„Édes Erdély itt vagyunk!” – Egy megvalósult álom

Évek óta dédelgetjük már a gondolatot, hogy egyszer elmegyünk Erdélybe, vadászatra a kopóinkkal és megnézzük mire mennek a mieink ott a helyi jól bevadászott kopókkal, a nehezebb, középhegységi terepviszonyok között. Tavaly sajnos betegség miatt nem jött össze, de most nem volt hátráltató tényező. Dongót és Cohárdot vittük magunkkal Oklándra a helyi unitárius tiszteleteshez, Tőkés Lórántot, jól ismert erdélyi kopós barátunkhoz. Egy székelyföldi vadászat korántsem veszélytelen „kaland”. Itt nemcsak a vaddisznó okozta sérülésekkel lehet számolni, de bizony vannak bőven védett medvék és farkasok is az erdőkben, akik seperc’ alatt elintéznek egy kopót. Így hát – bevallom – amennyi izgalom és várakozás volt bennünk, legalább akkora félelem is. (Különösen, amióta 2019-ben Szovátán az erdélyi kopós Rhédey Klaudia kupát követő vacsorán a helyi vadászok mesélték, hogy ha itt elveszik egy kopó hosszú órákra (ne adj Isten kint marad az erdőn), akkor másnap nem kell keresni. Miért? – kérdeztünk vissza rosszat sejtve. Azért, mert megették a farkasok – hangzott a válasz… A helyiek sokat tudnak erről mesélni…)

A csúcsragadozók mindennapos jelenlétén túl a helyi vadászati viszonyok egészen mások, mint a magyarországiak, vadgazdálkodás pedig – abban a formában legalábbis, ami Magyarországon folyik – nincs, vagy csak nyomaiban. Gímszarvast itt csak cserkelve lehet elejteni, hajtásban pedig kizárólag vaddisznó eshet, amiből az afrikai sertéspestis miatt (is) nem sok van, ha pedig a kopó őzet hajt, egy életre leírják. A hajtások nem olyan hosszúak, mint Magyarországon, igaz, a terep pedig nehezebb, többnyire dombos, völgyes. Az időnk nem volt a legkedvezőbb, emberemlékezet óta nem volt olyan, hogy január közepén ne legyen hó, most így volt, ehelyett csak sár volt mindenütt. A helyi csárdába hirdetett reggeli 9 órás gyülekező után terepjárókkal mentünk a helyszínre. Jellemzően több a vadász, mint a hajtó (sőt, gyakran maguk a vadászok is hajtanak) – most is így volt – akik mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, csak a maguk örömére hajtanak.

A helyi vadásztársaság két (esetleg három) hajtást tervezett, Alsómezőn, a Szigetben és a Szénaságban. Hat fős csoporttal és kopóinkkal ballagtunk fel csendben az első hajtás helyszínére. Közben (és az elmúlt órában és napokban) leginkább a medvékről és farkasokról volt szó. Szerettünk is volna találkozni velük, ugyanakkor féltünk is egy ilyen randevútól. Aztán elkezdődött. Itt minden hajtó úgy hajt, mint a nagykönyvben: senki nem kockáztatja a testi épségét egy néma ballagással az erdőben. (A mellettem hajtó Mihály János 33 éve hajt és csak két idényt hagyott ki: egyet a katonaság miatt, egyet pedig egy medvetámadás után – aminek a nyomait viseli a derekán). A terep változatos, helyenként nagyon sűrű, csipkebokros vegyeserdő volt. A kopók hamar elnyargaltak, Lóránt barátunk fél óra múlva hívott, hogy hajtottak egy nagyobb disznót a hajtásból és jelezte, hogy farkasnyomokat is találtak. Utóbbiaknak végül nemcsak a nyomai mutatkoztak: a vadászok 7 farkast láttak a hajtásból kiszaladni és több medvét. Ez a legjobb eset, ami történhetett. A disznó sajnos nem került terítékre bár a vadász három lövést is tett rá. Diána nem nekünk szánta – mondták a helyiek.

A második hajtás elejére csak Dongó érkezett vissza. Lenyűgöző volt, ahogy 2,5 kilométerről visszatalált úgy, hogy mi közben egész máshova sétáltunk el a második hajtásunk kezdőhelyére. (Ezeknek tényleg egy radar van a fejükben?!). Cohárdunk és Lóránt Ármánya viszont nem voltak meg: Cohárd jele órákon át ?-jeles volt, Ármány nyakörve pedig véletlenül lekapcsolódott. Együtt szaladtak el a disznóval, reméltük, hogy együtt vannak. A második hajtás is változatos erdőben zajlott (volt benne nyárfa, cserefa, csigolyafűzfa és gyertyán is), kevesebb sűrűvel és több fenyőerdővel. Ebből a hajtásból négy medve szaladt ki, disznó pedig nem esett – igaz, mégcsak nem is látott senki. A második hajtást követően volt egy ebéd, magunkkal hozott hazaiból: kolbászból, kenyérből, szalonnából, hagymából. Bizonyára a friss levegőnek is köszönhetően rég nem esett ilyen jól semmi. Ebéd végeztével a vadászok egy csoportja még elment nyomokat keresni, hogy érdemes-e megreszkírozni egy harmadik hajtást, végül erről lemondtak és a vadászat fél 3 körül véget ért. Ezután a kopókat szedtük össze. Ha a farkas és a medve jelenléte nem lenne elég rizikó, a szétszórt esztenák melletti pásztorok csobán kutyái is roppant veszélyesek a kopókra, mert egyáltalán nem olyan lomhák, mint azt gondolnánk (tapasztaltuk is), ráadásul többen vannak és a kopót bekerít(het)ik. Cohárd hamar meglett, mert ahogy ahhoz a helyhez közeledtünk kocsival, ahol az utolsó jele volt, nyolcszáz méterről újra lett jelünk, a kopónk pedig talán az autó hangját hallva, kisvártatva megérkezett hozzánk. Ármányt a szomszéd falu határában szedték össze, Lórántnak pedig szóltak, így két órán belül ő is az autónkba került.

Mivel órákon át nem volt jel, a futásmennyiség most tényleg nem releváns, ezen a terepen pedig 1 kilométer is amúgy is egészen mást jelent, mint a síkon. Mindaz, amit az erdélyi táj jelent, és az egész vadászat hangulata, a hajtókkal és vadászokkal való megismerkedés, elmesélhetetlen élményt jelentett. A vadászat végén az egyik vadász oklándi házában (?) gyűltünk össze, ahol volt vaddisznópecsenye és mindenféle italok is. Sok kedves hajtóval és vadásszal ismerkedtünk meg, mire visszaértünk már nagy nótázás és – szívünknek igencsak kedves – népdaléneklés is kerekedett, ami ki tudja meddig tartott, mert mi este eljöttünk.

Kopóink igen jól szerepeltek, aminek nagyon örültünk. Jó bornak is kell a cégér és fontos, hogy minél többek megtapasztalják, hogy mekkora jelentősége is van fajtatiszta kutyába invesztálni. Jó kopó az, amit a hajtók és a vadászok dicsérnek – mondta előzetesen Lóránt. Sőt, ahogy a helyi legidősebb vadász fogalmazott: „A jó kopó olyan, hogy „tedd a sebre s’ meggyógyul!” Az egyiket itt is akarták fogni, meg is vették volna, másnap pedig elhívtak Barótra is hajtani, de sajnos már előzetesen megszervezett programunk volt.

Összességében egy megvalósult álom volt a székelyföldi vadászatunk. Igazán felejthetetlen élményben volt részünk, hálásan köszönjük! Külön köszönjük a szállást, az ellátást, a szervezést, na meg az idegenvezetést Tőkés Lóránt barátunknak! Jövőre újra jövünk, mert ha tehetjük, szeretnénk hagyományt teremteni a székelyföldi vadászatainkból, és jönnénk, ha tudunk két vagy több hajtásra is. Immár itthon vagyunk, pár napot szusszanunk, és hétvégén irány újra az Őrség.