesz a feje a mellkasunkon és mitől lesz jobb nekünk attól, ha csak simogatjuk. Hogy ilyen lesz együtt vadászni Kányád és Miklósfalva között.
Nézem ezt a képet.
És néha nem csak őt, de az akkori önmagunkat is látom. Ott áll két kalandvágyó ember, aki pár nap után elképzelni sem tudja többé, hogy valaha Dongó ne legyen, és sejtelmük sincs, hogyan képes ez a „valaki”, aki szőrösen, nyurga testtel és hatalmas mancsokkal érkezik, megváltoztatni az életünket.
Fotó: Ebportré (Ádám Korinna)
