Bödők Gergely
Mikor lett a kopóból erdélyi kopó?
Egy vadászkutya neve, használata és fajtává válása a 19–20. századi magyar forrásokban
Miért erdélyi?
1942 szeptemberében, amikor az erdélyi kopóról már évtizedek óta jelentek meg leírások, és a magyar vadászati sajtóban éppen új lendületet kapott a régi kopóállomány megmentésének ügye, Tricska Viktor meglepő mondattal kezdte A Vadászkutya hasábjain megjelent cikkét: „Hogy miért »erdélyi« – nem tudom.”[1] Nem kívülálló beszélt: Tricska – saját állítása szerint – huszonnégy éve vadászott hegyi-erdei kopókkal, ismerte Erdélyt, a Felvidéket, a Kárpátok különböző vadászterületeit, és maga is tartott Hunyad vármegyéből származó kopókat. Éppen ezért volt zavarba ejtő a megjegyzése. Erdély több vidékén látott kutyái között ugyanis – írta – „nagyság, szín, alak” tekintetében alig talált egységes fajtajelleget; ráadásul hasonló kopókkal Magyarország északnyugati, északi és északkeleti hegyvidékein is találkozott.
A cikkhez mellékelt fényképen két, Brád környékéről, Hunyad vármegyéből származó fekete, fehér mellű, sárga jegyes kutya – Fordíts és Muzi – szerepelt. A küllem ma könnyen arra csábítaná az embert, hogy gondolkodás nélkül erdélyi kopóként azonosítsa őket. Tricska azonban éppen óvatosságra intett: szerinte ez a színezet „általános kopójelleg Magyarországon mindenütt, ahol erdei kopóval vadásztak”. Harmadik kutyája ráadásul Árva vármegyéből származott, saját korábbi kopóit pedig nem erdélyinek, hanem egyszerűen „átlagos kárpáti ebeknek” nevezte.
Ez az 1942-es kétely jó kiindulópont egy olyan fajta történetéhez, amelyről ma hajlamosak vagyunk kész kategóriákban gondolkodni. A mai erdélyi kopónak neve, standardja, törzskönyve és pontos küllemi leírása van. Ha azonban visszalépünk százötven évet, ugyanezt a biztonságot hiába keressük. A 19. századi magyar vadászati sajtóban kopó, magyar kopó, erdei kopó, magyar erdei kopó, fekete kopó, sárga kopó, szálkás kopó, magas lábú kopó, majd a századfordulótól mind határozottabban erdélyi kopó szerepel. Ezek az elnevezések nem szabályos rendben váltják egymást, hanem hosszú ideig párhuzamosan élnek; olykor ugyanabban a cikkben ugyanarra vagy nagyon hasonló kutyaállományra többféle kifejezést is használnak.
A kérdés ezért nem az, hogy melyik napon keresztelték át a magyar kopót erdélyi kopóvá. Ilyen nyilvánvalóan nem volt. Sokkal érdekesebb annak a lassú folyamatnak a rekonstruálása, amelynek során egy elsősorban munkája alapján meghatározott, küllemében változatos kárpát-medencei vadászkutya-típusból a modern kinológia eszközeivel fokozatosan elkülönített, elnevezett, majd standardizált fajta lett. És ehhez a történethez a legjobb kalauz nem a később visszafelé megírt fajtatörténet, hanem maga a korabeli sajtó.
Fordíts és Muzi – Tricska Viktor Hunyad vármegyei kopói, 1942. (Forrás: Tricska Viktor: Az erdélyi kopóról. A Vadászkutya, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 115–117. A kép a 115. oldalon. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
A kutya előbb volt, mint a fajtanév
1857-ben, a magyar vadászati sajtó első nagy korszakának kezdetén Baloghy Elek már címében is „magyar kopókról és kopózásról” írt. A megfogalmazás azért figyelemre méltó, mert Baloghy rögtön két világot választott szét. Az egyik a divatba jövő, angol mintájú, lóháton követett falkavadászat volt, a másik pedig az, amit ő régi magyar kopóvadászatnak tartott: magyar kopókkal, lőfegyverrel, erdőben. Elismerte az angol kutyákkal folytatott kopászat látványosságát, de szerinte a hazai forma más tudást kívánt: a kutyának a „rengeteg erdők vadoniban”, sűrűkben és árkokban kellett megtalálnia és hajtania a vadat, a vadásznak pedig a terepet, a váltókat és még a kopó hangját is olvasnia kellett. A lap 1857-es tartalomjegyzéke ugyanabban az évfolyamban sorolja Baloghy magyar kopókról szóló írását, az Erdélyi kopászat 1856 és a Kolozsvári kopászatok 1857 című beszámolókat, valamint az angol típusú rókakopókról szóló közleményeket. Már ebből is látszik, hogy a földrajzi jelző, a kutya megnevezése és a vadászati mód még nem esett szükségképpen egybe.
Baloghy leírásának azonban van egy ennél is fontosabb része. Amikor saját tapasztalatai alapján sorra veszi a jó hazai kopókat, nem egyetlen egységes fajtát ír le. A legjobb „faj kopónak” a „felső vidéki szálkás kopót” tartja; jónak nevezi továbbá a „magas sárga”, valamint a „kis bársonyfekete lángveres” mellű kutyákat. A vadász tehát szőrzet, termet, szín és táj szerint különböztet, miközben valamennyit ugyanazon használati kategóriába, a magyar kopók közé sorolja.[2]
Mai szemmel érdemes ennél a néhány jelzőnél időzni. A fekete-cser, a sárga, a kisebb és nagyobb termetű, a simább vagy szálkásabb szőrű kutya nem feltétlenül külön „fajta” a szó mai értelmében. A 19. század derekának vadásza nem úgy nézett a kutyára, ahogy egy mai küllembíró teszi. Az orr, a keresőkedv, a hajtás kitartása, a hang, a vadhoz való viszony és az irányíthatóság sokszor fontosabb volt, mint a centiméterben mérhető testmagasság vagy az, hogy mekkora fehér folt van a mellkason. Baloghy szerint jó kopót ráadásul „nevelni kell”, a megvásárolt állatnál pedig elsősorban arra érdemes ügyelni, hogy fiatal, erős és „tiszta faj” legyen. A származás iránti érdeklődés tehát már megjelent, de még nem egy későbbi standard merev keretei között. Ez az egyik legfontosabb különbség a régi kopó és a modern kutyafajta között. A kopó eredetileg elsősorban feladat volt, csak másodsorban küllem.
„Magyar kopók” – Baloghy Elek a régi magyar kopóvadászatról, 1857 (Forrás: Baloghy Elek: Néhány szó a magyar kopókról és kopózásról. Vadász- és Versenylap, I. évf., 17. sz., 1857. szeptember 15., 297–298. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
„[M]elly őzet, nyúlat, rókát egyiránt nyomoz és hajt”
Két évvel később maga a vadászati szaknyelv is pontosan megfogalmazta ezt. A Vadász- és Versenylap 1859-es Vadászműszótára a kopó címszónál mindössze ennyit tartott szükségesnek: „Kopó. Erdei kopó, Jagdhund, melly őzet, nyúlat, rókát egyiránt nyomoz és hajt.”[3] A következő mondat azonban legalább ilyen fontos: a szerkesztő külön jelzi, hogy „a síkon hajtó angol kopók” a lap kopászat rovatában fordulnak elő.
Az „erdei kopó” tehát ebben az összefüggésben még aligha értelmezhető a mai erdélyi kopó valamiféle szabályos korabeli szinonimájaként. Inkább egy használati típus neve: az erdőben dolgozó, nyomozó, hanggal hajtó kutya megkülönböztetése a síkon, nagy falkában dolgozó, angol kopótól. Az erdei jelző ugyanakkor nem jelentette azt sem, hogy bármilyen hajtókutya ide tartozhatott. A 19. század második felének számos közlése arra vall, hogy a vadászok jól felismerték a bevált helyi kopócsaládokat, „jó vérű” állományokról beszéltek, és egyes vonalakat generációkon keresztül számontartottak.
Ugyanennek az 1859-es évfolyamnak egy másik, március végi száma egyenesen azzal indít egy kis erdélyi történetet, hogy „a jó erdei kopók faja évről évre vesz és fogy”.[4] A lap a Mentovich Ferenc szerkesztette Maros-vásárhelyi füzetekből vett át egy, a Nyárád mentén élő eredetmondát. Eszerint Gál L., Gálfalvi L. és Gegő K. birtokában olyan kopóállomány élt, amelyet a helyi hagyomány Mátyás király kutyáitól származtatott. A történet szerint Zeyk Péter a havasalföldi hadjárat után jutalmul nem pénzt vagy birtokot kért az uralkodótól, hanem egy pár kopót a budai vadászkutyák közül; a család pedig ezek ivadékait nemzedékeken át fenntartotta. A szerkesztő „aristocraticus kopófajnak” nevezte az állományt, és azt írta a kutyákról, hogy nagyok, erősek, hajtáskor pedig „hangjoktól megcsendül az erdő”.
A Mátyás-kori eredetmondát természetesen nem szabad tenyésztéstörténeti bizonyítékká változtatni. Éppen az teszi értékessé, ha annak tekintjük, ami: egy 19. század közepén már létező helyi emlékezet lenyomatának. A Nyárád vidékén voltak olyan kopók, amelyek jó híre családokhoz és vadászokhoz kötődött, amelyeknél a leszármazást fontosnak tartották, s amelyek elvesztésétől már ekkor féltek. Nem az bizonyítható belőle, hogy ezek valóban Mátyás király kutyáinak egyenes ágú utódai voltak; az viszont igen, hogy a régi helyi kopófajta gondolata jóval a modern törzskönyvezés megszületése előtt jelen volt.
Magyar erdei kopó – és „tiszta vér magyar kopó”
Az 1870-es évek forrásai még világosabban mutatják, mennyire átjárhatók voltak az elnevezések. Gróf Zichy János 1877 novemberében Magyar erdei kopók – falkában címmel küldött beszámolót a Vadász- és Versenylapnak. A cím alapján akár azt várhatnánk, hogy egy már kialakult fajtanevet látunk. Zichy azonban néhány sorral később saját állományát így határozza meg: „5 coupliból álló kis falkácskám, tiszta vérü magyar kopók”, amelyeket addig kizárólag „fegyverreli vadászatra” használt.[5] A kísérlet lényege éppen az volt, hogy ezeket a hagyományos puskás kopókat az angol divat szerint, lóhátról követhető falkaként próbálta munkára fogni. Az első alkalmak még rendezetlenek voltak, de a kutyák Zichy szerint olyan sebességgel és szívóssággal hajtottak, hogy a harrierekhez mérte őket; végül azt remélte, hogy „jó talaj és rendes szimat mellett magyar kopókkal is jó sportot” élvezhet majd.
A szerző láthatóan nem érez ellentmondást abban, hogy egyetlen rövid tudósításban egymás mellett szerepelteti a magyar erdei kopó, a tiszta vérű magyar kopó és a magyar kopó megjelöléseket. Ez azért lényeges, mert jól mutatja, hogy a korszak nyelvében a jelzők még nem feltétlenül, vagy egyáltalán nem fajtanevek voltak. Az „erdei” megmondhatta, milyen közegben és milyen módon használják a kutyát; a „magyar” jelezhette a hazai típust vagy származást; a „tiszta vér” pedig már a tudatos tenyésztés irányába mutatott. A modern fajta kialakulásának szempontjából éppen ez az utóbbi fordulat érdekes. A kutya munkája még elsődleges, de a század második felében mind gyakrabban bukkan fel a vér, a faj, a tenyésztés, és később a törzskönyv fogalma. A vadászkutya lassan kilép abból a világból, ahol elég annyit tudni róla, hogy jó disznós vagy rókás kopó, és bekerül abba a rendszerbe, ahol származását, küllemét és típusát is rögzíteni akarják.
Zichy szóhasználata korántsem volt egyedülálló. Az „erdei kopó” a század második felében nemcsak vadászati értekezésekben, hanem a vadászati hétköznapok jóval prózaibb forrásaiban is rendszeresen felbukkan. Már 1859-ben olyan hirdetés jelent meg a Vadász- és Versenylapban, amelyben „két jó erdei kopót” ajánlottak cserébe egy jól kitanított vízi vizsláért.[6] Két évtizeddel később, 1880-ban a Vadász-Lap szerkesztősége arról számolt be, hogy az utóbbi időben többen érdeklődtek náluk, hol lehetne „jó kitanított vizslákat és jó erdei kopókat” vásárolni.[7] Egy 1881-es szerkesztőségi közlemény pedig egyenesen „erdei kopó, 1–1½ éves kan, a nagyobb fajtából” iránt feladott keresletre válaszolt; az ajánlott tizenegy hónapos kutya legfontosabb érdemeként azt emelték ki, hogy „már is kitűnően hajtó”.[8]Az efféle apróhirdetések éppen hétköznapiságuk miatt érdekesek: szerzőiknek nem kellett megmagyarázniuk, mit értenek erdei kopón, mert az olvasóközönség számára a kifejezés önmagában is használható kategória volt.[9]
Ugyanakkor az 1881-es „nagyobb fajtából” megjegyzés különösen óvatosságra int. Arra utal, hogy az erdei kopó megnevezésen belül is többféle termettel számoltak, vagyis még itt sem feltétlenül egy szigorúan körülhatárolt küllemi fajtáról beszélünk. Ugyanezt erősíti a korabeli kinológiai nyelv is. A bécsi ebkiállítás 1883-as programját ismertető Vadász-Lap például az egész Bracken-csoportot egyszerűen „Erdei kopók”-nak fordította, ezen belül pedig külön „német kopókat” sorolt fel.[10] Az „erdei kopó” tehát egyszerre lehetett hazai használati megnevezés és a közép-európai kopócsoport általános magyar neve. Ez újabb ok arra, hogy egy 19. századi „erdei kopót” ne azonosítsunk minden további nélkül a mai erdélyi kopóval.
Ebben a nyelvi közegben válik igazán beszédessé Zichy „tiszta vérü magyar kopó” kifejezése. A „tiszta vér” arra vall, hogy a származásnak és az öröklött tulajdonságok fenntartásának már ekkor jelentőséget tulajdonítottak, de még korántsem ugyanabban az értelemben, ahogyan néhány évtizeddel később a törzskönyvezés és a rögzített fajtastandard világában. Zichy számára ugyanazok az ebek minden különösebb magyarázat nélkül lehettek egyszerre magyar kopók, erdei kopók és tiszta vérű magyar kopók. A „magyar” elsősorban a hazai eredetre vagy típusra utalt, az „erdei” a használat közegét és módját jelölhette, a „tiszta vér” pedig a származás értékét hangsúlyozta. Ezek a jelentések a 19. század második felében még egymásra rétegződtek, és csak lassan kezdtek különválni, majd újra összekapcsolódni a modern kinológia fajtákban gondolkodó rendszerében. Az „erdélyi kopó” későbbi fajtanév kialakulását éppen ezért nem valamely korábbi megnevezés egyszerű felváltásaként, hanem e földrajzi, használati, küllemi és származási kategóriák fokozatos rögzüléseként érdemes értelmeznünk.
„Magyar erdei kopók” és „tiszta vérű magyar kopók” – ugyanaz az állomány, 1877. (Forrás: Gr. Zichy János: Magyar erdei kopók, – falkában. Vadász- és Versenylap, XXI. évf., 46. sz., 1877. november 14., 346. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
Amikor a kopóból vadgazdálkodási probléma lett
A kopó történetének megértéséhez azonban kevés csak a kutyák küllemét vagy neveit nézni. A 19. század utolsó harmadában maga a vadászat változott meg körülöttük, és ez legalább annyira meghatározta későbbi sorsukat, mint bármely tenyésztési elképzelés. 1882 őszén a Vadász-Lap hasábjain hosszú és igen tanulságos vita bontakozott ki az „erdei kopóról”. Az egyik szerző – beszédes címmel – Erdei kopót ne tartsunk! – a vadállomány egyik legnagyobb ellenségét látta benne. Arra hivatkozott, hogy „egy jó banda kopó” a harmadik határban is megfordulhat a vad után, kifárasztja az őzet, a gyengébb állatokat pedig egyenesen elpusztíthatja. Innen jutott el kategorikus következtetéséhez: „Ne tartsunk erdei kopót, mert ez a vadállomány megölője!”[11]
A vita másik résztvevője, aki Alsó-Árvából (!) válaszolt, nem tagadta a veszélyeket, de szerinte ellenfele az uradalmi, jól kiépített vadászterületek viszonyait tette általános szabállyá. A meredek, erdős, községi területeken egészen más körülmények uralkodtak. Ott a vizsla nehezen használható, a hajtók rendszerint drágák és sok helyen be sem vethetők, a tacskó pedig a mély hóban hamar elakad. Ilyen vidéken – érvelt – „nem marad egyéb hátra, mint a kopászat”. Ugyanakkor nem a korlátlan használat mellett állt ki. Álláspontja szerint a kopókat zárva kell tartani, az őzes részeket kímélni kell és a vadászatot rendkívül tudatosan kell vezetni. Summázata ezért sokkal árnyaltabb volt: „Óvatos, rendes vezetés mellett a kopászat nem káros. Óvatosság hiányában – nagyon.”[12]
A vita mögött valójában két vadászati kultúra ütközött. A régebbi kopózás nagyobb térben gondolkodott. A kutya önállóan keresett, nyomot vett, hanggal hajtott, a vadász pedig a terepet és a vad váltóit jól ismerve állta el a várható haladási, menekülési útvonalat. A 19. század végének korszerűsödő vadgazdálkodása ezzel szemben mind inkább területet, tulajdont, állományt, nyugalmat és tervszerű hasznosítást akart és várt el a vadászattól. A vad többé nem pusztán elejtendő zsákmány lett, hanem gazdasági és tenyésztési érték is. Egy kilométereken át dolgozó, szomszédos revierbe átcsapó kopó ebbe a rendszerbe egyre kevésbé illett. Ezért félrevezető a kopó visszaszorulását pusztán azzal magyarázni, hogy „kiment a divatból”. Egy régi vadászati mód gazdasági és jogi feltételei szűntek meg körülötte. A kutya pedig, amelynek legnagyobb erénye korábban éppen az önállóság, a kitartás és a nagy terület bejárásának képessége volt, az új viszonyok között részben éppen ezek miatt vált problémássá.
Az 1882-es polémia ráadásul nem maradt egyszeri epizód. A kopókérdés a következő évtizedekben újra és újra visszatért a magyar vadászati sajtóban, s lényegében ugyanazok az érvek rendeződtek mindig kissé más alakzatba. Az 1902-es nagy kopóvitában már volt, aki a vadállomány egyik legsúlyosabb veszélyét látta benne, mások a hegyvidéki vadászat nélkülözhetetlen eszközét védték, megint mások az „észszerű kopászat” feltételeit próbálták meghatározni. 1910-ben egy szerző úgy fogalmazott, hogy a kopóvadászat „a mai viszonyok között veszedelmes, de romantikus”[13]; néhány év múlva Ötvös Balázs pedig már nem a régi forma változatlan fenntartását, hanem magának a kutyának az átalakítását és tudatos tenyésztését sürgette. A vita tehát lassan elmozdult attól a kérdéstől, hogy kell-e kopóval vadászni, afelé, hogy ha a régi kopózás világa visszaszorul, mi legyen magával a kopóval. Ez a váltás nélkül aligha érthető meg, miért lett a használati kutyából a következő évtizedekben megmentendő fajta.[14]
„Erdei kopót ne tartsunk!” – a kopóvita kezdete, 1882. (Forrás: Cserkésző: Erdei kopót ne tartsunk! I. Vadász-Lap, III. évf., 28. sz., 1882. október 5., 337–338. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
Fekete, sárga, szálkás, magas és alacsony: a típusok világa
A 19. század végének leírásai alapján az is világos, hogy nem szabad egyetlen mai küllemi képet visszavetíteni minden korábbi magyar kopóra. Az állomány sokkal változatosabb lehetett.
A Vadász-Lap 1892-ben Bölcsházai Belházy Jenő készülő vadászati kézikönyvéből közölt részletet. A szerző szerint „minálunk az eredeti kopó” középnagyságú, fekete szőrű, vörösbarna jegyes kutya, erős fejjel, amelyet „némelyek által osztrák kopónak is neveztetik”. Az ezt követő részletes leírásban fekete alapszín, rozsdabarna vagy sárga jegyek, továbbá kisebb fehér mell- és lábjelzések szerepelnek.[15] Megfogalmazása azért is tanulságos, mert ugyanebben a szövegben a szerző még mezei és erdei kopót is megkülönböztet. Előbbi többnyire rozsdabarna, olykor fehér vagy sárga foltos, sűrűbb és durvább szőrű; utóbbi ennél kisebb, tetszetősebb testalkatú, rövidebb szőrű és gyakran fehéren foltozott. A kategóriák – szögezhetjük le újra – tehát még távolról sem fedik a későbbi fajtastandardokat.
A „fekete kopó” sem pusztán utólagos fajtatörténeti szóhasználat. Korabeli, teljesen hétköznapi forrásokban is megjelenik. 1884-ben Temerinben két „tisztafajú, fekete kopó, sárga jegyekkel” eltűnését hirdették[16]; 1891-ben pedig Ó-Radnán egy gazdátlanul („bitangságban”) talált „középnagyságú, fekete kopó kutyát” írtak le úgy, hogy orra és lábai vörösek, alsó nyaka és hasa fehér volt[17]. A mai olvasó számára különösen az utóbbi leírás ismerős, mégsem szabad a forrásnál többet mondanunk: a kortárs megnevezés fekete kopó, nem erdélyi kopó volt. Ráadásul az 1885-ös vadászati terminológia a kopókat általában is rendszerint fekete, fekete-barna vagy vörhenyes, sárga végtagú, olykor fehér mellű kutyaként írta le. A fekete-cser, esetenként fehérrel kiegészülő színezet tehát fontos része volt a korabeli kopóvilágnak, de önmagában még nem bizonyítja, hogy a leírt eb a mai értelemben vett erdélyi kopó volt.
Még beszédesebbek a mindennapi apróhirdetések. 1901. január 5-én egy Arad vármegyei vadász két tacskót szeretett volna elcserélni „egy pár jó vér fekete-sárga erdei kopó-kölyökkel”.[18] Négy évvel később, 1905 januárjában a marosvásárhelyi Székelységben egy egész „kupli”, azaz négy „magas lábú, háromszinü erdei kopó” került piacra. A hirdetés szerint egy törzsből származtak, jól be voltak hajtva, és „ragadozók üldözésében felülmúlhatatlanok” voltak.[19]Magyarán, Marosvásárhelyen, 1905-ben olyan magas lábú, háromszínű, ragadozók hajtására használt helyi kopókat kínáltak, amelyek leírása több ponton közel áll a ma ismert hosszú lábú erdélyi kopóhoz, a hirdető mégsem érezte szükségét annak, hogy erdélyi kopónak nevezze őket, azonban ezek a kopók a szerző számára továbbra is erdei kopók voltak. A név történetének talán ez az egyik legtanulságosabb paradoxona: maga a kutyatípus helyenként hamarabb felismerhetővé válik a forrásban, mint a később hozzá rögzülő fajtanév.
Egy „fekete kopó” személyleírása Ó-Radnáról, 1891. (Forrás: Hivatalos Rendőri Közlöny, 1891, 5354. sz. közlemény, Ó-Radna, 1891. május 6., 222. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
Kétféle kopózás: a gyalogos kopózás és a lóháton követett falka(kopászat)
A fogalmak összekeveredéséhez az is hozzájárult, hogy a 19. századi magyar sajtó a „kopó” szót két meglehetősen eltérő vadászati kultúra kutyáira is használta. Az egyik a hagyományos puskás, többnyire gyalogos kopóvadászat volt. A másik az angol mintára meghonosodó falkasport, a falkakopászat amelyben nagyobb falka űzte a rókát vagy nyulat, a vadászok pedig őket lóháton követték.
A különbséget már Baloghy Elek 1857-es cikke világosan érzékelte, és ugyanígy külön kezelte a kettőt az 1859-es vadászműszótár is. Zichy János 1877-es kísérletének éppen az adott érdekességet, hogy hagyományosan puskás vadászatra használt magyar kopóit próbálta falkaként dolgoztatni – mint egykor John Paget a Kolozsvár környékén összegyűjtött magyar kopókat. A századfordulós Kolozsváron ugyanez a különbség egészen nyersen fogalmazódott meg. Az „erdélyrészi Falka-Vadász Társulat” 1900. októberi alsó-zsuki lóversenyének egyik különleges látványossága (az ősz Wesselényi báró [hadadi báró Wesselényi Béla (1847–1904), az „árvízi hajós” Wesselényi Miklós fia – megjegyzés: B. G.] megjelenése mellett) egy angol jellegű „Drag-Hunt Steaplechase” volt. A tudósító megjegyezte, hogy „e czélra magyar kopókat nem lehet használni, hanem csak angolt”, mert a magyar kutya élesebb szimata és erősebb ösztöne miatt sohasem volt betanítható erre a szerepre.[20] A megállapítás természetesen a kor szerzőjének véleménye, de jól mutatja, hogy Kolozsvár környékén 1900-ban a „magyar kopó” még eleven és magától értetődő fogalom volt.
Ezért különösen óvatosnak kell lenni a korszak sajtójának keresésekor. Egy „erdélyi falka” nem feltétlenül erdélyi kopókból állt; egy „kopófalka” pedig még kevésbé jelenti automatikusan a mai fajtát. A főúri falkákba angol foxhoundok és harrierek kerültek, még Erdélyben is, vagyis a földrajzi hely, a vadászati mód és a kutyafajta három külön kérdés volt. A későbbi fajtatörténet szempontjából ugyanakkor a találkozás mégis döntő volt. Az angol falkakopókhoz képest vált feltűnővé, hogy a helyi magyar vagy erdei kopó másképpen dolgozik, más a temperamentuma, más terepre és más vadászati célra formálódott. Az összehasonlítás lassan kikényszerítette a kérdést: ha ez nem egyszerűen egy rosszul idomított foxhound, akkor tulajdonképpen milyen kutya?
Amikor a munkakutyának nevet, származást és standardot kellett adni
A 19. század utolsó harmadában egész Európában megváltozott a kutyákról való gondolkodás. Megjelentek a kennelklubok, a kiállítások, a törzskönyvek és az egyre részletesebb fajtaleírások. A használati érték nem tűnt el, de e mellé került a származás és a küllem dokumentálásának igénye is. A „jó kutya” mellett egyre fontosabbá vált a „milyen fajta?” kérdése. Ebben a közegben kapja meg igazi jelentőségét Czynk Ede 1901-ben, már a szerző halála után megjelent kétrészes tanulmánya, a Die Siebenbürger Bracke. Czynk nem találta fel sem a kutyát, sem a térség kopózását, és az „erdélyi” jelző sem a semmiből került elő nála. Amit tett, ennél fontosabb volt: megpróbálta egyetlen, önállóan leírható kutyatípusként megragadni azt, amit Siebenbürger Brackénak nevezett. A klagenfurti Waidmannsheil XXI. évfolyamának 1901. február 1-jei és február 15-i számában megjelent tanulmány küllemet, színeket, méretet, munkastílust, használatot és feltételezett eredetet egyaránt tárgyalt.[21]
A névtörténet szempontjából Czynk egyik legérdekesebb megjegyzése éppen az, hogy miközben németül Siebenbürger Bracke címen ír a fajtáról, saját terepi tapasztalata szerint a helyiek nem feltétlenül használták ezt a teljes nevet. A magyarok – székelyek, csíkiak, hunyadiak – egyszerűen „kopónak” hívták, a szászoknál pedig a Kapo, Kopo alak is élt. Ez szinte modellértékű példa arra, hogyan keletkezik egy modern fajtanév. A helyi használati nyelv számára nincs szükség mindig pontos jelzőre, ha egy hegyvidéki közösségben azt mondják: „a kopó”, mindenki tudhatja, miféle kutyáról van szó. A kívülről rendszerező kinológiának azonban már el kell különítenie a bajor, tiroli, osztrák, svájci és más kopóktól. Ehhez pedig név szükséges. Az Erdélyhez kapcsolt jelző így lassan nemcsak azt fejezi ki, hol él a kutya, hanem azt is, melyik fajtához tartozik.
Czynk ráadásul jóval változatosabb állományt látott maga előtt, mint amilyet a mai standard alapján elképzelnénk. A bársonyfekete, sárga vagy rozsdavörös jegyes kutyák mellett vörösbarna, világosabb sárga jegyekkel és fehér mellfolttal rendelkező állatokról is írt, s a hegyvidéki zergevadászaton kisebb vörös kopókat említett. Vagyis Czynk fajtaleírása fontos lépés volt a standardizálás felé, de még nem azonos a mai standard visszavetítésével 1901-re. Éppen ezért talán pontosabb Czynk leírását fordulópontnak, nem pedig valamiféle „születési anyakönyv” kiállítójának tekinteni.
Az „erdélyi kopó” belép a modern kinológiába – Czynk Ede, 1901. (Forrás: Edward von Czynk: Die Siebenbürger Bracke. Waidmannsheil!, XXI. évf., 3–4. sz., 1901. február 1. és február 15., 31–37., 43–48. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
„Konstruáljuk meg a jövendő magyar kopót”
Hogy a fajtakép még Czynk után sem szilárdult meg, arra az első világháború évei különösen jó bizonyítékot szolgáltatnak. Ötvös Balázs 1916-ban a Vadász-Lapban hosszú cikksorozatot szentelt a kopózásnak. Nem romantikus emléktárgyként tekintett a kutyára, hanem korszerűsítendő vadászati segítőtársként. Szerinte nem a kopót kell hibáztatni azért, mert a rossz tenyésztés és a fegyelmezetlen használat kárt okoz: „Ne ítéljük halálra a kopót”, hanem tenyésszék tisztán, a tisztaságot törzskönyvvel őrizzék, a kutyát pedig ne pusztán gyorsaságra, hanem intelligenciára és irányíthatóságra is szelektálják.[22] Cikksorozata végén ennél is messzebbre ment. A vizslák és spánielek szerinte nem pótolták a hegyvidéki hajtókutyát, ezért „meg kell tartanunk az arra predesztinált kopót”. A régi forma azonban változtatás nélkül nem tartható fenn. A meglévő, még jó küllemű és viszonylag tisztán tenyésztett egyedeket kellene kiválasztani, és az Országos Ebtenyésztő Egyesület segítségével – fogalmazott – „konstruáljuk meg a jövendő magyar kopót is”.[23]
A „konstruáljuk meg” szó különösen érdekes. Ez esetben egyáltalán nem valamiféle cinikus mesterséges fajtateremtést jelentett, hanem pontosan azt a modern kinológiai szemléletet, amely a 19. század végétől egész Európában működött: a meglévő használati állományból kiválasztani a kívánatos típust, rögzíteni a jó tulajdonságokat, törzskönyvezni, majd tervszerűen tenyészteni. Ötvös egy évvel később a Nimródban már szinte diagnózist adott a helyzetről. Fájlalta, hogy miközben más nemzeteknek megvan a saját tájukhoz, vadjukhoz és vadászati módjukhoz alkalmazkodott kopójuk, „mi magyarok veszendőbe hagytuk menni az »erdélyi kopót«”, ugyanakkor a Felvidék számára sem teremtették meg a megfelelő „magyar kopót”. A két megnevezés tehát nála egyazon gondolatmeneten belül, de nem teljes szinonimaként szerepel: az erdélyi kopó egy elveszni hagyott régi típus, a magyar kopó pedig részben még megteremtendő, korszerű vadászkutya.[24]
Ez jól mutatja, mennyire félrevezető volna egyetlen nyíllal ábrázolni a névváltozást: magyar kopó → erdélyi kopó. A valóságban az elnevezések egymás mellett éltek, jelentésük időnként részben fedte, máskor éppen elválasztotta egymást.
Erdélyi magyar kopó: egy átmeneti név
A két világháború közötti forrásokban néha szinte szemünk előtt áll össze a későbbi fajtanév. Az egyik legszebb példa az „erdélyi magyar kopó” alak. De ez a megfogalmazás sem előzmény nélkül született. Az első világháború éveinek kinológiai vitáiban még feltűnően bizonytalan volt, mi legyen a megőrzendő vagy éppen létrehozandó hazai hajtókutya neve és fogalma. Ötvös Balázs 1916-ban arra szólított fel, hogy a még fellelhető, nemes formájú kopókat tudatos tenyésztésbe vonva „konstruáljuk meg a jövendő magyar kopót”. Egy évvel később ugyanakkor már az „erdélyi kopó” veszendőbe hagyásáról is írt, miközben továbbra is a „magyar kopó” megteremtését sürgette. 1918-ban Révay gróf tenyésztési kísérletének eredményét „konstans magyar kopó”-ként mutatta be, az „ideális struktúrájú” Caesart pedig egyszerűen Révay „magyar kopójának” nevezte.[25] A két szóhasználat tehát még egymás mellett élt: az erdélyi kopó egy történetileg és földrajzilag létező kopóállományra utalhatott, a magyar kopó pedig ennél tágabb, részben tudatosan megalkotandó nemzeti vadászkutya-kategória is lehetett.
Ebben a helyzetben különösen beszédes az 1924-es forma. Dr. D. Graur Viktor egy kolozsvári országos ebkiállításról írva sorra vette azokat a vadászkutyafajtákat, amelyeket bíróként értékelni fog. Pointerek, szetterek, spánielek, német vizslák, magyar sárga vizsla, hannoveri és bajor véreb, tacskók és tacskókopók után utolsóként az „erdélyi magyar kopót” említette.[26] Nyelvtörténeti szempontból aligha kívánhatnánk beszédesebb átmeneti alakot. Az „erdélyi” már földrajzi eredetet és egyre inkább típust jelöl, a „magyar” pedig a nemzeti fajtahovatartozást hangsúlyozza. A kettő együtt mintha egy pillanatra megőrizné annak a hosszú folyamatnak mindkét oldalát, amelyből később az egyszerűbb „erdélyi kopó” fajtanév kerül ki.
A rövidebb forma közben szintén terjedt. Az 1928-as marosvásárhelyi országos ebkiállításon már külön „Erdélyi kopók” csoportban bíráltak kutyákat – Flótást, Kontrást és Trombást –, vagyis az elnevezés ekkorra nemcsak vadászati, hanem kiállítási-kinológiai kategóriaként is működött.[27] Mégsem beszélhetünk arról, hogy ezzel a névkérdés végleg lezárult volna. Vértessy Iván 1942-ben továbbra is „magyar (erdélyi) kopóról” és „magyarkopóról” írt: a zárójeles alak szinte képletbe sűríti azt az átmenetet, amely a 19. századi magyar és erdei kopótól a modern erdélyi kopóig vezetett. Vértessy ráadásul még ekkor is a fajtajelleg megállapítását, az egyedek kiválasztását és törzskönyvezését jelölte meg feladatként.[28]
A névváltozás azért sem pusztán nyelvi ügy, mert közben a kutya eredeti használati közege folyamatosan szűkült. A kopózás ellen már az 1880-as években megfogalmazott vadgazdálkodási érvek a 20. században csak erősödtek. Minél kevésbé volt magától értetődő, hogy a kutya munkában, egyik vadásznemzedékről a másikra öröklődik tovább, annál nagyobb szerepet kapott a szervezett tenyésztés. A fajtanév rögzítése így részben mentési kísérlet is lett.
„Erdélyi magyar kopó” – egy átmeneti fajtanév, 1924. (Forrás: Dr. D. Graur Viktor: Ebkiállítások. Vadász Újság, II. évf., 9. sz., 1924. szeptember 1., 138–139. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
1941–1942: megmenteni azt, amit még meg sem határoztak teljesen
A folyamat különös módon éppen az 1940-es évek elején válik a legjobban láthatóvá. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után a magyar vadászati és kinológiai közvélemény figyelme újra a keleti területek kopói felé fordult. Megindult a vita arról, hogy van-e még menthető hazai kopóanyag, hogyan kellene tenyészteni, és mire lehetne használni.
Fenczik Jenő 1941-ben már tudatosan fajtafelkaroló programként beszélt a kérdésről. Dr. Bajza Fenczik Jenő (1894–1962) kárpátaljai vadászati szakíró, kinológus és vadászati szervező, a beregszászi Kárpáti Vadász egykori felelős szerkesztője volt, aki a hegyvidéki vadászatot és a vadászkutyák tenyésztésének kérdéseit nem pusztán elméletből ismerte. Furcsának tartotta, hogy a magyar vadászok saját régi kopójuk ellen hadakoznak, miközben külföldről drága pénzen hozatnak falkakopókat. Nem a régi, „féktelen” kopózás változatlan visszaállítását szorgalmazta, hanem az erdélyi kopó korszerű kitenyésztését és törvényileg szabályozott alkalmazását. Ebben tulajdonképpen ugyanannak a problémának a másik végén állt, amelyet Czynk Ede még negyven évvel korábban egészen más helyzetben látott: Czynk egy működő erdélyi-kárpáti vadászati kultúra kutyáját írta le, Fenczik viszont már azt kereste, miként lehetne ennek a fogyatkozó állománynak legalább a legértékesebb részét átmenteni a modern vadászat és a modern kinológia világába.[29] A lap szerkesztőbizottságának hozzáfűzése még többet árul el a fajta akkori állapotáról. A szerkesztők szerint először a meglévő „magyar kopó” alapanyagát kellene biztosítani, majd kiállításokon megállapítani „pontos fajtajellegét”, és az annak leginkább megfelelő egyedeket tiszta vérben tovább tenyészteni. Az Országos Vizsla Club ehhez külön kopós alosztály megszervezését is felajánlotta.[30]
Ha 1941-ben még a „pontos fajtajelleg” megállapítása a feladat, abból önmagában következik, hogy a modern értelemben vett fajta képe még nem lehetett teljesen lezárt. Vértessy Iván, az Országos Vizsla Club elnöke 1942 szeptemberében ezt szinte tankönyvszerűen meg is fogalmazta. Cikkének címe egyszerűen A magyar kopó volt, miközben már első bekezdésében a „magyar (erdélyi) kopó”megmentéséről beszélt. A tervezett kopószakosztály feladataként a fajtajelleg megállapítását, a legjobb egyedek kiválasztását, törzskönyvezését és tiszta vérben való továbbfejlesztését nevezte meg. A célt pedig úgy fogalmazta meg, hogy meg kell menteni a „hatodik magyar fajta kutyát – a magyarkopót”.[31]A lap ugyanazon számában következett Tricska Viktor írása, azzal a már idézett mondattal: „Hogy miért »erdélyi« – nem tudom.”
A két cikk egymás mellett különösen sokatmondó. Az egyik szervezeti programot hirdet a magyar (erdélyi) kopó standardizálására, a másik tapasztalt kopós vadász pedig kételkedik abban, hogy az Erdélyben látott állomány egyáltalán egyöntetű fajtaként különíthető-e el. Nem az történik tehát, hogy 1901-ben Czynk leír egy készen álló fajtát, amelyet negyven évvel később egyszerűen újra felfedeznek. Sokkal inkább egy hosszú szelekciós és „fogalmi” folyamatot látunk, amelynek 1941–1942 még mindig aktív szakasza.
Ezt támasztja alá A Vadászkutya egy másik, ugyanebben az évben megjelent írása is. A szerző az „erdélyi kopó” szót következetesen idézőjelbe tette, és ennek okát is megmagyarázta: még nincs „kétségtelenül és hivatalosan” megállapítva, hogy valóban létezik-e Erdélyben olyan önálló kopófajta, amely ezen a néven elismerhető. Hozzátette ugyanakkor, hogy minden jel szerint van ott más ismert kopóktól eltérő helyi típus.[32] Ennél világosabban aligha lehetne megmutatni, hogy a fajtanév és a fajta fogalma még a negyvenes évek elején is formálódott.
„Pusztuljon-e a kopó?” – Fenczik Jenő programadó írása, 1941. (Forrás: Dr. Fenczik Jenő: Pusztuljon-e a kopó? Nimród Vadászlap, 1941. január 1. Arcanum Digitális Tudománytár, www.arcanum.hu)
Amit a későbbi fajtatörténetek hozzátettek
A történetnek van még egy rétege, amelyet azért fontos elkülöníteni, mert ma már szinte elválaszthatatlanul hozzátapadt az erdélyi kopó múltjához. A 20. század második felének fajtafelkaroló irodalma egyre hosszabb és összefüggőbb származástörténetet épített fel. Fodor Tamás és nyomában több későbbi szerző a kelta kopóktól, a keleti hajtókutyáktól, a honfoglaló magyarok kutyáitól és a feltételezett pannon kopótól vezette le a fejlődési sort az erdélyi kopóig. Ezek a rekonstrukciók fontos részévé váltak a fajta önképének, és sok értékes megfigyelést is őriznek, különösen a munkahasználat és a 20. századi fajtafelkarolás történetéről.
Forráskritikailag azonban külön kell választani azt, amit a 19–20. századi primer anyag ténylegesen bizonyít, attól, amit későbbi szerzők több évszázadra vagy évezredre visszamenően „rekonstruáltak” vagy feltételeztek. A rendelkezésünkre álló korabeli sajtó nagyon erősen bizonyítja egy sokféle, regionálisan tagolt, de használatában rokon magyar–kárpáti kopóállomány létét. Bizonyítja a fekete-cser, sárga, háromszínű, magasabb, kisebb és szálkásabb változatokat; a helyi tenyésztési hagyományokat; az erdélyi állomány különleges jelentőségét; és azt is, hogy a századfordulótól megindult ennek modern fajtává rendezése. Azt viszont ezekből a forrásokból nem lehet bizonyítani, hogy egy mai erdélyi kopó törés nélküli genetikai leszármazási láncon keresztül visszavezethető volna egy meghatározott ókori kelta vagy honfoglalás kori kutyapopulációig. Érdekes módon még a későbbi fajtaismertetők némelyike is elismeri a bizonyítás nehézségét: a feltételezett pannon kopóról például olyan összefoglalás is született, amely egyenesen kimondja, hogy érdemi korabeli feljegyzés vagy régészeti lelet híján csak feltételezések állnak rendelkezésünkre.
Amikor a név „utolérte” a kutyát
A forrásokat egymás mellé téve végül egészen más történetet kapunk, mint amit egy-egy fajtaismertető rövid kronológiája sugall. A 19. század közepének vadásza még magyar kopókról beszélt, és azon belül felsővidéki szálkást, magas sárgát vagy kis bársonyfekete, lángvörös jegyes kutyát különböztetett meg. Az 1859-es vadászműszótár számára a kopó és az erdei kopó lényegében használati fogalom volt: az a kutya, amely őzet, nyulat és rókát nyomoz és hajt. Erdélyben közben olyan helyi állományokat tartottak számon, amelyeknek már eredetmondájuk, jó hírük és családi tenyésztési hagyományuk is volt. Az 1870-es években egy állomány egyszerre lehetett „magyar erdei kopó” és „tiszta vér magyar kopó”. Az 1890-es években a fekete-cser hazai típust még „osztrák kopónak” is nevezhették, miközben mezei és erdei változatokról beszéltek. A századforduló Erdélyében magas lábú, háromszínű erdei kopókat árultak, és Kolozsvár környékén továbbra is magyar kopókat állítottak szembe az angol falkakutyával.
Azután megérkezett a modern kinológia. Törzskönyvet, kiállítást, fajtajelleget és egyre pontosabb nevet követelt. Czynk Ede 1901-ben ennek a folyamatnak egyik legfontosabb állomását teremtette meg azzal, hogy önálló Siebenbürger Brackeként próbálta körülírni a kutyát. De a „magyar kopó” nem tűnt el: Ötvös Balázs még 1916–1917-ben is a jövő magyar kopójának tudatos kitenyésztéséről beszélt. Az 1920-as években megszületett az átmeneti „erdélyi magyar kopó” forma, 1942-ben pedig egyazon szaklapban olvashatunk magyar kopóról, magyar (erdélyi) kopóról és erdélyi kopóról.
Mindez arra utal, hogy az erdélyi kopó történetében a fajtanév megszilárdulása jóval hosszabb folyamat volt, mint maga az elnevezés megjelenése. A kutya nem akkor született meg, amikor valaki először leírta mellé az „erdélyi” jelzőt. És nem is egyszerűen átnevezték. Egy régi munkakutya-populációból, annak különböző táji és küllemi változataiból, a használat során kialakult tulajdonságokból és a 19–20. század fordulójának tudatos tenyésztési törekvéseiből lassan kirajzolódott egy típus; a modern kinológia pedig egyre szűkebb határokat húzott köré, nevet adott neki, majd igyekezett ezt a nevet és típust állandósítani.
Éppen ezért a régi lapokat olvasva nem szabad csak az „erdélyi kopó” szókapcsolatot keresnünk. Ha így teszünk, a történet jelentős része eltűnik előlünk. Figyelnünk kell a magyar kopóra, az erdei kopóra, a fekete-sárga erdei kopóra, a magas lábú háromszínű kopóra, a felsővidéki szálkásra és az „erdélyi magyar kopóra” is. Nem azért, mert valamennyit automatikusan a mai fajta közvetlen ősének kellene nyilvánítanunk, hanem azért, mert ebből a nyelvi és biológiai sokféleségből érthető meg, hogyan szűkült le végül a fogalom arra a kutyára, amelyet ma erdélyi kopónak nevezünk.
Talán ezért olyan jó forrás Tricska Viktor 1942-es kétkedő mondata. „Hogy miért erdélyi – nem tudom” – írta akkor, amikor a válasz még korántsem volt olyan magától értetődő, mint ma. Nyolcvan év távolából éppen ez a bizonytalanság teszi igazán értékessé a megjegyzését. Megmutatja, hogy a fajták történetét sem érdemes kész dobozokkal a kezünkben visszafelé olvasni. Előbb voltak a kutyák, a hegyek, az erdők, a vad, a gazdák és az egymást követő vadásznemzedékek. Előbb volt a hang, amelyből a puskás tudta, merre fordul a vad, a jó orr, amely megtartotta a nyomot, és az állóképesség, amely miatt egy-egy kopó híre messze földre eljutott. A név csak később zárta mindezt egyetlen fogalomba. És mire végleg erdélyi kopó lett belőle, már egy eltűnőben lévő vadászati világ emléke és megmentendő öröksége is lett.
Melléklet
A kopó elnevezéseinek fontosabb forráshelyei, 1857–1942
Az alábbi táblázat a kutatás során előkerült, a tanulmány szempontjából legfontosabb névhasználati adatokat rendezi időrendbe. Nem tekinthető a korszak valamennyi előfordulását tartalmazó teljes gyűjtésnek: elsősorban azokat a forráshelyeket válogattam össze, amelyek jól szemléltetik a megnevezések változatosságát és fokozatos átalakulását. A példákon nyomon követhető, hogy a kopó, magyar kopó, erdei kopó, magyar erdei kopó, fekete kopó, erdélyi magyar kopó és erdélyi kopó kifejezések hosszú ideig egymás mellett éltek, jelentésük pedig nem minden esetben esett egybe a mai fajtafogalmakkal. A táblázat ezért nem egyenes fejlődési sort kíván felrajzolni, hanem azt a sokszínű nyelvi és kinológiai közeget érzékelteti, amelyből az erdélyi kopó megnevezés végül modern fajtanévként megszilárdult.
| Év | Szerző / forrás | Helyszín | Pontos megfogalmazás | Szövegkörnyezet / idézet | Miért releváns? |
| 1857 | Baloghy Elek: Néhány szó a magyar kopókról és kopózásról. Lapok a lovászat és vadászat köréből, 1857, I. évf., 17. sz., 1857. szeptember 15., 297–298. | Magyarország; erdei vadászat általában | „magyar kopók”; „felső vidéki szálkás kopó”; „magas sárga”; „kis bársonyfekete lángveres” | Baloghy a hazai kopókat nem egységes küllemű fajtaként írja le, hanem táj, szőrzet, termet és szín szerint különböztette meg őket. | Korai bizonyíték arra, hogy a „magyar kopó” gyűjtő- és identitásjelölő név, amelyen belül több munkatípus és küllemi változat élt. |
| 1857 | Lapok a lovászat és vadászat köréből, I. évf., tartalomjegyzék. | Erdély / Kolozsvár | „Erdélyi kopászat (1856)”; „Kolozsvári kopászatok (1857)” | Az „erdélyi” jelző itt mindenekelőtt a vadászat helyét és gyakorlatát jelöli, miközben ugyanabban az évfolyamban „magyar kopókról” is olvashatunk. | Fontos különbség: az „erdélyi” földrajzi jelző előbb kapcsolódhatott a kopászathoz, mint stabil fajtanévként magához a kutyához. |
| 1859 | N. n.: Vadászműszótár. Vadászebek és vezényszavak. Vadász- és Versenylap, 1859, III. évf., 28. sz., 1859. október 10., 465. | Magyarország | „Kopó. Erdei kopó, Jagdhund, melly őzet, nyúlat, rókát egyiránt nyomoz és hajt.” | A szótár külön kezeli a „síkon hajtó angol kopókat”, amelyeket a kopászat rovatban tárgyal. | Az „erdei kopó” itt egyértelműen használati kategória, nem a mai erdélyi kopó szabályos szinonimája. |
| 1859 | N. n.: Tárogató. Ősi kopók Erdélyben. Vadász- és Versenylap, 1859, III. évf., 9. sz., 1859. március 31., 141. | Nyárád mente, Erdély | „a jó erdei kopók faja évről évre vesz és fogy”; „aristocraticus kopófaj” | Gál L., Gálfalvi L. és Gegő K. kopóállományát a helyi monda Mátyás király kutyáihoz kapcsolta; a kutyákat nagy, erős, erdőt betöltő hangú ebekként írta le. | Nem a Mátyás-kori leszármazást bizonyítja, hanem azt, hogy helyi kopócsaládok, származási hagyomány és fajtaféltés már a modern törzskönyvezés előtt létezett. |
| 1859 | Hirdetés. Vadász- és Versenylap, 1859, 3. évf., 21. sz., 1859. július 30., 356. | Pest / országos olvasóközönség | „Két jó erdei kopó, vagy két jó agár cserébe ajánltatik egy jól kitanított vizi vizsláért.” | Az „erdei kopó” adásvételi és csereforgalomban is közérthető kategóriaként jelenik meg. | A szó nem ritka tudós terminus: a vadászati hétköznapokban is működő megnevezés volt. |
| 1877 | Gr. Zichy János: Magyar erdei kopók, – falkában. Vadász- és Versenylap, 1877, XXI. évf., 46. sz., 1877. november 14., 346. | Láng | „Magyar erdei kopók”; „tiszta vér magyar kopók”; „magyar kópék” | „Van nekem 5 coupliból álló kis falkácskám, tiszta vér magyar kopók… melyeket eddig csak fegyverreli vadászatra használtam.” | Egyetlen rövid szövegben három, részben egymásra csúszó elnevezés. Kiváló bizonyíték arra, hogy a jelzők ekkor még nem rögzült modern fajtanevek. |
| 1880 | Szerkesztőségi felhívás. Vadász- és Versenylap, 1880, XXIV. évf., 7. sz., 1880. február 12., 58.; Ua. 8. sz., 1880. február 19., 69., Ua. 10. sz., 1880. március 4., 90. | Magyarország | „jó erdei kopók” | A szerkesztőség arról ír, hogy többen érdeklődnek, hol lehet „jó kitanított vizslákat és jó erdei kopókat” vásárolni. | Az „erdei kopó” ekkor bevett piaci/használati kategória; a hangsúly a kitanítottságon és a munkán van. |
| 1881 | Szerkesztői posta. Vadász-Lap, 1881, II. évf., 14. sz., 1881. április 8., 115. | Nagy-Rőce | „erdei kopó… a nagyobb fajtából” | Egy korábbi hirdetés 1–1½ éves, nagyobb fajtájú erdei kopó kant keresett; válaszként egy 11 hónapos, „már is kitűnően hajtó” kopót ajánlottak. | Jól mutatja, hogy az „erdei kopó” kategórián belül termet szerint is különbséget tettek, miközben a munkaképesség maradt a legfontosabb ismérv. |
| 1882 | Cserkésző: Erdei kopót ne tartsunk! I. Vadász-Lap, 1882, III. évf., 28. sz., 1882. október 5., 337–338.; Válasz „Cserkésző”-nek az erdei kopók ügyében! Vadász-Lap, 1882, III. évf., 35. sz., 1882. november 25., 415–416. | Magyarország / Alsó-Árva | „erdei kopó”; „kopászat” | Az egyik oldal szerint „Ne tartsunk erdei kopót, mert ez a vadállomány megölője!”, a válasz szerint nehéz hegyvidéken „nem marad egyéb hátra, mint a kopászat”, de csak fegyelmezett használattal. | A név története mellett a használat történetének fordulópontja: a modern vadgazdálkodás egyre erősebben vitatja a nagy területet bejáró kopó helyét. |
| 1883 | Megjelent a bécsi ebkiállítás programmja. Vadász-Lap, 1883, IV. évf., 6. sz., 1883. február 25., 77. | Bécs | „II. csoport. Erdei kopók (Bracken)… Német kopók” | A kiállítás a Bracken csoportot magyarul „erdei kopók”-ként nevezi meg. | Különösen fontos módszertani figyelmeztetés: az „erdei kopó” terminus általános közép-európai kopócsoport fordítása is lehetett, ezért nem azonosítható automatikusan az erdélyi kopóval. |
| 1884 | Hirdetés, Bácska, 1884, 447. Stuchlik Ferenc. | Temerin, Bácska | „két tisztafajú, fekete kopó, sárga jegyekkel” | „Elveszett két tisztafajú, fekete kopó, sárga jegyekkel, hím és nőstény…” | Közvetlen bizonyíték arra, hogy a „fekete kopó” valódi korabeli megnevezés volt. A színleírás közel állhat a későbbi fekete-cser típushoz, de a forrás önmagában nem jogosít a mai erdélyi kopóval való azonosításra. |
| 1885 | A vadászati terminologiához. XIV. Az ebek. Vadász-Lap, 1885, VI. évf., 36. sz., 1885. december 25., 494–495. | Magyarország | „kopók (Jagdhunde)”; „magyar kopók” | A kopókat középnagyságú, rendszerint fekete, fekete-barna vagy vörhenyes kutyaként írja le, sárga végtagokkal, olykor fehér tarkázással és fehér mellel. | A fekete-cser-fehér színezetet nem egyetlen fajta kizárólagos bélyegeként, hanem a kopótípus általános küllemi körében kezeli. |
| 1891 | Hivatalos Rendőri Közlöny (Ó-Radna), 1891, 222., 5354. sz. közlemény. | Oláh-Szent-György / Ó-Radna | „középnagyságú, fekete kopó kutya” | A bitangságban talált kutya „orra és lábai vörösek, az alsó nyak és has részén fehér”. | Erdélyhez közeli kárpáti térségből származó, fekete-vörös-fehér kopó, amelyet mégsem „erdélyi”, hanem egyszerűen „fekete kopó” néven rögzítettek. |
| 1892 | Bölcsházai Belházy Jenő: Vadász-ebek és azok idomítása. Vadász-Lap, XIII. évf., 8. sz., 103–104.; lásd még kézikönyvét. | Magyarország | „eredeti kopó”; „osztrák kopó”; „mezei kopó”; „erdei kopó” | Az „eredeti kopó” középnagyságú, fekete, vörösbarna jegyes; ugyanakkor Belházy mezei és erdei kopót is megkülönböztet. | A századvégi terminológia még kevert: földrajzi, használati és küllemi kategóriák élnek egymás mellett, és nem fedik a későbbi standardokat. |
| 1900 | Az alsó-zsuki lóversenyek. Magyar Polgár, 1900, XXIII. évf., 233. sz., 1900. október 11., 5. | Alsó-Zsuk / Kolozsvár | „magyar kopó” – szembeállítva az angollal | A tudósító szerint a drag-hunthoz „magyar kopókat nem lehet használni, hanem csak angolt”, mert a magyar kutya szimata és ösztöne más munkára teszi alkalmassá. | A „magyar kopó” továbbra is élő, elkülöníthető használati típus; a puskás erdei kopó és az angol falkakopó munkastílusa különválik. |
| 1901 | Czynk Ede (Edward von Czynk): Die Siebenbürger Bracke. Waidmannsheil!1901, XXI. évf., 3–4. sz., 1901. február 1. és február 15., 31–37., 43–48. | Erdély; főként dél-erdélyi/kárpáti tapasztalat | „Siebenbürger Bracke” / erdélyi kopó; helyben egyszerűen „kopó” | Czynk első ismert önálló, tudományos igényű fajtaleírásában megpróbálja küllem, szín, használat és földrajzi elterjedés alapján körülírni a típust. | Döntő állomás: nem a név megszületése, hanem az „erdélyi kopó” modern, leírható kinológiai kategóriává emelése és közép-európai szakmai nyilvánosságba lépése. |
| 1901 | Keresletek és kínálatok. Vadász-Lap, 1901, XXII. évf., 1. sz., 1901. 15. | Arad vármegye | „jó vér fekete-sárga erdei kopó-kölykök” | Egy vadász két tacskót cserélt volna „egy pár jó vér fekete-sárga erdei kopó-kölyökkel”. | Ugyanabban az évben, amikor Czynk már „erdélyi kopót” ír le, a hazai hétköznapi nyelvben tovább él az „erdei kopó”, szín- és vérjelzővel kiegészítve. |
| 1905 | Hirdetés, Székelység, Maros-Vásárhely, 1905, VIII. évf., 13. sz., 1905. január 17., 4. | Marosvásárhely | „magas lábú, háromszinü erdei kopók” | Négy, egy törzsből származó, „kitünően behajtva” lévő, ragadozók üldözésében felülmúlhatatlannak mondott kutyát kínáltak eladásra. | Erdélyben, erdélyi használati közegben, a mai hosszúlábú típushoz közelítő kutyákat még 1905-ben is „erdei kopóként” hirdetik. A típus helyenként hamarabb felismerhető, mint a később rögzülő fajtanév. |
| 1910 | Kynologia. A kopó. Vadászat és Állatvilág, 1910, X. évf., 18. sz., 1910. szeptember 15., 215–216. (szerző a kivonatban nem azonosítható). | Erdély | „a mi erdélyi kopóink” | „Sajnos, typust belőlük kiemelni nem igen lehet. Talán vidékek szerint váltakozó.” | Rendkívül fontos köztes állapot: az „erdélyi kopó” név már ismert, de a szerző szerint a mögötte álló állomány még nem egységes, vidékek szerint változik. |
| 1916 | Ötvös Balázs: Néhány szó a kopózásról. Vadász-Lap, XXXVII. évf., 25. sz., 1916. szeptember 15., 308–309. | Magyarország / hegyvidéki példák | „a mi kopónk”; „a jövendő magyar kopó” | „Itt-ott akad még egy nemes formájú, elég tisztán tenyésztett kopónk. […]konstruáljuk meg a jövendő magyar kopót is.” | A „magyar kopó” itt már program: a modern kinológia tudatos szelekcióval, idomíthatósággal és tenyésztéssel kívánja létrehozni/rögzíteni a jövő típusát. |
| 1917 | Ötvös Balázs: A „magyar” vadászebről. III. Nimród, 1917., V. évf., 27. sz., 1917. szeptember 20., 400–401. | Magyarország | „erdélyi kopó” és „magyar kopó” egymás mellett | Ötvös egyszerre beszél a veszni hagyott „erdélyi kopóról”, és sürgeti: „Teremtsük meg a magyar kopót is”. | Kiváló bizonyíték arra, hogy a két megnevezés még ugyanazon szerző gondolkodásában sem fedte teljesen egymást: az egyik örökölt/táji állomány, a másik tudatos tenyésztési program lehetett. |
| 1918 | Ötvös Balázs: A „magyar” vadászebről. Vadászlap, 1918., XXXIX. évf., 18. sz., 1918. június 25., 212–216. | Révay gróf birtoka / felvidéki-hegyvidéki közeg | „konstans magyar kopó”; „Révay gróf Caesar nevű magyar kopója”; „ideális »magyar kopó«” | Ötvös egy konkrét, többféle magyar kutyavérből szelektált vonalat már „konstans magyar kopóként” mutat be, amelynek ideális küllemét még tovább kívánja formálni. | A modern fajta fogalma itt már kifejezetten tenyésztési konstrukció: konstancia, szelekció, örökítés és ideáltípus kerül előtérbe. |
| 1924 | Dr. D. Graur Viktor: Ebkiállítások. Vadász Újság, 1924, III. évf., 9. sz., 1924. szeptember 1., 138–139. | Kolozsvár | „erdélyi magyar kopó” | A kolozsvári országos ebkiállítás bírálandó vadászkutyafajtái között a hannoveri és bajor véreb, tacskókopó stb. mellett szerepel „az erdélyi magyar kopó”. | Beszédes átmeneti név: egyszerre őrzi a nemzeti („magyar”) és a földrajzi/típusjelölő („erdélyi”) meghatározást, miközben már kiállítási fajtakategóriaként jelenik meg. |
| 1928 | A kiállításra elővezetett ebek és azok bírálatai. Vadász Újság, 1928, VII. évf., 10. sz., 1928. október 1., 177. | Marosvásárhely | „Erdélyi kopók” | Külön csoportban bírálták többek között Flótást, Kontrást és Trombást, névvel, életkorral, súllyal és díjazással. | Arra utal, hogy a rövidebb „erdélyi kopó” forma a két világháború között Erdélyben már kiállítási-kinológiai kategóriaként is rögzülni kezdett. |
| 1941 | Dr. Fenczik Jenő: Döntő érvek a kopókérdéshez. A Vadászkutya, 1941, II. évf., 5. sz., 1941. május 15., 66–67. | Magyarország / visszacsatolt kárpáti-erdélyi tér | „jellegzetes magyar eredetű erdélyi kopó”; „őstípusú és tisztavérű erdélyi kopó” | Fenczik szerint az őstípusú, tisztavérű erdélyi kopót akkor is meg kell őrizni, ha vadászni többé nem vinnék; kiállításon kell szerepeltetni és törzskönyvezni. | A név ekkor már fajtamentési és nemzeti kinológiai program hordozója: a használati kutyából önmagában megőrzendő fajtaérték lesz. |
| 1942 | Vértessy Iván: A magyar kopó. A Vadászkutya, 1942, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 115. skk. | Magyarország / erdélyi részek | „magyar (erdélyi) kopó”; „magyarkopó” | Vértessy felidézi Fenczik 1941-es felhívását a „magyar (erdélyi) kopó” megmentésére, majd következetesen „magyarkopóként” is említi a tenyésztendő fajtát. | Még 1942-ben sincs teljes terminológiai egység. A zárójeles alak szinte képletbe sűríti az átmenetet a „magyar kopó” és az „erdélyi kopó” között. |
| 1942 | Tricska Viktor: Az erdélyi kopóról. A Vadászkutya, 1942, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 9. sz., 115–117. | Erdély, Hunyad, valamint északi Kárpátok | „erdélyi kopó”; „erdei kopó”; „átlagos kárpáti ebek” | „Hogy miért »erdélyi« – nem tudom.” Tricska szerint a fekete, fehér mellű, sárga jegyes színezet „általános kopójelleg Magyarországon mindenütt, ahol erdei kopóval vadásztak”. | A név már rögzült, de a mögötte álló fajtajelleg még vitatható volt a gyakorló vadász számára. Ez az egyik legerősebb bizonyíték arra, hogy a standardizáció és a történeti valóság nem azonos. |
| 1983 | Interjú a MAVAD aprócikk-osztályáról. Tudatos és magas színvonalú vadgazdálkodás. Szövetkezet, 1983, XXXVI. évf., 28. sz., 1983. július 13., 7. | Magyarország | „erdei kopó” | A magyar fajták között a vizsla, puli, komondor mellett „erdei kopó”-t is említenek. | Kései nyelvi utóélet: a régi „erdei kopó” megnevezés még a modern fajtanév rögzülése után is fel-felbukkanhatott a köznyelvben/sajtóban. Nem érdemes ebből önálló fajtát következtetni. |
Budapest,
- szeptember
Jegyzetek
[1] Tricska Viktor: Az erdélyi kopóról. A Vadászkutya, 1942, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 115–117. [2] Baloghy Elek: Néhány szó a magyar kopókról és kopózásról. Lapok a lovászat és vadászat köréből, 1857, I. évf., 17. sz., 1857. szeptember 15., 297–298. [3] N. n.: Vadászműszótár. Vadászebek és vezényszavak. Vadász- és Versenylap, 1859, III. évf., 28. sz., 1859. október 10., 465. [4] N. n.: Tárogató. […] Ősi kopók Erdélyben”. Vadász- és Versenylap, 1859, III. évf., 9. sz., 1859. március 31., 140–141. [5] Gr. Zichy János: Magyar erdei kopók, – falkában. Vadász- és Versenylap, 1877, XXI. évf., 46. sz., 1877. november 14., 346. [6] Ajánlat. Vadász- és Versenylap, 1859, 3. évf., 21. sz., 1859. július 30., 356. [7] Vadász- és Versenylap, 1880, XXIV. évf., 7. sz., 1880. február 12., 58.; Ua. 8. sz., 1880. február 19., 69., Ua. 10. sz., 1880. március 4., 90. [8] Szerkesztői posta. Vadász-Lap, 1881, II. évf., 14. sz., 1881. április 8., 115. [10] Megjelent a bécsi ebkiállítás programmja. Vadász-Lap, 1883, IV. évf., 6. sz., 1883. február 25., 77. [11] Cserkésző: Erdei kopót ne tartsunk! I. Vadász-Lap, III. évf., 28. sz., 1882. október 5., 337–338. [12] D. O.: Válasz „Cserkésző”-nek az erdei kopók ügyében! Vadász-Lap, III. évf., 35. sz., 1882. november 25., 415–416. [13] N. n.: Kynologia. A kopó. Vadászat és Állatvilág, 1910, X. évf., 18. sz., 1910. szeptember 15., 215–216. Az idézet a 216. oldalról. [14] Bödők Gergely: Irtandó dúvad vagy megőrzendő érték? I. rész. Magyar Vadászlap, 2026. augusztus, 65–67. [15] Bölcsházai Belházy Jenő: Vadász-ebek és azok idomítása. Mutatvány A Vadászati Ismeretek kézikönyvé-ből. Vadász-Lap, XIII. évf., 8. sz., 1892. március 15., 103–104. A kopóról szóló fejezet a szerző 1892-ben megjelent kézikönyvének I. kötetében a 377. oldaltól olvasható. [16] Elveszett két tisztafajú, fekete kopó. Bácska, VII. évf., 96. sz., 1884. november 25., oldalszám nélkül [17] Hivatalos Rendőri Közlöny, 1891, 5354. sz. közlemény, Ó-Radna, 1891. május 6., 222. [18] N. n.: Keresletek és kínálatok. Vadász-Lap, 1901, XXII. évf., 1. sz., 1901. január 5., 15. [19] N. n.: Eladók térszűke és fölösleg miatt! Székelység (Marosvásárhely), 1905, VIII. évf., 13. sz., 1905. január 17., 4. [20] N. n.: Az alsó-zsuki lóversenyek. Magyar Polgár, 1900, XXIII. évf., Kolozsvár, 1900. október 11., 5. [21] Czynk Ede [Edward von Czynk]: „Die Siebenbürger Bracke”, Waidmannsheil! Illustrierte Zeitschrift für Jagd, Fischerei, Schützen- und Hundewesen, 1901, XXI. évf., 3–4. sz., 1901. február 1. és február 15., 31–37., 43–48. A teljes német szöveget és annak új magyar fordítását, valamint Czynk tanulmányának értelmezését lásd: Bödők Gergely: „Ki adta nekem vadászéletem legszebb óráit? A kopó.” – Czynk Ede 1901-es erdélyi kopó-leírása 125 év távlatából, Kopóvilág, 2026. (https://kopovilag.hu/tudastar/ki-adta-nekem-vadaszeletem-legszebb-orait-a-kopo-gondolatok-czynk-ede-1901-es-erdelyi-kopo-leirasarol/ – Utolsó letöltés: 2026. szeptember 18.) [22] Ötvös Balázs: Néhány szó a kopózásról. Vadász-Lap, 1916, XXXVII. évf., 25. sz., 1916. szeptember 5., 296–298. [23] Uő: Néhány szó a kopózásról. Folytatás és vége. Vadász-Lap, 1916, XXXVII. évf., 26. sz., 1916. szeptember 15., 308–309. [24] Ötvös Balázs: A „magyar” vadászebről. III. Nimród, 1917, V. évf., 27. sz., 1917. szeptember 20., 400–401. [25] Uő: A „magyar” vadászebről. Vadászlap, 1918., XXXIX. évf., 18. sz., 1918. június 25., 212–2016. Az idézett kifejezések innen: 214. [26] Dr. D. Graur Viktor: Ebkiállítások. Vadász Újság, 1924, III. évf., 9. sz., 1924. szeptember 1., 138–139. [27] A kiállításra elővezetett ebek és azok bírálatai. Vadász Újság, 1928, 7. évf., 10. sz., 1928. október 1., 177. A vitáról lásd: Bödők Gergely: Irtandó dúvad vagy megőrzendő érték? I. rész. Magyar Vadászlap, 2026. augusztus, 65–67. [28] Vértessy Iván: A magyar kopó. A vadászkutya, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 1. [29] Bödők Gergely: Irtandó dúvad vagy megőrzendő érték? II. rész. Magyar Vadászlap, 2026. szeptember, 57–59. [30] Dr. Fenczik Jenő: Döntő érvek a kopókérdéshez. A Vadászkutya, II. évf., 5. sz., 1941. május 15., 66–67. [31] Vértessy Iván: A magyar kopó. A Vadászkutya, III. évf., 9. sz., 1942. szeptember 15., 113–114. [32] Zoborhegyi: A német kopó. A Vadászkutya, III. évf., 7. sz., 1942. július 15., 91–92.
