Bödők Gergely
Dúvad volt-e az erdélyi kopó? – Az erdélyi kopó romániai üldöztetésének története és a történet forrásai
Az erdélyi kopó huszadik századi történetének egyik legtöbbször ismételt állítása szerint 1947-ben egy román jogszabály „dúvaddá” nyilvánította a fajtát, és elrendelte kiirtását. A történet különböző változatokban több évtizede jelen van a magyar sajtóban, a vadászati és kinológiai irodalomban, majd az internetes fajtaismertetőkben is. Az eredeti román jogszabályok és a korabeli vadászati sajtó áttekintése azonban más és jóval összetettebb folyamatot rajzol ki: a kopó használatát már a két világháború között erősen korlátozták, helyzete a második világháború után tovább romlott, 1953-ban pedig jogilag már vadászkutyának sem minősült. Közben az állomány valóban drámaian megfogyatkozott. A kérdés ezért nem egyszerűen az, igaz vagy hamis-e egy sokszor idézett történet, hanem az is, hogy mikor, milyen forrásokból és milyen átalakulásokon keresztül született meg annak ma ismert formája.
Egy régi vadászati mód lassú kiszorulása
Az erdélyi kopó romániai történetének vizsgálatát és a fajta kiszorulását nem 1947-tel érdemes kezdeni. A kopóval történő vadászat korlátozása jóval korábbi, és elsősorban a vadászati módok, illetve a modernizálódó vadgazdálkodás átalakulásával függött össze.
Az 1921. évi 4264. számú, a vad védelméről és a vadászat szabályozásáról szóló román törvény az agarászatot teljesen megtiltotta, a kopóval történő vadászatot pedig külön minisztériumi engedélyhez kötötte. A 30. cikk szerint: „Az agárral való vadászat teljesen tilos. A kopóval való vadászathoz külön minisztériumi engedély szükséges. Dámszarvasra és szarvasra azonban kopóval semmilyen körülmények között nem szabad vadászni.”[1] A törvény megszegését annak 83. cikke 1000-3000 leij közötti pénzbírsággal büntette, és elrendelhették az illegális vadászathoz használt kutyák megölését is.[2] Fontos azonban a rendelkezés pontos értelme: nem egy kutyafajtát vagy kutyatípust rendelt irtani, hanem a tiltott vadászati módhoz kapcsolt szankcióról volt szó. A rendelkezések mögött egyúttal a korszak változó vadgazdálkodási szemlélete rajzolódik ki: a nagy területet bejáró, önállóan hajtó kutyák egyre kevésbé illettek bele abba a rendszerbe, amely a vadállomány ellenőrzésére és a vadászati módok szigorúbb szabályozására törekedett.
A két világháború közötti évtizedekben a kopó használatának lehetősége tovább szűkült. Egy 1922-es miniszteri döntésről egyelőre csak másodlagos román jogtörténeti forrásból tudjuk, hogy tovább korlátozta a kopózást; az eredeti közlönybeli szöveg megtalálása még hátravan.[3] A korlátozás a következő évtizedben tovább folytatódott. A Carpații 1933 februári száma a korábbi miniszteri döntések között közölte az 1930. évi 191658. számú rendelkezést, amely szerint a továbbiakban semmilyen kopóval történő vadászatra nem adhattak engedélyt az ország olyan területein, ahol őz és szarvas fordult elő.[4] A rendelkezés különösen jól mutatja a szabályozás irányát: nem a kopó tartását vagy tenyésztését tiltotta meg, hanem használatának lehetőségét szűkítette tovább bizonyos nagyvadas területeken. A Carpații által közölt eredeti román szöveg szerint: „A továbbiakban semmilyen fajtájú kopóval történő vadászatra nem adnak engedélyt az ország egyetlen részén sem olyan területen, ahol őz és szarvas él.”[5]
Az 1930-as román miniszteri döntés, amely tovább szűkítette a kopóval való vadászat lehetőségét. (Forrás: Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, I. évf. (1933), 2. sz., 19. „Ordine și decizii ale Direcțiunei de vânătoare”. D. M. nr. 191658/1930, Jurn. nr. 11877/1930. Biblioteca Centrală Universitară „Lucian Blaga”, Cluj-Napoca, digitális gyűjtemény)
Ugyanez a lapszám jól érzékelteti, hogy a kopó helye ekkor már komoly viták tárgya volt a román vadásztársadalomban. Leon Proca Copoiul vânătorului de munte című írása egyenesen „kopóellenes” és „kopópárti” vadászokról – copoiofobiés copoiofili – beszélt, és felidézte, hogy néhány évvel korábban egy bukaresti szaklapban már heves vita zajlott a kopó használatáról. Proca szerint a polémia olyannyira elmérgesedett, hogy abból leginkább „a szegény kopó” ellen irányuló sértések gazdag szókincse maradt meg. Maga Proca határozottan a kopó használata mellett érvelt. A hegyvidéki vadászat speciális kutyájának tekintette, amelynek értékét éppen önállósága, kezdeményezőkészsége és a vad kitartó keresése adja; szerinte ezeket a tulajdonságokat a túlzott fegyelmezés inkább rontaná, mint javítaná. Egy helyen tömören úgy fogalmazott, hogy „a kopó kizárólag a hegyvidéki területek kutyája.”[6]
Beszédesek a korabeli vadászati sajtóban megjelenő további szabályozási elképzelések is. A Carpații 1942-ben ismertetett szabályozási tervezete már teljesen megtiltotta volna a kopó használatát azokon a vadászterületeken, ahol szarvas, dám, őz, zerge vagy muflon fordult elő, másutt pedig csak korlátozottan engedélyezte volna.[7] Mindez egy hosszabb folyamatot jelez, ami régebbi volt a kommunista Romániánál. A nagy területet bejáró, önállóan kereső és hajtó kutya egyre nehezebben fért bele a vadállomány ellenőrzésére és a vadászati módok szabályozására törekvő rendszerbe. Egy olyan használati fajta esetében pedig, mint az erdélyi kopó, a hagyományos munka visszaszorulása szükségképpen a tenyésztés és az állomány helyzetére is hatott.
„A hegyi vadász kopója” – Leon Proca írása a kopó romániai használata körüli vitáról, 1933. (Forrás: Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, I. évf. (1933), 2. sz., 8–9. Leon Proca: „Copoiul vânătorului de munte”. Biblioteca Centrală Universitară „Lucian Blaga”, Cluj-Napoca, digitális gyűjtemény)
Az 1947-es törvény és a korabeli román források
A későbbi fajtatörténetek középpontjába az 1947. évi 231. számú, a vadgazdálkodás megszervezéséről szóló törvény került. Az eredeti jogszabály vizsgálata azonban egyáltalán nem igazolja azt a később elterjedt állítást, hogy ez a törvény az erdélyi kopót „dúvaddá” nyilvánította és elrendelte volna valamennyi példány kiirtását. A törvény a kopó használatát (!) szigorúan szabályozta, meghatározott időszakhoz, vadfajokhoz, megfelelő méretű vadászterülethez és hatósági engedélyhez kötve. Egyik rendelkezése szerint: „A kopók használata csak a nyúlvadászat időszakában történhet.”[8] A jogszabály tehát az 1920-as évektől megfigyelhető korlátozó tendenciát folytatta. Különös utóélete lett egy interneten sokszor idézett, látszólag egészen precíz joghelynek is: „Legea din 1947/2, art. 8, alin. j”. A hivatkozás nem állja meg a helyét: az 1947. évi 231. törvény 8. cikkében egyszerűen nincs j) pont és a cikk is egészen más kérdést, a vadászterülethez nem tartozó területeket szabályozza. A hivatkozás eredete, ősforrása egyelőre ismeretlen.
A törvény keletkezésének évében megjelent román vadászati írások sokkal közelebb visznek ahhoz, hogyan érzékelték maguk a korabeli vadászok az erdélyi kopó helyzetét. A Carpații egyik szerzője így fogalmazott: „A kopó vadászkutya, amellyel igazságtalanság történt, amikor szinte törvényen kívül helyezték.”[9] A szerző nem tagadta a szabályozás szükségességét, inkább annak túlzott alkalmazását kifogásolta, és az engedélyezési rendszer értelmesebb működtetését sürgette. A mondatból mégis világosan érződik, mennyire kedvezőtlennek tartotta a kopó helyzetét. Mihai Moșandrei ugyanebben az évben Copoiul românesc címmel közölt tanulmányt, amelyben három romániai típust – kárpáti, dobrudzsai és erdélyi kopót – különített el. Az állomány fogyását már ő is érzékelte, de egyúttal leszögezte: „Kopónk fajtája még messze van attól, hogy kihalt volna.”[10] Moșandrei szerint különösen a falusi vadászok őriztek meg értékes vonalakat. A kopó jogi helyzetét ugyanakkor rendkívül kedvezőtlennek ítélte: „A törvényhozó a kopóból, az agár után, a második számú ellenséget csinálta.”[11] A mondat későbbi sorsa szempontjából szinte kínálja magát. Az „ellenség” itt nem jogi kategória, hanem egy kortárs vadász indulatos minősítése arról, miként bánt a törvényhozás kedvelt kutyájával. Könnyű elképzelni, hogyan őrződhetett meg az emlékezetben az az általános tapasztalat, hogy az agár és a kopó nemkívánatos kutyává vált.
A fajta romániai hanyatlásának valós történeti háttere tehát már 1947-ben jól érzékelhető volt. A későbbi emlékezetnek nem kellett a semmiből megalkotnia egy üldözéstörténetet: rendelkezésére álltak azok a tapasztalatok, amelyekből egy egyszerűbb és drámaibb magyarázat idővel összeállhatott.
1953: a kopó már nem vadászkutya
A háború utáni szabályozás egyik legfontosabb fordulata 1953-ban következett be. A 76. számú dekrétum külön fejezetben szabályozta a kutyás vadászatot. A 27. cikk előbb felsorolta az elismert vadászkutyákat, majd egy külön mondatban kimondta, hogy „[a]z agár és a kopó nem vadászkutya.”[12] Ez már jelentős jogi státusváltozás volt. Egy alapvetően munkára tenyésztett kutya esetében a vadászkutya-kategóriából való kizárás nem pusztán elnevezés kérdése: tovább szűkítette azt a gyakorlati közeget, amelyben a kopót eredeti rendeltetésének megfelelően használni lehetett.
A folyamat így 1921 és 1953 között meglehetősen világosan követhető: engedélyköteles használat, egyre szűkebb alkalmazási lehetőségek, majd a vadászkutya-státusz elvesztése. Ehhez járultak a háborúk, a gazdasági nehézségek, a tenyésztés megszakadása és a hagyományos kopózás visszaszorulása. Az erdélyi kopó állományának összeomlása ebben a történeti környezetben ment végbe.
Kóbor kutyák, orvvadászat és a lelőtt kopók emlékezete
Az eddigiekből látható, hogy a román vadászati jog egyre szűkebbre vonta a kopó törvényes használatának lehetőségét, 1953-ban pedig már magából a vadászkutya-kategóriából is kizárta. Van azonban a szabályozásnak egy másik vonulata, amely a későbbi „dúvad, bárki lőheti” történet szempontjából legalább ennyire érdekes. A román vadászati jog ugyanis már a két világháború között lehetővé tette bizonyos, vadászterületen talált kutyák elpusztítását, a háború után pedig egyre részletesebben határozta meg, mely ebeket kell kóbor kutyának tekinteni, és kik jogosultak elfogásukra vagy megölésükre. Mindez természetesen nem az erdélyi kopó mint fajta ellen irányult. Egy olyan vadászkutya esetében azonban, amelynek munkájához hozzátartozott a gazdától való eltávolodás, a nagy terület önálló bejárása és a vad kitartó üldözése, a szabályozásnak nagyon is gyakorlati következményei lehettek.
Ennek jogi alapjai már az 1921. évi vadászati törvényben megjelentek. A jogszabály 33. cikke kimondta, hogy a vadászatra jogosultakon kívül más nem engedheti kutyáját vadászterületre, majd külön rendelkezett a gazdátlanul ott talált kutyákról: „A vadászterületen talált gazdátlan kutyák, macskák és agarak elpusztíthatók”.[1] A törvény ugyanakkor különleges elbánást biztosított a vizslának és a vérebnek: ezeket gazdátlanul sem lehetett egyszerűen elpusztítani, hanem a vadászati jog birtokosa elfoghatta őket, értesítenie kellett tulajdonosukat, és csak meghatározott idő elteltével rendelkezhetett velük. A különbségtétel önmagában is beszédes. A törvény nem általában a kutyákat kezelte veszélyforrásként, hanem használatuk, fajtájuk és a vadászterületen elfoglalt helyzetük szerint tett közöttük különbséget.
Ugyanez a törvény az orvvadászatot is részletesen büntette. Aki a vadászati jog birtokosának vagy bérlőjének engedélye nélkül vadászott vagy vadat fogott, orvvadászatot követett el; éjszakai, tiltott eszközzel vagy visszaesőként elkövetett cselekmény esetén a büntetés jelentősen súlyosbodott.[2] A kopó szempontjából különösen fontos, hogy a jogszabály nemcsak az embert szankcionálta. Mint korábban láttuk, az agárral vagy kopóval a törvény rendelkezéseivel ellentétesen folytatott vadászat esetén a pénzbírság mellett „elrendelhető a kutyák megölése is”.[3] Vagyis a két világháború közötti Romániában valóban létezett olyan jogi helyzet, amelyben egy szabálytalanul vadászatra használt kopó elpusztítása törvényes szankció lehetett. Ez azonban lényegesen más állítás, mint hogy a kopót dúvaddá nyilvánították volna, és bárki szabadon lelőhette volna.
Hogy a kóbor kutyák lelövése nem csupán a törvénykönyvekben létező lehetőség volt, arra a korabeli vadászati sajtó is szolgáltat adatot. A Carpații egyik 1943-as tudósítása a kóbor és pásztorkutyákat egyenesen a vadgazdálkodás helyi „csapásai” között említette, és arról számolt be, hogy évente jelentős számban lőnek ki közülük. A szerző a gyakorlat konfliktusosságát sem hallgatta el: „Ha te, a vadász lelövöd a kutyát, a gazdája felgyújtja a szalmádat, a házadat, levágja a kukoricádat, a szilvafáidat, a szőlődet. Vagyis bosszút áll.”[4] Még érdekesebb, hogy közvetlenül ezután a Krassó megyei pásztorkutyák egyik, kopóval keresztezett típusáról írt, amely a kopótól nemcsak kiváló szaglását, hanem azt a tulajdonságát is örökölte, hogy messzire eltávolodik gazdájától. Ugyanebben a beszámolóban a szerző azt is megjegyezte, hogy kopók használatát csak néhány olyan esetben engedélyezték, amikor azt szükségesnek tartották. Ez különösen érdekes kortárs metszete annak a helyzetnek, amelyben a nagy területet önállóan bejáró kutya és a mind szigorúbban ellenőrzött vadászterület logikája egymással szembe került.
A háború utolsó és az azt követő években a kóbor kutyák kérdése továbbra is napirenden maradt. Egy 1945. október 12-i, 2939. számú miniszteri döntésre a Carpații két évvel később már mint korábbi szabályozásra hivatkozott. A rendelkezés szerint kóbor kutyának számított az a kutya, amely idegen területen kísérő és felügyelet nélkül mozgott; a korabeli vadászati vita éppen azért bírálta ezt a meghatározást, mert a gyakorlatban sokszor nehéz volt eldönteni, valóban gazdátlanul kóborol-e az állat, vagy gazdája egyszerűen távolabb tartózkodik tőle.[5] Ez a bizonytalanság egy kopó esetében különösen könnyen előállhatott. A kutya munkája közben természetes módon kerülhetett olyan távolságra vezetőjétől, ahol egy kívülálló számára már nem volt nyilvánvaló, kihez tartozik és milyen céllal hajtja a vadat. A forrásból ugyanakkor az is kiderül, hogy a vadászok maguk sem tekintették problémamentesnek a kóbor kutya fogalmát és a lelövés gyakorlatát.
Az 1947. évi vadászati törvény ezt a kérdést már feltűnő részletességgel szabályozta. Ugyanaz a jogszabály tehát, amelyet később tévesen az erdélyi kopók kiirtásának bizonyítékaként idéztek, valóban tartalmazott kutyák megölésére vonatkozó rendelkezést – csakhogy egészen más összefüggésben. A 34. cikk szerint „bármilyen kategóriájú kutya”, amelyet vad üldözése közben találtak, vagy idegen vadászterületen a legközelebbi lakott háztól több mint 800 méterre felügyelet nélkül mozgott, illetve annyira eltávolodott gazdájától, hogy annak jelenléte már nem volt megállapítható, kóbor kutyának minősült, és „elfogható vagy megölhető” volt („Câinele de orice categorie […] se consideră drept câine vagabond şi poate fi prins sau ucis…”).[6] A jog azonban nem „bárkit” illetett meg: elsősorban az adott terület vadászati jogának jogosultját vagy annak meghatalmazottját, illetve meghatározott feltételekkel az ott vadászatra jogosult személyeket. Ez a különbség a későbbi „bárki lelőhette” formula szempontjából nem mellékes.
A törvény még ennél is tovább ment. Kóbor kutyaként kellett kezelni bizonyos, szabályos kolonc nélkül tartott pásztorkutyákat, a nyájtól négyszáz méternél távolabb vadat üldöző pásztorkutyákat, sőt azokat az udvari kutyákat is, amelyek póráz nélkül kísérték gazdájukat a mezőre. Nem valamely kutyafajta elleni rendelkezésről volt tehát szó, hanem a vadállomány védelmének igen szigorú felfogásáról, amely adott helyzetben bármilyen kutyát érinthetett.
Az 1953-as dekrétum – amelynek a kopóra vonatkozó rendelkezését fentebb már láttuk – ezen a ponton új jelentést kap. A 27. cikk kimondta, hogy „az agár és a kopó nem vadászkutya”, a 29. cikk pedig úgy rendelkezett, hogy „a vadászterületeken kóborló kutyák […] kóbor kutyának minősülnek, és a vadőri és vadászati szervek megölik őket”.[7]A következő mondat kivételt biztosított a vadászkutyáknak – a kopó azonban az előző cikk értelmében éppen ebből a kategóriából került ki. Ráadásul a dekrétum büntetni rendelte mind a nem vadászkutyával történő vadászatot, mind azt, ha valaki hagyta kutyáját a vadászterületen kóborolni.
A két rendelkezésből nem következik, hogy 1953-tól minden kopót le kellett volna lőni, és a jogszabály sehol nem mondja ki, hogy a kopó „dúvad”. Mégis éppen itt érünk el ahhoz a ponthoz, ahol a későbbi szájhagyomány egyik lehetséges tapasztalati alapja már kitapintható. Egy szabálytalan vadászaton használt, orvvadász kezén dolgozó, gazdájától elszakadt vagy egyszerűen önállóan vadat hajtó kopó valóban kerülhetett olyan helyzetbe, amelyben törvényesen megölhették. Ugyanez igaz volt más kutyákra is; az 1947-es törvény kifejezetten „bármilyen kategóriájú” kutyáról beszélt. A kopó helyzetét azonban különösen kényessé tehette, hogy éppen azok a tulajdonságai – önállósága, nagy keresési távolsága, a vad kitartó üldözése –, amelyek hagyományos vadászati értékét adták, egy másfajta vadgazdálkodási rendszerben könnyen fordulhattak ellene.
Mindez nem bizonyítja, hogy innen származik a később megjelenő „agár, kopó = dúvad, bárki lőheti” formula. Ehhez egyelőre hiányoznak a közvetítő források. Azt azonban már a jogszabályok és a korabeli vadászati sajtó alapján is meg lehet állapítani, hogy a lelőtt kutya motívumának volt valós történeti közege. Kóbor kutyákat ténylegesen lőttek, szabálytalan kopóvadászat esetén már 1921-ben lehetőség volt a kutya elpusztítására, az 1947-es törvény pontosan meghatározott körülmények között engedte a kóbor kutyának minősített eb elfogását vagy megölését, 1953-tól pedig a vadászterületen kóborló kutyák elpusztítását már maga a dekrétum írta elő. Könnyen elképzelhető, hogy az ilyen esetek emléke, a kopózás egyre súlyosabb korlátozása és a fajta gyors fogyása az évtizedek során egymásra rakódott. Mire a történet nyomtatásban is felbukkant, ebből a bonyolult tapasztalati háttérből már egyetlen, könnyen továbbadható mondat maradhatott: a kopó dúvad volt, bárki lelőhette.
Egyelőre azonban érdemes ennél a pontnál megállni. Ahhoz, hogy ezt a lehetséges kapcsolatot bizonyítani is lehessen, a jogszabályok mellé végrehajtási forrásokra volna szükség: vadőri jelentésekre, bírósági ügyekre, erdészeti iratokra vagy olyan kortárs beszámolókra, amelyekben agár vagy kopó lelövése konkrét esetként szerepel. A jogi háttér mindenesetre már világosan látható, és ez fontos különbséget tesz lehetővé: nem találunk erdélyikopó-irtási rendeletet, de találunk olyan szabályokat és gyakorlatot, amelyek között kopókat valóban elpusztíthattak. Éppen ez a különbség segíthet megérteni, hogyan alakulhatott át a megélt tapasztalat évtizedekkel később egy sokkal általánosabb fajtatörténeti állítássá.
A „dúvad” formula első nyomai
Fodor Tamás azért különösen fontos forrás, mert nem utólagos fajtaismertetőként foglalkozott az erdélyi kopóval: személyesen vett részt a még fellelhető egyedek felkutatásában és a magyarországi tenyésztés újraindításában. A Nimród 1970. évi 7. számában megjelent Az erdélyi kopó című írásában részletesen áttekintette a fajta történetét és akkori helyzetét.[13] Néhány évvel későbbi összefoglalásában így írta le a hanyatlást: „A kopózás megszűnésével – századunk második felében – sokáig úgy látszott, hogy eltűnik a kopó is. Az 1940-es években még néhány szaklap írt róla, hogy a Kárpátokban kitűnő vadászeb, de az ötvenes évek végére már arról hallottunk hírt, hogy az Erdélyben élő kopók eltűntek.” Majd saját szerepéről: „E sorok írója Erdélyben rátalált néhány fajtatiszta egyedre, s először 1968-ban a Fővárosi Állat- és Növénykert részére szerzett két példányt. Azóta több esetben is sikerült újabb tisztavérű erdélyi kopókat találni. Romániában hasonlóképpen felkarolták e fajta tenyésztését.”[14]
Fodor ismert, életében megjelent erdélyikopó-szövegeiben tehát nem szerepel sem az 1947-es kiirtási történet, sem az erdélyi kopó „dúvaddá” nyilvánítása. Annál érdekesebb, hogy néhány évvel halála után már nyomtatásban találkozunk a „dúvad” motívumával, mégpedig nem egy, a fajtától távol álló alkalmi szerzőnél. Varga Sándor az erdélyi kopó magyarországi újjátenyésztésének egyik korai szereplője, a Bükki kennel alapítója volt. A Nimród 1989-ben az „Olvasó oldala” rovatban közölte írását, amelyet a szerkesztőség maga is a kopó rövid történeti áttekintéseként és a fajta 1975-ig terjedő történetének ismertetéseként vezetett fel.[15] Varga közvetlen résztvevője volt annak a tenyésztői munkának, amelyet maga is a fajta „rekonstrukciójának” nevezett. A Bükki kennelben 1970-ben kezdte meg az erdélyi kopó rendszeres tenyésztését, 1973-ban pedig már tizenhárom felnőtt kopót mutatott be a budapesti nemzetközi kiállításon. Beszámolója szerint az Agárdi Állami Gazdaságba 1972-ben Erdélyből került a Tisza és Maros nevű két kan, a következő évben pedig újabb, idegen vérvonalat képviselő egyedeket vontak be a tenyésztésbe; Varga ekkor hozta be Erdélyből Waldmann nevű kanját, amelynek az Erdőura nevet adta. 1973-ban a Magyar Ebtörzskönyv adatai alapján párosítási tervet készített az akkor létrehozott kopószakosztály számára, amelyben 54 szuka és 8 kan szerepelt, 1975 februárjára pedig már 62 szukával és 8 kannal számolt. Ugyanebben az évben közlése szerint 120 törzskönyvezett erdélyi kopót tartottak nyilván.[16]
Különös súlyt ad mindennek, hogy Varga ugyanebben a visszatekintésben a fajta korábbi pusztulását a román szabályozással is összekapcsolta: „A két világháború időszaka, a román vadászati törvények – agár, kopó = dúvad, bárki lőheti – a fajta pusztulásához vezettek.”¹⁴ Jelenlegi ismereteink szerint ez a „dúvad, bárki lőheti” állítás legkorábbi azonosított nyomtatott megjelenése az erdélyi kopó modern fajtatörténetében. Varga jelentősége ezért kettős. Egyrészt közlése bizonyítja, hogy a „dúvad” motívum 1989-ben már jelen volt a fajta újjáélesztésében részt vevő kopós körben; másrészt azonban állításának forrását nem nevezte meg, konkrét román jogszabályt vagy joghelyet nem adott meg. A szöveg tehát fontos forrása az állítás történetének, de önmagában nem bizonyítja annak jogtörténeti helytállóságát.[17]
„Agár, kopó = dúvad, bárki lőheti” – a formula legkorábbi eddig azonosított nyomtatott előfordulása. (Forrás: Varga Sándor levele. Nimród, 1989, Az olvasó oldala, 43. (427).)
Mikó Diána 2003-as közlése és a Fodor-idézet problémája
Mikó Diána nem alkalmi szerzőként került kapcsolatba az erdélyi kopóval. Szobrászművészként az 1990-es évek elejétől intenzíven foglalkozott a fajtával, régi forrásokat és ábrázolásokat kutatott, Erdélyben keresett megmaradt egyedeket, tenyésztett, később pedig erdélyikopó-küllembíróként is működött. Neve különösen a sárga, illetve „zsemlesárga” erdélyi kopók felkutatásával és elismertetésével kapcsolódott össze. Egy későbbi beszámoló szerint erdélyi kutatóútjain társaival mintegy 80 ezer kilométert tett meg, saját tevékenységét pedig elsősorban fajtamentésként határozta meg.[18]A sárga változat eredete és fajtán belüli helyzete vitatott kérdés volt, a „zsemlesárga” megnevezés azonban a rendelkezésre álló közlés szerint nem egyszerűen Mikó saját elnevezése: 1994-ben, Bodó Imre vezetésével a MEOE Tenyésztési Tanácsa használta több sárgás árnyalat összefoglalására.[19]
Mikó 2003-ban az Erdélyi Nimródban megjelent Miért szeretem az erdélyi kopót? című írását egy hosszabb, Fodor Tamásnak tulajdonított idézettel kezdte. Ennek egyik mondata így hangzik: „Köztudott ugyanis, hogy a két világháború között érvényben levő román vadászati törvények minden agár vagy kopó típusú kutyát dúvadnak minősített, így bárki háborítatlanul lelőhette.”[20] Mikó az idézet forrásáról is nyilatkozott. Mint írta, amikor a Kutya című folyóirat főszerkesztője átfogó beszámolót kért tőle, „elsőként a fenti – a Nimród vadászlap egy régebbi számában megjelent írás jutott eszembe. Nem véletlenül idéztem a néhai dr. Fodor Tamás sorait…”[21]
A közlés forrása azonban jelenleg nem azonosítható. Az Arcanum teljes hozzáférhető Nimród-anyagának átvizsgálása során Fodor Tamásnak nem található más, erdélyi kopóval foglalkozó cikke az ismert 1970-es tanulmányon kívül, abban pedig a Mikó által közölt idézet nem szerepel. Ugyancsak hiányzik ez a rész Fodor 1975-ben megjelent nagyobb erdélyikopó-összefoglalásából. A Hungaricana és a nyilvánosan hozzáférhető bibliográfiai források ellenőrzése sem vezetett olyan Fodor-közléshez, amely megfelelne Mikó leírásának.
Ez természetesen önmagában nem bizonyítja, hogy a szöveg nem származhat Fodortól. Elképzelhető egy ma nem ismert kézirat, levél, interjú, gépirat vagy más dokumentum is. Mikó azonban 2003-ban kifejezetten „a Nimród vadászlap egy régebbi számában megjelent írás”-ra hivatkozott, ilyen közlés pedig az átvizsgált folyóiratkorpuszban nincs. Éppen ezért fontos volna, ha Mikó Diána pontosítaná az idézet eredetét: melyik írásból vette át, hol és mikor jelent meg, vagy – amennyiben mégsem nyomtatott közlésből származott – milyen dokumentum alapján tulajdonította Fodor Tamásnak. Egy ilyen forrás előkerülése a kérdést megnyugtatóan tisztázhatná, egyúttal az erdélyi kopó történetének egy eddig ismeretlen Fodor-forrásával is szolgálna.
A „dúvadnak minősített” kopók története Fodor Tamásnak tulajdonítva. (Forrás: Mikó Diána: „Miért szeretem az erdélyi kopót?”, Erdélyi Nimród, 2003. május–június, 20.)
A Mikó által közölt idézet forrásának tisztázását még érdekesebbé teszi Varga Sándor tizennégy évvel korábbi szövege. Mint láttuk, Varga nem kívülállóként, hanem a fajta magyarországi rekonstrukciójának egyik korai résztvevőjeként írta le már 1989-ben az „agár, kopó = dúvad, bárki lőheti” formulát. Maga a motívum tehát bizonyíthatóan nem 2003-ban keletkezett. Mikó közlésének jelentősége máshol van: jelenlegi ismereteink szerint nála jelenik meg először ugyanez az állítás Fodor Tamás szavaiként, ráadásul egy Mikó által korábbi Nimród-írásként megjelölt forrásra való kifejezett hivatkozással. A két szöveg közötti kapcsolatot azonban forrás hiányában nem lehet megállapítani. Nem tudjuk, hogy Varga és Mikó egymástól függetlenül ugyanabból a korábbi kopós hagyományból merített-e, ismerték-e ugyanazt a ma még azonosítatlan forrást, vagy más úton jutott el hozzájuk az állítás. Amíg a Mikó által megjelölt eredeti Fodor-szöveg nem kerül elő, forráskritikailag pontosabb úgy fogalmazni, hogy Mikó Diána 2003-ban Fodor Tamásnak tulajdonította ezt a közlést. Hogy Fodor valóban leírta vagy elmondta-e, és ha igen, mikor és hol, azt az eredeti forrás ismerete nélkül nem lehet eldönteni.
1947, „dúvad” és kiirtás: hogyan állt össze a ma ismert történet?
A történet másik szála 1998-ban már világosan dokumentálható. Csoóri Sándor a Magyar Nemzet március 7-i számában megjelent Forgácsok a földön című esszéjében azt írta, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány, Petru Grozával az élén, „törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornissokkal együtt.”[22] Csoóri nem használta a „dúvad” kifejezést, és jogszabályt sem nevezett meg. Nála az állítólagos kiirtás elsősorban történelmi szimbólum: az erdélyi magyar arisztokrácia világának felszámolásával kapcsolódik össze.
Az 1947-es kiirtási rendelet motívumának felbukkanása Csoóri Sándornál (Forrás: Csoóri Sándor: Forgácsok a földön. Magyar Nemzet, 61. évf., 56. sz., 1998. március 7., Kultúra, 17.)
A jelenleg ismert források alapján tehát a kilencvenes évek végén két, egymástól részben különálló történeti motívum élt. A Varga Sándor által már 1989-ben közölt változat a két világháború közötti román vadászati törvényekhez kapcsolta a „dúvad, bárki lőheti” formulát. Csoóri 1998-ban ezzel szemben 1947-es állami kiirtási rendeletről írt, „dúvad” minősítés nélkül. A kettő a 2000-es évek elején kapcsolódott össze. A Heti Válasz 2004. április 1-jei számának „Dúvadnak címkézték” alcímű részében a lap Kovács Ágnesre hivatkozva ezt írta: „Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki, és elrendelte valamennyi egyed kiirtását.”[23]
Ezzel lényegében kialakult a ma ismert formula: 1947 + román törvény + dúvad + teljes kiirtás. A Nimród 2005-ös fajtaismertetője már megfellebbezhetetlenül azt írta, hogy a második világháború után a kopózás ismét tiltott vadászati mód lett, Romániában pedig „1947-ben kiadott törvény értelmében minden kopó kiirtásra ítéltetett”. A szöveg ezt közvetlenül Fodor Tamás fajtamentő szerepének ismertetése és a neki tulajdonított vallomás előtt közölte.[24]
Hankó Ildikó 2008-ban a Magyar Demokratában már történelmi magyarázattal együtt adta tovább a történetet: „Mivel az erdélyi kopó a magyar főurakhoz kötődött, a román törvények az erdélyi kopót »dúvadnak« minősítették és 1947-ben elrendelték teljes kiirtását.”[25]Innen kezdve az állítás számos sajtócikkben, fajtaismertetőben és internetes oldalon ismétlődött, egyre inkább hivatkozást nem igénylő történeti tényként. Ebben a folyamatban magam is részt vettem. Egy 2023-as Élet és Tudomány-cikkben ha óvatosabban is fogalmazva, de ezt írtam: „[…]Erdély északi része újra Romániához került, a kopós vadászati módot pedig idehaza és Romániában is betiltották. A »dúvad« minősítésnek volt köszönhető, hogy a hatvanas évek végéig nem tudunk bejelentett erdélyi kopó alomról.”[26]
Ez a mondat ma elsősorban annak példája számomra, milyen természetesen öröklődött tovább az állítás. A „dúvad” minősítés ekkorra annyira beépült az erdélyi kopó történetébe, hogy maga az állítás már nem tűnt külön bizonyításra szorulónak. A források alapján azonban ennél összetettebb történet rajzolódik ki. Dokumentálható a kopó használatának több évtizedes jogi visszaszorulása, a fajta állományának súlyos csökkenése, a háború utáni szabályozás további szigorodása és az 1953-as státusváltozás. Dokumentálható az is, hogy a „dúvad, bárki lőheti” állítás 1989-ben már a fajta rekonstrukciójának egyik korai résztvevőjénél, Varga Sándornál is megjelent nyomtatásban, majd ehhez az ezredforduló környékén hozzákapcsolódott az 1947-es kiirtási rendelet motívuma.
Amikor összeért a két történet: „dúvad” és az 1947-es kiirtási rendelet (Forrás: Kopóra jött segítség. Heti Válasz, 2004. április 1., 43–44.)
Ami a források alapján biztosan állítható
A történet egyes részletei továbbra is tisztázásra várnak. Nem tudjuk, milyen forrásból származott Varga Sándor 1989-es „agár, kopó = dúvad, bárki lőheti” megfogalmazása; nem ismerjük annak a később elterjedt „1947/2, art. 8, alin. j” hivatkozásnak az eredetét, amely az 1947. évi törvény tényleges szerkezetének sem felel meg; és egyelőre ismeretlen az a korábbi Nimród-szöveg sem, amelyre Mikó Diána 2003-ban Fodor Tamás idézetének forrásaként hivatkozott. Az is nyitott kérdés, hogy Csoóri Sándor milyen források alapján írt 1998-ban az erdélyi kopók kiirtását elrendelő 1947-es törvényrendeletről. Új források előkerülése ezért még pontosíthatja annak történetét, mikor és milyen közvetítéseken keresztül alakult ki a ma ismert elbeszélés.
Magának a román jogi szabályozásnak a kérdésében azonban jóval biztosabb talajon állunk. Az átvizsgált két világháború közötti és háború utáni román jogforrások egyike sem nyilvánította az erdélyi kopót „dúvaddá”, és egyik sem rendelkezett a fajta kiirtásáról. A kopó használatát valóban korlátozták (nemegyszer súlyosan), ennek jogi folyamata jól követhető. A „dúvaddá nyilvánítás” és az államilag elrendelt kiirtás azonban nem része ennek: utólagos konstrukció, amelynek nincs alapja az átvizsgált román jogszabályokban. Éppen ezért külön kell választanunk egymástól azt, ami a kopókkal a gyakorlatban történhetett, és azt, amit a román állam kifejezetten a fajtára vonatkozóan jogszabályban elrendelt. Mint láttuk, a román vadászati szabályozás több korszakban is lehetővé tette, illetve bizonyos esetekben előírta a kóborlónak minősített kutyák elpusztítását, és a kopók sajátos munkamódjuk miatt különösen könnyen kerülhettek ilyen helyzetbe. Így nagyon is elképzelhető, hogy egyes vidékeken kopókat lőttek le, üldöztek, tulajdonosaik pedig éppen ezért igyekeztek elrejteni őket. Annak megállapításához azonban, hogy mindez milyen gyakran és milyen körülmények között történt, további helyi forrásokra, vadőri jelentésekre, hatósági iratokra és visszaemlékezésekre volna szükség. Az évtizedekkel később rögzített szóbeli emlékezet ennek vizsgálatához fontos forrás lehet, de önmagában nem bizonyítja egy, az erdélyi kopó kiirtását elrendelő országos jogszabály létezését.
A vizsgálat eredménye így nem az, hogy az erdélyi kopó huszadik századi romániai történetéből eltűnne az üldöztetés, a visszaszorulás vagy a csaknem teljes eltűnés tapasztalata. Éppen ellenkezőleg: ezek mögött számos valós folyamat húzódott meg. A forrásokból viszont leválasztható róluk a „dúvaddá nyilvánítás” és az 1947-ben törvényileg elrendelt kiirtás motívuma. A teljes vagy csaknem teljes kiirtásról szóló későbbi elbeszéléssel ráadásul maga a fajta rekonstrukciójának története is nehezen egyeztethető össze. Fodor Tamás szerint 1968-ban Erdélyben sikerült megtalálnia a Fővárosi Állat- és Növénykert számára az első két fajtatisztának tekintett példányt, majd később további tisztavérű kopók is előkerültek. Varga Sándor 1989-es visszatekintése ennél is részletesebb képet ad: közlése szerint 1972-ben Tisza és Maros került Erdélyből az Agárdi Állami Gazdaságba, 1973-ban pedig további, új vérvonalat képviselő kutyákat hoztak be. Ha az 1947-ben állítólag elrendelt kiirtást valóban olyan következetesen és eredményesen hajtották volna végre, ahogyan azt a történet egyes későbbi változatai sugallják, magyarázatra szorulna, hogyan lehetett két évtizeddel később Erdélyben több, tenyésztésbe vonható egyedet találni. A kettő különböző elemekből, különböző időpontokban bukkan fel az általunk ismert szövegekben, majd a kilencvenes évek végétől és a 2000-es évek elejétől egyre szorosabban összekapcsolódva rögzült a fajta múltjáról szóló elbeszélésekben. Az erdélyi kopó huszadik századi története ettől nem lesz kevésbé drámai. Egy évszázadokon át használt vadászkutya munkatere fokozatosan beszűkült, állománya csaknem eltűnt, majd néhány megmaradt egyed felkutatásával és a tenyésztés újjászervezésével sikerült megmenteni a fajtát. Ennek a történetnek nem lesz kisebb a súlya attól, ha elválasztjuk tőle azt, amit a források nem igazolnak. Éppen ellenkezőleg: ettől válik történetté a legenda helyett.
Jegyzetek
[1] „Vânătoarea cu ogarul este oprită cu desăvârşire. Se va cere autorizarea specială dela minister pentru vânatul cu copoi. Vânătoarea cu copoi însă a cerbilor (dama) şi a cerbilor nu se poate face sub nici un motiv.”. Lásd. Legea nr. 4264/1921 pentru protecţia vânatului şi reglementarea vânătoarei, Monitorul Oficial, Partea I, nr. 167, 27 octombrie 1921, art. 30. [2] Uo., art. 83. [3] Decizia nr. 2659/1922 a Ministerului Agriculturii şi Domeniilor. Az eredeti közlönybeli szöveg azonosítása további kutatást igényel. [4] Decizii ministeriale. In: Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, I. évf. (1933), 2. sz., 19. A lap által közölt joghely: D. M. nr. 191658/1930, Jurn. nr. 11877/1930. [5] „Nu se vor mai da autorizaţiuni de vânătoare cu copoi de ori ce speţă, în nici o parte a ţărei şi pe nici un teritoriu cu capre şi cerbi.” [6] „[C]opoiul este exclusiv un câine pentru regiunile muntoase”. Lásd: Leon Proca: „Copoiul vânătorului de munte”, Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, I. évf. (1933), 2. sz., 1933. február 15., 8–9. [7] Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, X. évf. (1942), 1. sz., 24. [8] „Întrebuinţarea copoilor nu se poate face decât în epoca de vânătoare a iepurilor.” Lásd. Legea nr. 231/1947 pentru organizarea economiei vânatului, Monitorul Oficial, nr. 154, 9 iulie 1947. [9] „Copoiul e un câine de vânătoare, căruia i s-a făcut nedreptate când a fost quasi prescris.” Lásd. Pentru copoi. In: Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, XV. évf. (1947), 9–10. sz., 175. skk. [10] „Rasa copoiului nostru e departe de a se fi stins.” Lásd. Mihai Moșandrei: Copoiul românesc. In: Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie. XV. évf. (1947), 11–12. sz., 191–195., különösen 193., 195. [11] „Legiuitorul a făcut din copoi, după ogar, inamicul numărul doi…” Uo. 195. [12] „Ogarul şi copoiul nu sunt câini de vânătoare.” Decretul nr. 76/1953 cu privire la economia vânatului şi pescuitului în apele de munte, Buletinul Oficial, nr. 7, 23 februarie 1953, art. 27. [13]„Se mai poate nimici câinii, pisicile şi ogarii fără stăpân găsiţi pe teritoriul de vânat.” Legea nr. 4264/1921 pentru protecţia vânatului şi reglementarea vânătoarei, Monitorul Oficial, Partea I, nr. 167, 27 octombrie 1921, art. 33. A törvény a vizslát és a vérebet kivette e szabály alól, és esetükben elfogási, értesítési és visszaadási eljárást írt elő. [14] Uo., art. 73–75. A 73. cikk a vadászati jog tulajdonosának vagy bérlőjének engedélye nélküli vadászatot, illetve vadfogást „braconaj-nak” minősítette; a 74–75. cikk az üzletszerűen, szokásszerűen, éjszaka, tiltott területen vagy tiltott eszközzel elkövetett orvvadászatot súlyosabban büntette. [15] „Afară de aceasta se poate ordona şi uciderea câinilor.”. Uo., art. 81–83. A 81. cikk pénzbírsággal büntette azt, aki kutyáját más vadászterületén hagyta vadászni, a 82. cikk pedig az idegen vadászterületen kóborló vadászkutyák tulajdonosát. A 83. cikk az art. 30 megsértésével agárral vagy kopóval vadászókra 1000–3000 lej bírságot szabott ki. [16] „Împuşti câinele tu vânător, îţi aprinde stăpânul paiele, casa, îţi taie păpuşoiul, prunii, via. Deci acte de răzbunare”. „Câini vagabonzi”, Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, XI. évf. (1943), 3. sz., 73. A tudósítás szerint a kóbor és pásztorkutyákból évente jelentős számot lőttek ki. Ugyanitt szerepel a Krassó megyében tartott kopó–pásztorkutya keresztezés leírása is, amely a szerző szerint a kopótól örökölte, hogy messzire fut gazdájától: „[…] a moştenit dela copoi că aleargă departe de stăpâni.” [17] A Földművelésügyi és Birtokügyi Minisztérium 2939. számú, 1945. október 12-i miniszteri döntésére és annak II. cikk 2. bekezdésére visszautaló kortárs ismertetést lásd Carpații. Vânătoare, pescuit, chinologie, XV. évf. (1947), 5. sz., 99. A szerző szerint a rendelkezés kóbor kutyának tekintette a kísérő és felügyelet nélkül a területen mozgó kutyát, ugyanakkor éppen a meghatározás gyakorlati alkalmazhatóságát bírálta, mivel a kutya gazdája gyakran távolabb, mezőgazdasági munkánál vagy az állatok mellett tartózkodott. [18] Legea nr. 231/1947 pentru organizarea economiei vânatului, Monitorul Oficial, Partea I, nr. 154, 9 iulie 1947, cap. IX: Reglementarea folosirii câinilor de vânătoare. Stârpirea câinilor şi pisicilor vagabonde, art. 34, különösen 2–6. pont. A 2. pont szerint a vadat üldöző, illetve meghatározott körülmények között idegen vadászterületen felügyelet nélkül mozgó, „bármilyen kategóriájú” kutya kóbor kutyának minősült, és a vadászati jog jogosultja vagy meghatalmazottja elfoghatta vagy megölhette. [19] „Ogarul şi copoiul nu sunt câini de vânătoare.”, valamint „Câinii găsiţi hoinărind pe fondurile vânătoreşti […] sunt consideraţi câini vagabonzi şi vor fi ucişi de organele de pază şi de vânătoare.” Decretul nr. 76/1953 cu privire la economia vânatului şi pescuitului în apele de munte, Buletinul Oficial, nr. 7, 23 februarie 1953, art. 27, 29, 46. A kivételek között a vadászkutyák, valamint a fegyveres erők, a belügyi és állambiztonsági szervek kutyái szerepeltek. A 46. cikk a nem vadászkutyával történő vadászatot és a kutya vadászterületen való kóborolni hagyását egyaránt büntette. [20] Fodor Tamás: Az erdélyi kopó. Nimród, 2. évf. (1970). 7. sz. 20–22. [21] Fodor Tamás: Egy majdnem elfelejtett kutyafajta: Az erdélyi kopó. Élet és Tudomány Kalendáriuma. 1975. 366–370. Az idézett rész a 370. oldalon található. [22] Varga Sándor levele, Nimród, 1989. „Az olvasó oldala”, 43. (427). [23] Uo. Varga saját közlése a Bükki kennel 1970-ben megkezdett tenyésztési munkájáról, az Erdélyből behozott kutyákról, az 1973-as és 1975-ös párosítási tervekről, valamint a törzskönyvezett állományról. [24] Uo. [25] Mikó Diána fajtamentő tevékenységéről és a sárga erdélyi kopók felkutatásáról: Létezik és mégsem? – Egy régi, magyar kutyafajta. Kistermelők Lapja, 2020. (64. évf.) 12. sz., 28. [26] Uo. A közlés szerint a „zsemlesárga” megnevezést 1994-ben, Bodó Imre vezetésével a MEOE Tenyésztési Tanácsa határozta meg több színárnyalat összefoglalására. [27] Mikó Diána: Miért szeretem az erdélyi kopót? In: Erdélyi Nimród, 2003. május–június, 20. Az idézet évekkel később újra szerepelt a szintén általa közölt azonos című (jelentős részben azonos tartalmú cikkben is). Lásd. Miért szeretem az erdélyi kopót? In: Itthon, 2008., 3. évf., 3. sz., 42. o. [28] Mikó a Fodor-idézet forrását „a Nimród vadászlap egy régebbi számában megjelent írás”-ként határozza meg. [29] Csoóri Sándor: Forgácsok a földön. In: Magyar Nemzet, 61. évf., 56. sz., 1998. március 7., Kultúra, 17. [30] Kopóra jött segítség. Heti Válasz, 2004. április 1., 43–44. [31] Magyar vadászkutyafajták. III. rész. Az erdélyi kopó. Nimród, 2005, 22–23. [32] Hankó Ildikó: Az erdélyi kopó. Magyar Demokrata, 2008. május 21., 38. [33] Bödők Gergely: Négylábú nemzeti kincs. Az erdélyi kopó újabb kori története. In: Élet és Tudomány, 2023/7., 215.
