Dr. Tóth Zoltán (1942–2025)
Mély fájdalommal tudatjuk az erdélyi kopós és vadászkutyás közösséggel, hogy Dr. Tóth Zoltán ügyvéd, az erdélyi kopó egyik első hazai tartója, a MEOESZ-en belül létrehozott első önálló Erdélyi Kopós Szakosztály megalapítója, az Erdélyi Kopó Klub egykori elnöke, 2025. október 27-én, nyolcvanhárom éves korában elhunyt.
„Az egy erdélyi popó?” – kérdezte egy napszemüveges, esernyős öregúr cinikus félmosollyal a Városligetben. Akkoriban még kevesen ismerték fel a ránk bízott fiatal kölyköt, így kezdő kopósként különösen jólestek a szavai. Sebtében el is soroltunk neki mindent, amit a fajtáról addig megtanultunk. Ő és a Mezőgazdasági Múzeumból érkezett barátja, Dezső Ákos némán hallgatták végig, majd az öregúr bemutatkozott: „Tóth Zoltán vagyok, az Erdélyi Kopó Klub egykori elnöke, az egyik első erdélyi kopó Magyarországra hozója.”
Dr. Tóth Zoltán és erdélyi kopója, Pajtás (1970 körül). (Forrás: Dr. Tóth Zoltán Facebook-oldala)
2018 nyara volt. Emlékezetes antré. Pár héttel később írtam neki, majd fel is kerestem. Nagy nyitottsággal fogadott – a „szerelmes kezdő kutyást” –, bár hamar kiderült: nem volt könnyű ember. Szerette a cinizmust, az iróniát, sajátos szemszögből látta a világot. A manírt gyűlölte, a sznobokat megvetette, és soha nem spórolt a kritikával. Nem tudott nem őszinte lenni – és sokszor igaza volt. Korholásai mögött mégis egy szeretetéhes, szeretetreméltó öregúr lakozott. Időbe telt, mire a bizalmába fogadott, de onnantól rendszeresen telefonáltunk, találkoztunk. Dokumentumokat és fényképeket adott, magyarázott, vitatkozott – élénken, szenvedéllyel. Vibráló személyiség volt, akinél többet senki sem tudott az erdélyi kopó történetéről.
Egy időben gyakran találkoztunk; meglátogattam a kórházban is – őrzöm azt a kétoldalas fehér lapot, amelyre a kórházi ágyán fontos neveket és forrásokat jegyzett fel. Volt, hogy velünk karácsonyozott, látta cseperedni a gyerekeinket, akikről mindig érdeklődött. De a beszélgetéseink középpontjában mindig a kopó állt.
A fajta egyik első példányát, Pajtást, vonaton hozta át Romániából, ha jól emlékszem, 1969-ben. Azóta is szenvedélyesen kutatta a kopózás történetét. Számos eredeti meglátása, máig hivatkozott publikációja és tanulmánya született – például az 1988-as, Zoltán Attila által szerkesztett Hunor vadászkönyvben, vagy a torzóban maradt, de legendás „Kopó monográfiájában”. Ő kezdeményezte 1971 májusában az önálló Erdélyi Kopó Szakosztály létrehozását, amely később sikerrel valósult meg, és sokáig volt a klub elnöke is. Tartott vizslát is, sőt, tagja volt az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállításon győztes magyar vizslás „négyesfogatnak”. De a szívében mindig a kopóé volt az első hely.
Az egyik általa tenyésztett magyar vizslával
Sokszor elátkozta a fajtát, mindent és mindenkit kritizált, a hetvenes-nyolcvanas éveket pedig örök mérceként emlegette. Fejcsóválva figyelte az újabb tenyészeteket, de soha nem tudott elszakadni a kopótól. Mindig visszatért hozzá – olvasott, írt, vitatkozott. Ez volt az élete témája. Az utóbbi években azonban már dicsérni is tudott – őszintén, irónia nélkül.
Élete végén magányosan élt. Kevesekkel tartotta a kapcsolatot, mégis büszkén őrizte függetlenségét. Szeretett kistestű keveréke, Kicsi, halála nagyon megviselte. „Olyan kutya többé nem lesz” – mondta, amikor új társról kérdeztem.
Szeptember végén jártam nála utoljára. A múlt század eleji magyar irodalom és a francia avantgárd kapcsolatáról mesélt éppen. Három hete beszéltünk telefonon – ma már tudom, utoljára. Tele volt tervekkel, energiával – egy régi kedves lovat készült meglátogatni, akit húsz éve nem látott. Akkor nem értettem, miért olyan fontos ez. Most már tudom: talán búcsúzott.
Jövő héten akartam újra felkeresni – már nem tehetem meg. Október 27-én délután, otthonában, a szíve adta fel. Nem szenvedett. Temetésére – a család tájékoztatása szerint – az Új Köztemetőben kerül sor a következő hetekben.
Felfoghatatlan a hiánya. Személyében a nagyok egyike távozott – aki szoros kapcsolatban állt a korabeli magyar és közép-európai vadászkutyás társadalom kiválóságaival, köztük id. Jilly Bertalannal és Koloman Slimákkal. Olyan ember volt, aki testközelből kísérte végig az erdélyi kopó újbóli hazai meghonosítását, és aki évtizedeken át dolgozott a fajta intézményi kereteinek megteremtésén. Az, hogy ma újra van erdélyi kopó, az ő érdeme is.
Soha nem felejtelek el! Ég veled, Zoli bácsi!
