Bödők Gergely
Kiirtandó dúvad vagy megőrzendő érték? II. – Az 1941-es kopóvita és az erdélyi kopó megmentésének ügye
1940 után a kopókérdés már nem ugyanaz a régi vadászati polémia volt, mint a század elején.[1] A második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, s vele együtt visszatértek olyan vadászati terek és szokások is, amelyeket a „csonkaországi” vadászközvélemény jelentős része már inkább múltként ismert. Hegyek, nagy erdők, disznós és medvés vidékek, nehezen járható völgyek, sűrűk, más vadállomány, más vadászati emlékezet. A kopó így egyszerre lett újra gyakorlati vadászati kérdés, erdélyi hagyomány és nemzeti kinológiai ügy. Az 1941-es kopóvita ezért nem pusztán arról szólt, hogy szabad-e kopóval vadászni. Arról is, hogy a modern magyar vadászat meddig tűri meg a régi vadászati módokat; hogy Erdély visszatérésével visszatérhet-e valamelyest egy régi vadászi életforma; hogy van-e önálló erdélyi vagy magyar kopó; és hogy egy vitatott vadászati módszer miatt szabad-e veszni hagyni egy lehetséges magyar kutyafajtát.
A vitát Fenczik Jenő robbantotta ki a Nimród Vadászlap 1941. január 1-jei számában megjelent, már címével is programadó írásával: „Pusztuljon-e a kopó?”[2] Már a szerző személye sem mellékes: Fenczik kárpátaljai vadászati szakíró, a Kárpáti Vadász egykori felelős szerkesztője, kinológus, vadászati szervező és fegyverszakértő volt; olyan ember, aki a hegyvidéki vadászatot, a kárpáti dúvadirtás gyakorlatát és a kutyatenyésztés szakmai kérdéseit is belülről ismerte. Nem íróasztal mellől fedezte fel a kopót, hanem abból a kárpáti-erdélyi vadászati világból értette meg, amelyben a sűrű, a hegy, a ragadozó és a nagyvad más kutyát kívánt, mint az alföldi foglyászat vagy a dunántúli apróvadas terület. Ezt különösen jól mutatja az 1941/42-es Vadászati Útmutató nagyobb összefoglalója is, amelyben Fenczik A hiúz vadászatához alkalmas ebekről címmel rendszerezte a hegyvidéki dúvadirtó kutyák szerepét. Ebben a kopót már nem régi vadászati „hangulatként”, hanem szigorúan meghatározott feladatú használati ebként tárgyalta. Síkvidéki vagy nemesvadra irányuló kopózásról szó sem lehetett nála: az erdélyi kopó helye a magas hegyvidéki, erdős, ragadozós és vaddisznós vadászatban volt.[3]
Fenczik kiindulópontja a történelmi fordulat volt. Kárpátalja és Erdély egy részének visszatérésével „nagykiterjedésű dombos-bokros, majd hegyes-erdős és sziklás-kopár területek” kerültek vissza a magyar vadászati látóhatárba. Ezek nem ugyanazt a vadászati logikát kívánták, mint a jól kezelt apróvadas területek. Fenczik nem volt vak kopórajongó. Tudta, hogy a modern vadgazdálkodás sok helyen nem tűri meg a hajtóebet. De azt is látta, hogy vannak terepek, ahol a kopó nem különcködés, hanem szükséglet. Éppen ezért nem tagadta a kopózás veszélyeit. A Vadászati Útmutatóban kifejezetten úgy fogalmazott, hogy a mai vadászati gyakorlat a kopózást „elvetendőnek és csak igen kivételes esetben” alkalmazhatónak tartja.[4] De ebből nem a kopó teljes elutasítására következtetett, hanem a szerepének szűkítésére. A régi, nemesvadat hajtó, területet nyugtalanító kopózás ideje lejárt; a dúvadra és ragadozóra idomított kopónak viszont lehet helye. Egy másik helyen még egyértelműbben mondta ki: „A kopót ma kizárólag medve, disznó, hiúz, farkas, róka és borz hajtására szabad használnunk”.[5] Fencziknél ezért a kopó megmentése funkcióváltást is jelentett: a régi nyulászó, őzet-szarvast is hajtó kopóból modern, célzott, ragadozós-vaddisznós használati ebnek kellett volna lennie. A vita igazi újdonsága éppen ez volt. Fenczik nem egyszerűen kopózni akart, hanem egy régi magyar vadászkutya-típust akart megmenteni azáltal, hogy új, korszerű vadászati szerepet jelöl ki számára. A kopózás kérdése nála összekapcsolódott a fajtamentéssel és ez a kapcsolat lett a vita legfontosabb, de egyben legtöbbször félreértett pontja.
A vita nyitánya: „Pusztuljon-e a kopó?”. Fenczik Jenő 1941 elején ezzel az írással indította el azt a vitát, amelyben hamarosan már nemcsak a kopózásról, hanem az erdélyi kopó megőrzéséről is szó esett. (Forrás: dr. Fenczik Jenő: Pusztuljon-e a kopó? Nimród Vadászlap, 1941. január 1., Arcanum Digitális Tudománytár)
Fenczik programja éppen azért váltott ki ellenállást, mert sokan nem a szabályozás és fajtamentés kísérletét látták benne, hanem a régi kopózás visszacsempészését a modern vadgazdálkodásba. Szent Iványi Gábor ebben a vitában a következetes tiltáspárti álláspontot képviselte. Nála a kopó fölött pálcát tört a haladó kor szelleme. A hajtókutyás vadászatot elavultnak tartotta, az agarászathoz, a betyárvilághoz és a régi, meghaladott vadászati formákhoz sorolta.[6]Érvei ismerősek voltak a korábbi évtizedekből: a kopó elrontja a vadászterületet, hajtja az őzet, elszökik, nem ismer határt, mindent hajt, nemcsak azt, amire szánják. A vad a modern állam és gazdaság számára már nem puszta zsákmány, hanem nemzetgazdasági érték. Ebből Szentiványi számára az következett, hogy a hajtókutyás vadászatnak nincs jövője.
A tiltáspárti válasz. Szent Iványi Gábor Fenczik felvetésére válaszolva a modern vadgazdálkodás oldaláról érvelt a kopózás ellen. (Forrás: dr. Szent Iványi Gábor: Válasz dr. Fenczik Jenő úr cikkére. Nimród Vadászlap, 1941., Arcanum Digitális Tudománytár)
A tiltáspárti érveléssel szemben az erdélyi megszólalók egészen más nyelven beszéltek. Sztojkafalvi Antal Barnabás írása ezért nem egyszerű ellenérv, hanem a vita legszemélyesebb tanúságtétele. Ő nem statisztikával vagy jogszabállyal érvelt, hanem az erdélyi kopózás lelkületével. „A kopózás speciálisan helyhez és személyekhez kötött vadászati mód, amely össze nem hasonlítható a Magyarországon szokásos egyetlen vadászati móddal sem: Más vadász, más terep, más nevelés, más szív és lélek kell hozzá”. Ez a mondat az egész vita egyik kulcsa. Sztojkafalvi szerint a kopózást nem lehet alföldi, társasági, nagyterítékű vadászatok logikájával megítélni. Erdélyben a kopózás nem tömegsport, hanem tájhoz, családhoz, kúriához, baráti társasághoz, hepehupás erdőhöz, öröklött mozdulatokhoz kötött vadászati forma. Sztojkafalvi egyik legerősebb érve az öröm joga. Az erdélyi kopós vadász számára a vadászat akkor is teljes lehet, ha egész nap semmit sem lő, csak járja a hegyes-völgyes erdőt, hallgatja kutyái kedve szerinti hajtását, és látja, ahogy azok lihegve, piros nyelvükkel megnyalják kezét. Szerinte a kopó és az erdélyi kúria összetartozik: „Kopót lehetett találni Erdélyben kúria nélkül, de kúriát kopó nélkül igen keveset”.[7] Ezzel a kopó már nemcsak vadászkutya, hanem egy megrendült társadalmi világ jelképe is lett.
Az erdélyi válasz: „Ne pusztuljon az erdélyi kopó!”. Sztojkafalvi Antal Barnabás a kopózás erdélyi hagyománya és személyes vadászati tapasztalatai felől szállt vitába a tiltáspárti érvekkel. (Forrás: Sztojkafalvi Antal Barnabás: Ne pusztuljon az erdélyi kopó! Nimród Vadászlap, XXIX. évf., 5. sz., 1941., Arcanum Digitális Tudománytár)
A vita azonban nem maradt a Nimród hasábjain. Más lapok is figyelték, értelmezték és olykor közvetítették, s közben olyan hangok is megszólaltak, amelyek nem sorolhatók egyértelműen sem a kopó feltétlen hívei, sem kérlelhetetlen ellenzői közé. Közéjük tartozott dr. Magyary Géza is, aki évtizedes vadászati tapasztalattal és a korabeli vadászati sajtó régi munkatársaként szólt hozzá a kérdéshez. Magyary a kopókérdést évtizedek óta vissza-visszatérő ügynek látta: a vita időről időre fellángolt, majd elcsendesedett, de sohasem zárult le véglegesen, „hamú alatt izzó parázsként” élt tovább. Magyary elfogadta a modern vadgazdálkodás egyik alapvető ellenérvét, vagyis hogy az apróvadas, jelentős gazdasági értéket képviselő területeken nincs helye a hajtókutyának. Ugyanakkor saját vadászati tapasztalatából azt is ismerte, milyen örömet jelenthet a kopók előtti vadászat. A teríték messze elmaradhatott a korszerűbb vadászati módok eredményétől, „de annak a kevésnek jobban örült az ember, mint a másképpen lőtt soknak”.[8]
Ebből következett érvelésének talán legfontosabb eleme: az általánosítás elutasítása. „A vadászatban nem lehet általánosítani és mindent egy kaptafára húzni” – írta. A kopóvita egyik visszatérő hibája valóban az volt, hogy az egyik oldal minden kopóban a vadállományra veszélyes, fegyelmezhetetlen hajtóebet és kártékony dúvadat látott, míg a másik minden kopóellenes érvet a kopózás korlátozásaként és a régi vadászati hagyomány és kultúra elleni támadásként értelmezett. Magyary ezzel szemben terep, vadfaj, kutya, idomítás, vadászati cél és gazda szerint tett különbséget. Ugyanaz a kutya, amely egy sík, apróvadas területen komoly gondot okozhatott, egészen más megítélés alá eshetett egy nagy kiterjedésű, nehezen járható erdőben.
Hasonló differenciálásra (és ezáltal az álláspontok közti közvetítésre) törekedett A Vadászkutya is, immár kifejezetten kinológiai szempontból. A lap szerkesztői abból indultak ki, hogy mindenekelőtt a vadászat érdekeit kell szem előtt tartani, és csak ezután következhetnek a vadászkutyás szempontok. A kopókérdés eldöntéséhez ezért pontos, lelkiismeretes adatokkal alátámasztott vitát sürgettek. Sztojkafalvi írásának személyes hitelét és erdélyi tapasztalatait elismerték, kinológiai szempontból azonban kevéssé adatoltnak tartották, ezért a fajta használhatósága és a tenyésztése kérdésében pontosabb adatokra tartottak igényt.[9] Ebből a nézőpontból különösen jól látszott, hogy az 1941-es vita valójában több nyelven zajlott. A vadgazdálkodási érvek a terület nyugalmáról és a vadállomány védelméről szóltak, az erdélyi megszólalók egy régi vadászati gyakorlat tapasztalatait és hagyományát védték, közben pedig mind hangsúlyosabban jelent meg a jogi és a tenyésztési-kinológiai kérdés is. A vita résztvevői ezért sokszor ugyanarról a kopóról beszéltek, de nem ugyanazt a problémát akarták megoldani.
Mire a vita idáig jutott, Fenczik is szükségét érezte annak, hogy pontosítsa eredeti felvetését. A Vadászkutya 1941. májusi számában megjelent Döntő érvek a Kopókérdéshez című írásában már közvetlenül azokra az ellenvetésekre válaszolt, amelyek szerint kezdeményezése a régi, féktelen kopózás visszaállítását szolgálná.[10] Ezt Fenczik határozottan visszautasította. Az őzet és szarvast hajszoló, fegyelmezetlen, a vadat és a területet nyugtalanító kopózás ellen maga is fellépett, de ebből szerinte nem következett, hogy magát a kopót is veszni kell hagyni. „És ez ellen írok én is, de nem a kopó ellen! Ez a nagy különbség!” – fogalmazott.[11] Ebben a második megszólalásában még hangsúlyosabban jelent meg a nemzeti kinológiai szempont. Fenczik úgy érvelt, hogy ha a magyar vadászatnak megvan a síkvidéki, apróvadas munkára kitenyésztett saját kutyája, a magyar vizsla, akkor a hegyvidéki, nagyvadas és dúvadas területek számára is érdemes volna megőrizni és célszerűen továbbtenyészteni a hazai kopót. Ha ezt az állományt hagyják eltűnni, ugyanazokra a feladatokra előbb-utóbb külföldi tacskókopót, tiroli kopót vagy más idegen fajtát kell behozni. A kérdés Fenczik számára ekkorra már világosan elvált a régi kopózás változatlan fenntartásától: egy használható magyar vadászkutya-állomány megőrzéséről és jövőbeli tenyésztéséről volt szó.
A vita második felvonása. Fenczik Jenő 1941 májusában már a vita során felmerült félreértésekre válaszolt. Írásában különválasztotta a régi, korlátozatlan kopózás bírálatát az erdélyi kopó megőrzésének és korszerű tenyésztésének ügyét. (Forrás: dr. Fenczik Jenő: Döntő érvek a Kopókérdéshez. A Vadászkutya, II. évf., 5. sz., 1941. május 15., 66–67., Arcanum Digitális Tudománytár)
Az 1941-es vitában ezért valójában négy álláspont ütközött. Az első a modern vadgazdálkodási tiltáspártiság volt: a hajtókutyás vadászat ideje lejárt, a vad nemzetgazdasági érték, a területet óvni kell. A második az erdélyi hagyományvédő álláspont: a kopózás más tájhoz, más vadászhoz, más emlékezethez kötött, és nem ítélhető meg csonkaországi apróvadas logikával. A harmadik Fenczik szabályozó-fajtamentő programja: a kopó új feladata már nem a nemesvad hajtása, hanem a hegyvidéki dúvadirtás, a vaddisznó-, medve-, farkas- és hiúzvadászat szolgálata. A negyedik pedig a szakmai-kinológiai középút: bizonyítani kell a fajtajelleget, össze kell gyűjteni az anyagot, fényképeket, adatokat, tulajdonosokat kell keresni, és közben nem szabad összekeverni a fajtamentést a régi kopózás feltétlen visszahozatalával.
Ezt az óvatosabb, megfontolt álláspontot képviselte gróf Erdődy Rudolf is, aki nem alkalmi hozzászólóként szólalt meg: 1940-ben külön kötetet jelentetett meg a magyar kopófalkákról és falkászokról[12], később, 1942. március 26-án pedig az Országos Vizsla Club keretében megalakult Kopószakosztály elnökévé választották.[13] Az Országos Vizsla Club kérdésére azt vizsgálta, alkalmas lehet-e az erdélyi kopó falkavadászatra.[14] Régi leírások alapján arra jutott, hogy az erdélyi kopók jó orrúak, de vadabbak, féktelenebbek, hajtás közben könnyebben átváltanak más vadra, és más stílusban dolgoznak, mint az angol vagy francia falkakopók. Rendes falkavadászatra való kitenyésztésük hosszú, költséges és bizonytalan munka volna. Mégsem fordult ellenük: ha valakinek megfelelő területe van, ahol mások károsítása nélkül élvezheti kopói munkáját, „mért ne tehesse ezt?”[15] A német példa szintén a középút lehetőségét mutatta. Zoborhegyi 1942-es A német kopó című írása nem életrajzi vagy érzelmi oldalról, hanem összehasonlító szakmai példával szólt hozzá a vitához: Németországban az érdekeltek kölcsönös megértéssel már megoldották a problémát. A kopó használatát csak megfelelő terepen szabad engedni; a német kopós évkönyv legalább tízezer holdas erdőt tartott szükségesnek, mert a kopónak a húsz-harminc kilométeres hajtás sem rendkívüli. Kisebb erdőben és síkvidéki erdőkben tilalmazandó a kopózás. A legfontosabb követelmény pedig az, hogy a kutya „őztiszta” legyen.[16] A magyar vita számára ez azt üzente: nem csak tiltás és szabadság létezik, hanem szakmai szabályozás is.
Tricska Viktor 1942-es Az erdélyi kopóról című írása a terepet ismerő gyakorlati vadász óvatosságával hűti tovább a lelkesedést – és éppen ettől hasznos. Tricska Erdély több vidékén látott kopókat, de „semmiféle fajtajelleget” nem vett észre rajtuk: nagyság, szín, alak majdnem mind más és más volt.[17] Ez első látásra gyengíthetné a fajtamentési ügyet, valójában azonban hitelesebbé teszi. Megmutatja, hogy a megmenteni kívánt állomány nem kész, nem egységes, kiállítási fajta volt, hanem munkában, tájban, használatban fennmaradt, változatos kopóanyag. A fajtamentésnek tehát nem egyszerűen regisztrálnia kellett volna egy meglévő típust, hanem ki kellett választania, rögzítenie, tenyésztési irányba kellett állítania.
A jogi fordulópontot végül nem a vita belső megegyezése, hanem a földművelésügyi miniszter rendelete hozta meg. A visszacsatolt keleti és erdélyi országrészek vadászatának szabályozásáról szóló 158.120/1941. F. M. számú rendelet kimondta: „tilos kopóval vagy más hajtó ebbel vadászni”.[18] Látszólag ezzel a kopóellenes álláspont győzött. Az általános kopózás útját a rendelet lényegében elvágta. De nem zárult le minden. Ugyanez a szabályozás lehetőséget adott arra, hogy a vadászati felügyelő javaslatára a törvényhatóság első tisztviselője a 2000 kataszteri holdnál nagyobb vadászterületeken, vaddisznó vadászatára, vaddisznós kutya használatát engedélyezze.[19] A tilalom tehát nem egyszerűen lezárta, hanem átalakította a kérdést. Általános kopózás nincs; célzott, idomított, szabályozott vaddisznós kutyaként használt kopó elképzelhető.
Vértessy Iván 1942-ben úgy érvelt, hogy a kopó vadászati használatának korlátozása nem jelentheti magának a magyar kopónak a pusztulását. (Forrás: Vértessy Iván: A magyar kopó. A Vadászkutya, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 113–114., Arcanum Digitális Tudománytár)
A vita utóéletét Vértessy Iván nyugalmazott ezredes, az Országos Vizsla Club elnöke foglalta össze legtisztábban A vadászkutya lap már említett 1942. szeptemberi számában közölt A magyar kopó című vezércikkében.[20] Nála a kopó megmentése már nemcsak vadászati vélemény, hanem szervezeti és tenyésztési program is volt. Vértesy pontosan látta, hogy Fenczik eredeti javaslata félrecsúszott. A magyar, illetve erdélyi kopó megmentéséről, tiszta vérben való korszerű kitenyésztéséről és törvényes alkalmazásáról volt szó, de a szaklapokban inkább a „kopózzunk – ne kopózzunk” kérdése került előtérbe. Ez kulcs az egész 1941-42-es vitához. A valódi tét nemcsak az volt, hogy szabad-e kopóval vadászni, hanem az is, hogy sikerül-e a vitatott vadászati módszer mögül kiemelni és megmenteni magát a kutyát. Vértesy szerint a rendelet nem ítélte halálra a magyarkopót. A vaddisznós kutya fogalma alatt a kopó is használható lehet, ha kizárólag vaddisznóra dolgozik. De ennél is fontosabb, hogy a kopót akkor is meg kell menteni, ha vadászati használata erősen korlátozott marad. Nem lehet közömbös, hogy az országban vaddisznóra alkalmi módon „vaddisznós kutyává” kinevezett korcsokkal vadásznak-e, vagy „tiszta vérben tenyésztett magyar vadászkutyával – magyarkopóval”.[21] Sőt még akkor is meg kell menteni ezt a magyar kutyafajtát, ha sohasem használnák vadászatra. A mondat, amelyben az egész vita kulturális tétje összesűrűsödik: „Minden nemzet becsülje meg értékeit, mert csak így érdemel ő is megbecsülést!”[22]
Mire jutott tehát a nagy kopóvita? Teljes megegyezésre nem. A radikális kopóellenes álláspont szerint a kopó a vadállomány nyugalmának, a modern vadgazdálkodásnak és a területi fegyelemnek ellensége. A kopópárti, erdélyi hagyományvédő álláspont szerint viszont a kopó nem elavult eszköz, hanem tájhoz kötött vadászati kultúra része. A középutas vadgazdálkodási álláspont szerint a kopózásnak nincs helye síkon, apróvadas területen, értékes őzállomány mellett, fegyelmezetlen gazda kezén; de lehet helye nagy erdőkben, nehéz hegyvidéki terepen, főként vaddisznóra, medvére, hiúzra, rókára, dúvadra, szigorú idomítással és korlátozással. A negyedik álláspont pedig Fencziké és Vértesyé: a kopó mint vadászati mód vitatható, de a kopó mint magyar kutyafajta nem hagyható veszni. Ez az 1941-es vita legfontosabb hozadéka. A kopózás ügye a rendelettel erősen korlátozódott, de az erdélyi vagy magyar kopó ügye éppen ekkor kapott új esélyt. A vitában a kutya kilépett a puszta vadászati használat köréből, és nemzeti kinológiai értékké vált.
A kopót végül nem egyszerűen a hívei mentették meg, hanem maga a vita is. Amíg voltak, akik féltek tőle, és voltak, akik szerették, amíg újra és újra megkérdezték a vadászlapok hasábjain, pusztuljon-e vagy maradjon, addig a kopó jelen volt a magyar vadászati gondolkodásban. A későbbi évtizedek fajtaújjáélesztése már egy másik történet. De annak megértéséhez, hogy az erdélyi kopó miért lett több egyszerű vadászkutyánál, vissza kell térnünk ezekhez a régi vitákhoz. Mert a kérdés mögött végig ugyanaz a dilemma húzódott: hogyan lehet úgy belépni a modern vadgazdálkodás korába, hogy közben ne veszítsük el mindazt, ami a régi vadászatból valóban érték volt.
[1] Cikkünk első része a 19. század végi kopókérdésről itt olvasható: https://kopovilag.hu/tudastar/kiirtando-duvad-vagy-megorzendo-ertek-i-a-kopozas-regi-vilaga-es-a-modern-vadgazdalkodas-elso-vitai/ [2] Fenczik Jenő: Pusztuljon-e a kopó? Nimród Vadászlap, 1941, II. (XXIX.) évf., 1. sz., 1941. január 1., 11–13. [3] Uő: A hiúz és vadászata. In: Nikolits György (szerk és kiad.): Vadászati útmutató. 1941-42. XV. Jubiláris kiadás. 25–238. (Az ún. erdélyi kopóról lásd: 163–164. és különösen 176–189. Utóbbiban Fenczik újraközölte a Nimródban közzétett nagyhatású cikkét.) [4] Uo. 141. és 153. [5] Uo. 137. [6] Szent Iványi Gábor, Dr.: Válasz Dr. Fenczik Jenő úr cikkére. Nimród Vadászlap, 1941, II. (XXIX.) évf., 3. sz., 1941. január 20., 46–47. [7] Sztojkafalvi Antal Barnabás: Ne pusztuljon az erdélyi kopó! Nimród Vadászlap, 1941, II. (XXIX. évf.), 5. sz., 1941. február 10., 78–79. [8] Magyary Géza, Dr.: Hogyha ifjabb volnék. Vadászat-Halászat. Weekend-Turisztika. 1941, IX. évf., 4. sz., 1941. február 28., 42–44. (Idézet a 43. oldalról). [9] F. J., Dr. (feltehetőleg a későbbi társszerkesztő Dr. Forti János): Hazai lapszemle. A vadászkutya, 1941, II. évf., 3. sz., 1941. március 15., 46. [10] Fenczik Jenő, dr.: Döntő évek a Kopókérdéshez. A vadászkutya, 1941, II. évf., 5. sz., 1941. május 15., 66–67. [11] Uo. 66. [12] gróf Erdődy Rudolf: Magyar kopófalkák és falkászok. Budapest, Élet ny., 1940. [13] Kende Mihály, kölcsei: Országos Vizsla Club hivatalos közleményei. OVC kopószakosztály megalakulása. A vadászkutya, 1942, III. évf., 4. sz., 1942. április 15., 59. [14] gróf Erdődy Rudolf: Erdélyi kopó. A vadászkutya, 1941, II. évf., 4. sz., 1941. április 15., 49–50. [15] Uo. 50. [16] Zoborhegyi: A német kopó. A vadászkutya, 1942, III. évf., 7. sz., 1942. július 15., 91–92. (Az idézett szó a 91. oldalról). [17] Tricska Viktor: Az erdélyi kopóról. A vadászkutya, 1942, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 115–117. [18] A m. kir. földmivelésügyi miniszternek 158.120/1941. F. M. számú rendelete a Magyar Szent Koronához visszacsatolt keleti és erdélyi országrészen a vadászat szabályozásáról szóló 3.940/1941 M. E. számú rendelet végrehajtása tárgyában. Budapesti Közlöny, Budapest, 1941, 135. sz., 1941. június 17., 1–2. (idézett paragrafus a Vadászati jog gyakorlásáról – 5§. (1) g, pont – 2.) [19] (2)-es pont. Uo. 2. [20] Vértessy Iván: A magyar kopó. A vadászkutya, 1942, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 113–114. [21] Uo. 113. [22] Uo. 113.
A cikk némileg rövidített és jegyzetek nélküli változata megjelent a Magyar Vadászlap 2026. szeptemberi számában (57–59. o.)
