Az idény vége felé közeledve különös öröm számunkra, amikor még egyszer – utoljára – lehetőség nyílik részt venni egy klasszikus nagyvadas terelővadászaton. Így volt ez most is: kedvenc Vas vármegyei vadászterületünkön ott lehettünk az idény utolsó hajtásán, ahová ezúttal is kopós barátainknak köszönhetően, egy kisebb, lelkes hajtócsapattal érkeztünk. A reggeli találkozó után, a telephelyen tartott eligazításon gyorsan kiderült: a nap során egy számunkra már jól ismert, idényenként csupán egyszer meghajtott területre térünk vissza. A vadászatvezető – aki mára nemcsak házigazda, hanem jóbarát is – a helyi hagyományokat követve alapos, mégis könnyed hangvételű tájékoztatást adott, külön a vadászoknak és külön a hajtóknak. A hivatalos rész után autóba szálltunk, és irány a terep.
Hajtósor az erdőben (Fotó: Bödők Gergely)
A reggel csípős hideggel köszöntött ránk, így annál jobban esett, amikor végre mozgásba lendülhettünk. Az első hajtás egy vadregényes, őrségi erdőtömbben zajlott: váltakozó fenyvesek és tölgyesek, alattuk helyenként derékig érő, szúrós borostyán és vadszeder nehezítette a haladást. Ahol az erdő megszakadt, hosszabb tisztások és bokros részek tarkították a tájat, s a keményre fagyott talaj itt-ott még tartotta a jeget. Vadat közelről keveset láttunk – annál több munkát adott a kopóknak, akik szinte folyamatosan hajtásban voltak. A távolból rendre felhangzó ugatásuk és a visszaverődő hajtáshangok arról árulkodtak, hogy a vaddisznók ma sem maradtak rejtve. Két üldözést sikerült közelebbről is lencsevégre kapnunk: a disznók mindkét alkalommal nagyjából 40 méterre futottak el előttünk, nyomukban a kitartó hajtókkal.
Pillanatfelvétel – a kopóink pozíciója (irány és távolság) (Fotó: Bödők Gergely)
A második hajtás előtt hosszabb szünet következett. Mivel a hideg sem hagyott alább, a várakozás perceit tűzrakással próbáltuk átvészelni. Volt, aki újságpapírt, más gallyakat hozott, megint más fenyőgyantával segített – a hozzávalók gyűjtése közben pedig hamar beindult a jó hangulatú évődés, ismerős ugratásokkal, tűzgyújtási „szakértői” tanácsokkal fűszerezve. Kis idő múltán fellobbant a láng, és bár tábori értelemben talán szerény volt, épp elég volt ahhoz, hogy egy kis meleg visszakússzon a kezünkbe.
„A nyiladékon megállni!” (Fotó: Bödők Gergely)
A második hajtás valamivel könnyebb terepen zajlott: jól járható erdőrészleteken át haladtunk, melyeket időnként egy-egy nyiladék, vagy keskeny tisztás szakított meg. A vadászat végén együtt vonultunk vissza az autókhoz. Három kopónk közül akkor már csak Dongó volt velünk – Zetét pedig kürtszóval sikerült visszahívni. Cohárd viszont jó egy kilométerrel odébb járt, őt a szemben záró hajtócsapat fogta be. Közben mi egy szlovák kopóba botlottunk, aki épp az ő kutyájuk volt. Telefon, egyeztetés, majd a vadászház udvarán megtörtént a baráti „túszcsere”.
Előttünk Dongó indul újra portyára (Fotó: Bödők Gergely)
A nap végére kialakult teríték talán szerényebb volt a korábbi évek megszokott számaihoz képest, de panaszra így sem volt ok: 17 gímszarvas és 21 vaddisznó került terítékre – tisztes eredmény a nap körülményeihez képest. A hajtásban erdélyi kopós társaink Fazekas Dávid és Króner Gyuri voltak – velük mindig öröm együtt dolgozni. A vadászatot bőséges babgulyás zárta, az ízletes étel mellé pedig jóleső fáradtság és az együtt töltött nap melege társult. Hazafelé már az éjszaka sötétjében autóztunk, de a gondolataink egyértelműen a következő alkalom körül forogtak.
Ahogy megbeszéltük: jövőre folytatjuk.
Mindjárt vége a hajtásnak (Fotó: Bödők Gergely)
