Magasan jár már a nap, mire indulhatunk. Ütemesen haladunk fölfelé a meredélyen. A dombokon túl a táj változatosan lesz hol emelkedő, hol ereszkedő, de mindenkor egyformán fárasztó. Negyedóra után úgy érezzük, hogy már az utolsó energia-tartalékainkat éljük fel, pedig hol még a vége. Ha viszont “elhessegetjük” a monoton menetelés okozta izomfáradtságot és körbe nézünk, látjuk, hogy mindaz, ami körülvesz minket, lenyűgöző.
Az egyik hajtócsapatban (Fotó: Bödők Gergely)
A kezdeti nehézségek (Fotó: Bödők Gergely)
Igazi szürke bükkös, hol ritkásabb, hol sűrűbb méretes, magasan fölénk tornyosuló fákkal. Gyakran bokáig érő, a sárga, a narancs és a barna ezernyi árnyalatát mutató, zizegő-ropogó leveleken küzdjük magunkat egyre előre, közvetlenül valahol a Kányád és Homoródszentlászló közti dombvidéken. Itt Erdélyben, Székelyföldön, álmaink vidékén.
A lassan kitárulkozó völgy (Fotó: Bödők Gergely)
Jó újra itt lenni. Odahagyva a turistaútvonalak jelentette kényelmet két évvel ezelőtt merészkedtünk először az erdélyi kopóinkkal székelyföldi vadászatra is. Amennyire ódzkodtunk a medvékkel sűrűn járt terület miatti kockázatoktól, annyira furdalta is az oldalunkat a kíváncsiság és hajszolt az új élmények iránti vágy. Nem is csalódtunk: Erdély eddig is jócskán megfertőzött minket, az itteni hajtások semmihez sem fogható hangulata pedig egy életre beszippantott. Két éve is lelkész barátunk fogadott be minket és ő intézte el, hogy mi is részt vehessünk a hajtáson, és idén is nála (és vele) lehetünk – csak már új állomáshelyén.
Dongó a közelben (Fotó: Bödők Gergely)
A hajtócsapatot két részre osztották és a tervek szerint csak az első hajtás végén találkozunk. Idén egész “pofás” kopós csapat jött össze: van vagy 10-11 erdélyi kopó és ugyanennyi hajtó a mi oldalunkon és hajt velünk egy szibériai lajka is. Megnőtt az ázsiója a kopóknak – nagy örömünkre – ezért volt ez a bíztató létszám. Ha már – hallottuk – Budapestről is érkeznek ide „megszállottak” a kopóikkal vadászni, akkor tényleg értékes lehet ez a kutya. Különlegességképp úgynevezett medveölő kutyák is érkeztek, ők külön ültek egy kocsiplatón, rövid, vastag láncon a platóhoz rögzítve. Igazi kemény figurák voltak, rájuk nézni is elég félelmetes volt. Harcedzett, érzelemmentes, sokat látott szemeik tanúskodtak a feladatukról: ha medve van a hajtásban, akkor azt ők fogják elzavarni. Kétségünk sem fért hozzá, hogy ezt meg fogják tudni oldani.
A sűrű szélén túl (Fotó: Bödők Gergely)
Ahol a ritka erdő megszakadt, jól látszódott az egész medence. Erdősávok, fenyvesek és elszórt bokrok tűntek elő a bükkösön túl, a fiatal erdőszegély és vágásterület viszont mindenütt sűrű kökényessel és szedressel volt borított. Jobbára magunkra vagyunk utalva, hogy tájékozódjunk, a kevés hajtó nehezen fogja át a területet – így jócskán elnyúlik a hajtósor. Kezdő, vagy szívbajos hajtónak nem igazán ajánlott ez a magány, az ember hajlamos elveszettnek hinni magát a rengetegben, de ha fülelünk, mindkét oldalról hallhatjuj – ha néhol elhalóan is – az óbégató társakat. Aztán szűkül az erdő, a szélekről mindegyre csatlakoznak be a mezőt is megjárt hajtók és az első etap lassan véget ér. Medvét ezúttal nem láttunk és farkas sem volt a hajtásban, egy koronás bika keresztezte csak az utunkat messze előttünk az erdőben, a puskások elejtettek viszont néhány rókát az „árokban”. Az első hajtás végére a kopóink közül kettő van meg, Zete messze elmaradt, már összegyűlünk az erdő melletti dombságon, amikorra negyedóra távollét után sikerül tülökkel visszahívnunk. Egy elálló elmondásából tudjuk, hogy messze szaladt egy őzzel és látták, hogy majdnem utolérte is, ha az őz vissza nem rántja a farát, talán le is kapta volna, de végül az őz elmenekült. Nem örülünk, de mivel vad nem volt az erdőben, gondoljuk utánaeredt az egyetlen üldözhető vadnak amivel találkozott.
Az erdőszegély igazi „hajtónyúzó” kökényes (Fotó: Bödők Gergely)
Fél órás ebédszünet után gyalogszerrel tartunk a második hajtás indulóhelye felé. Hosszan megyünk egy kanyargós hézagos aszfalton, majd durva földúton, aztán bevágunk jobbra a kopár mező felé. Közben mesélik, hogy pár hete mekkora medvék jártak itt és volt aki már majdnem belebotlott, de szerencséjére a medve náluk is jobban meglepődött és elszaladt. Ábránfalva fölött járunk, a mezőn kisebb cserjés, itt-ott szántás is, alant egy kanyargó patak nyoma, de a mederben most nincs víz. Ahogy haladunk előre egyre sűrűsödik a terep, mind gyakoribbak az emelkedők és a mélységek, a foltokban elterülő sűrű pedig néha alig járható. A sávunk tart egyenest fölfelé, mélyen be a fenyvesbe, az időnek és a viharoknak magukat megadó kidőlt fák vezetnek és „fogják a kezünket”, kikerülni őket néha nehézkesebb, mint átvergődni magunkat rajta, ha sikerül, időt nyerünk és beérjük a jobbról és balról is előttünk járó hajtótársakat. Úgy sejtjük, a vadászat legszebb szakaszán járunk: az erdőn egyre inkább úrrá lesz a félhomály, a nap át-átütő sugarai különös hangulatot varázsolnak körénk, az egyre fáradtabb kopók ködöt lehelnek a titkokkal és a fenyvesek fűszeres illatával amúgy is bódítóan sűrű légbe, a mostanra rajtunk is úrrá lévő kimerültéget pedig csak azért sikerül legyűrnünk, mert sejtjük, az erdő sötétségén túl az egésznek vége lesz.
Úton a második hajtás starthelyére (Fotó: Bödők Gergely)
Rajtra készen (Fotó: Bödők Gergely)
A hajtással elégedett a vadásztársaság, noha disznó ezúttal sem esett. Nem is láttunk, még a nyomait se, hiába tűnt föl valamelyik éjjelen az egyik vadkamerán. Sikerült elejteni viszont négy rókát (az egyik rühes volt) és egy Erdélyben is néhány éve feltűnt rendkívül óvatos és intelligens ragadozót, az aranysakál egy szép példányát. A vadásztársaság törzshelyén a vadászház udvarán egészen kiváló halászlevet és nyúlpaprikást készítettek és bár mindkettő kiváló volt, az előző annyira eltalált bennünket, hogy csak azt ettünk – igaz, háromszor is. A medveölők már a platón voltak, a fényképezkedés után a kopóinkat mi is megetettük és az autóba raktuk és visszamentünk a vadászházba.
Mélyen a fenyvesben (Fotó: Bödők Gergely)
Félhomály párát lehelő kopókkal (Fotó: Bödők Gergely)
Tudtuk, különös, Magyarországon már sehol nem látható, szívmelengető jelenetek következnek, önfeledt adomázás és közös éneklés. Ez nem afféle hervatag férfikör, hanem igazi dalárda. Vezérei erős bástyái a daloknak, biztos szövegtudással és dallamvezetéssel, a hangulat már magasan jár, amikor csöndben mi is az asztalok körül keresünk helyet, ki közelebb- ki távolabb kerül a kemencéhez, a felcsengő dalok közül amit tudunk, magunk is fújjuk. Noha a legtöbb dal már nóta és nem kizárólag népdal, a létező folklór ez a javából, úgy ahogy az itt napjainkban létezik és tudjuk, milyen jó, hogy ez még mindig van és él. Milliom ragyogó csillag alatt köszönünk el és indulunk a sáros úton az erdőben hagyott autónkhoz. Már most sajnáljuk, hogy vége lett, holott annyira vártuk, de hívtak, jöjjünk jövőre is és ha tudunk, ne csak egy hajtásra. Fogadkozunk, hogy így lesz, bizonyosan így. Jóllakottan és feldobódva a fáradtság jóleső érzéssé szelídül bennünk. Az ének kísérő hangjai egyre tompábbak, foszladoznak, és ahogy az erdőben távolodunk, hamar feloldódnak az éjszakai erdő közeli neszei közt. Ahogy nő köztünk a távolság egyre bizonyosabb bennünk: jövőre, velük ugyanitt!
A vadászdalárda (Fotó: Bödők Gergely)
