Bödők Gergely
Kiirtandó dúvad vagy megőrzendő érték? I. – A kopózás régi világa és a modern vadgazdálkodás első vitái
Kevés magyar vadászkutya körül csaptak össze olyan makacsul és olyan sokáig az indulatok, mint az erdélyi kopó körül. Ma már hajlamosak vagyunk úgy beszélni róla, mint régi magyar kutyafajtáról, Erdély vadászati múltjának élő emlékéről, a magyar vadászati kultúra megőrzendő értékéről. A régi vadászlapokat olvasva azonban egészen más világba lépünk. Ott a kopó nem elsősorban megható örökség, hanem zavarba ejtő kérdés volt. Sőt: próbatétel. Mit kezdjen a modern vadásztársadalom egy régi, szenvedélyes, nagy területet bejáró, hangosan hajtó ebbel, amely egyesek szemében a vadászat költészetét, másokéban a vadállomány nyugalmának legádázabb ellenségét jelentette?
A kérdés azért nem merült ki abban, hogy valaki szerette-e a kopót vagy sem. A vita mélyén több, egymásra csúszó ügy állt. Az egyik: van-e helye a kopózásnak a modern vadgazdálkodásban? A másik: ugyanúgy kell-e megítélni a kopót sík vidéken, apróvadas területen, mint hegyes, erdős, disznós vagy medvés vidéken? A harmadik: létezik-e egyáltalán egységes erdélyi vagy magyar kopófajta, vagy inkább változatos, tájhoz és használathoz alkalmazkodott hajtóebekről beszélünk? A negyedik pedig már túl is vezet a vadászaton: ha van magyar kopóanyag, hagyhatjuk-e veszni csak azért, mert a vele űzött régi vadászati mód sok helyen idejétmúltnak látszik?
A kopóvita nem egyetlen nagy összecsapás volt. Inkább vissza-visszatérő hullámzás. Először a 19–20. század fordulóján lett éles, amikor a vadászati jog, a vadóvás, az állománygazdálkodás és a kisebb, szabályozottabb vadászterületek világa egyre kevésbé tűrte a határt nem ismerő hajtókutyát. Az első világháború körül már a tenyésztés és az idomítás kérdése is előkerült: ha a régi kopózásnak sok formája nem tartható fenn, lehet-e a kopóból korszerű magyar vadászebet formálni? A két világháború között pedig Erdélyben és a hegyvidéki területeken a kopó nem vitatéma volt csupán, hanem gyakorlat: engedélyek, tiltások, bírságok, kiállítási bírálatok és helyi vadászati szokások tárgya.
A kopó régi világa persze jóval korábbra nyúlt vissza, mint a modern vadászati sajtó vitái. A magyar vadászati emlékezetben a régi erdei vadászat elképzelhetetlen volt kutyák, hajtás, kürt, lárma, lovas mozgás és nagy társaság nélkül. Egy 1918-as visszatekintés a török hódoltság utáni magyar vadászati viszonyokról még úgy idézte fel a régi időket, hogy a kitűnően betanított vadászkuvaszok, valamint az „önálló fajt képező magyar és erdélyi kopók” sohasem hiányoztak a nagy vadászatokról. A kutyák értékes jószágok voltak, nagy gonddal tanították őket, sőt a jobbágyközségek „szolgálati” feladatai közé tartozhatott hajtókutya nevelése is.[1] Ebben világban a kopó nem probléma volt, hanem természetes vadásztárs. A vadászati tér hatalmasabb és tagolatlanabb, a vadászat pedig kevésbé szabályozott volt. A vadat hajtani kellett, kimozdítani, körbe fogni és közelre hozni. A kutya hangja nem zavarként, hanem a vadászat gyönyörű „zenéjeként” jelent meg. Nem véletlen, hogy az erdélyi kopó éppen a századfordulón került a szakmai figyelem előterébe. Czynk Ede 1901-ben, a Klagenfurtban megjelenő Waidmannsheil hasábjain, Die Siebenbürger Bracke című kétrészes, német nyelvű cikkében már részletesen leírta az erdélyi kopót és használatát.[2] Ez nem a kopóról szóló viták kezdete volt – hiszen a kopózás hasznáról és káráról már a 19. századi vadászati sajtóban is folyt polémia –, hanem inkább egy fontos kinológiai pillanat: az erdélyi kopó, vagy legalábbis a jól felismerhető erdélyi kopótípus ekkor lépett be a közép-európai szakmai nyilvánosságba – ennek idén éppen 125 éve. Csakhogy miközben az erdélyi kopó éppen a századfordulón vált leírható, megfigyelhető vadászkutya-típussá, a vadászat egésze alapjaiban változott meg. A vad már nem pusztán zsákmány volt, hanem óvandó, tenyésztendő, gazdasági értéket képviselő állomány; a vadászterület pedig nem határtalan erdőség, hanem bérlet, birtok, jogilag szabályozott gazdasági egység. A régi vadászat nagy térben mozgó kutyája egyszerre „gyanússá vált”.
A kopóellenes érvrendszer döntően három pilléren állt. Az első a vad nyugalma volt. A kopó csahol, üldöz, hajt, s nem csupán azt az egy vadat zavarja, amelynek a nyomára került. A második a területi fegyelem: a kutya nem ismeri a birtokhatárt, a bérlet szélét és a szomszéd jogát. A harmadik a vadgazdálkodási kár: rossz kézen a kopó hajtja az őzet, szarvast, nyulat, akár tilalmi időben is, s a vadász gyakran már csak utólag látja, mit művelt az ebe. A modern vadgazdálkodás szemében mindez nem romantika volt, hanem rendetlenség. Mégis: már a korai, mérsékeltebb írások sem egyszerű elutasítással beszéltek a kopóról. Egy 1899-es Vadász Lap-cikk például pontosan érzékelte a kettősséget. A szerző szerint „tényleg nincs is nagyobb élvezet, mint mikor a jó hajtó tacskók vagy kopók összhangzó csaholását feszült figyelemmel hallgatjuk”, de rögtön hozzátette: sík vidéken, akinek kedves az őzállománya, ne hajtassa kopókkal az őzet. Helye csak „oly hegyes vagy ingoványos vidékeken” lehet, ahol a hajtók nem bírnak járni, és ahol más módon nem lehet a vadat kimozdítani.[3] Ebben már benne van a későbbi viták egyik legfontosabb középútja: nem mindenütt, nem mindig, nem minden vadra, de bizonyos terepen és mértékkel a kopónak lehet helye.
Az első igazán nagy, többfordulós vita 1902-ben bontakozott ki. Ami ebben különösen érdekes: a teljes későbbi érvkészlet szinte már ekkor készen állt. Harry László például úgy írt a kopóról, hogy egyszerre látta benne a vadállomány pusztítóját és a hegyvidéki vadászat egyik legszebb eszközét. Egyfelől keményen fogalmazott: a vadállomány pusztítását és nyugtalanítását szerinte „nagyobb mértékben semmi sem mozdítja elő, mint a kopózás”. Másfelől viszont elismerte, hogy a kopózás az összes vadászati módok egyik legszebbje lehet ott, ahol a terep valóban arra alkalmas, és ahol a kutya „egy korrect vadász kezeiben” van.[4] A döntő tehát nála nem a kutya puszta léte, hanem a vadász minősége.
Halmágyi Lajos a kopózás védelmében már kifejezetten vadászati tudásról beszélt. Szerinte a kopó nem egyszerűen odatereli a vadat a gazdához. Ilyen nincs. A vad a maga ismert váltóin, patakjain, kedvelt búvóhelyein mozog; a vadásznak pedig helyismerettel, türelemmel és taktikával kell a hajtáshoz alkalmazkodnia. „Ez, uraim, nem pecsenye-vadászat, hanem vadásztaktika” – írta.[5] Ezzel a kopózást nem könnyelmű öldöklésként, hanem helyhez kötött, tapasztalatot kívánó erdei vadászatként próbálta újraértelmezni. Vass György pedig talán a legvilágosabban fogalmazta meg az „észszerű kopászat” programját. Ő sem tagadta, hogy a rendszertelen kopózás óriási károkat okozhat. A sok kutyával, sík mezőkön és erdőkben, kukoricásokban, rossz időben űzött kopászat évekre tönkreteheti a vadállományt. De amikor társulatuk megtiltotta a kopózást a sík erdőkben és mezőkön, és csak a hegyi erdőkben engedte meg, a vadállomány növekedésnek indult. A következtetés egyszerű volt: „a rendszertelen kopózás a vadállományra óriási károkkal van”, de „rendszerrel, észszerűleg űzve, nem káros, sőt […] hasznos is. Feltétlenül hasznosnak ítélte meg a kopózást például a rókairtásban.[6]
A másik oldalon Gyöngyöshalászi Takách Gyula a radikális kopóellenes álláspont egyik legerősebb szövegét írta meg. Nála a hajtókutya már nem romantikus emlék, hanem a vad és vadtenyésztő réme. Szerinte a kopó nemcsak azt a vadat zavarja, amelyet üldöz, hanem csaholásával az egész környéket „megremegteti”, ráadásul nemcsak a szaporulatra is „nagyon káros hatással van”. A kopózás erkölcsi kifogás alá is esik: a gyorsan átvillanó vadra leadott lövésnél a „kopóvadász ritka esetben tudja, hogy mire lő”. A kopóvadász képzelete erős bakot fest maga elé, s mire a vad átcikázik az úton, „úgy odapörköl annak a szegény sutának, mintha igazán bak lett volna az Isten adta…”. A kopózást a szerző egy esetben tartotta „jogosnak és megengedhetőnek”, jelesül, ha velük „medvére, disznóra s esetleg farkasra” vadásznak, egyébiránt végső hasonlata szinte ítélet a kopózás felett: „a kopó olyanforma egy vadászterületen, mint a vidra egy halastóban s a kopászat olyan, mint a dinamittal való halászat”.[7]
Az 1902-es vita mégsem zárult egyszerű ítélettel. A felek gyakran ugyanazokat a tényeket látták, csak más következtetésre jutottak. A kopó zavarja a vadat – mondták az ellenzők. Melyik vadászat nem zavarja? – kérdeztek vissza a pártolók. A kopó áthajtja a vadat a szomszédba – mondták az egyik oldalon. A vad visszatér megszokott helyére – felelték a másikon. A kopó kárt tesz az őzben – hangzott az ellenérv. A helytelen, oktalan kopózás igen, de a lassú(bb), már nem fiatal, tapasztalt és jól vezetett kopóval való, ritka hegyvidéki vadászat nem – jött a válasz. Ebben az árnyalásban fontos szerepet kapott az a felismerés is, hogy nem lehet általánosságban beszélni a kopóról. Számít a terület nagysága, a vadfaj, a kutya hajtásmódja, a vadászati cél, és az is, milyen gyakran vadásznak vele. Más a nagy, zárt, hegyvidéki erdő, és más a kis, sík, apróvadas terület. Más a vaddisznóra vagy dúvadra használt kopó, és más az őzet nyugtalanító kóboreb. A vita ezzel magasabb szintre lépett: nem az volt többé a kérdés, jó-e vagy rossz-e a kopó, hanem hogy hol, mire, milyen kopóval és milyen vadász kezén használható eredményesen és etikusan.
A 20. század elejére a kopó helyzete mégis egyre szűkebb lett. Egy 1910-es – szerző feltüntetése nélkül – megjelentetett írás már szinte elégiaként beszélt róla. A szerző szerint a haladó kor és a fejlődő vadászati gyakorlat a kopót mind szűkebb területre szorítja, míg végül teljesen ki nem irtja a modern vadászat keretéből. A mai vadászterületek szűkösek, a vadat gondozzák, ápolják és tenyésztik; ilyen viszonyok között „nem fér el a kopó, alkalmatlan a lármája, káros a hajszolása”. De a cikk nem gyűlölettel búcsúztatja a kopót – inkább melankóliával. A kopózás „veszedelmes, de romantikus”, s a kopóvadász nem tömegvadász, hanem olyan ember, aki nagyobb örömet lel egy kopók előtt lőtt vadban, mint huszonöt hajtók előtt lőtt nyúlban.[8] Tulajdonképpen ebben a kettősségben ragadható meg a kopóvita emberi magva. A modern vadász tudta, hogy a kopó sok helyen nem illik már az új rendbe. De azt is tudta, hogy valami szépet veszít vele. A kopózás nem a teríték nagyságáról szólt, nem a mennyiség, hanem a hang, a várakozás, a vad fordulása, a vadászkutya munkája, a hegyoldalban visszaverődő csaholás adta az értékét. A vadász nemcsak lőtt, hanem hallgatott, várt, következtetett, helyezkedett és kopó hangjából olvasta és követte a vadászat „történetét”.
Az első világháború idején Ötvös Balázs már új irányba vitte a kérdést. Ő nemcsak arról írt, hogy van-e helye a kopózásnak, hanem arról is, milyen legyen a jövő kopója. A hangosan hajtó eb szerinte bizonyos terepen pótolhatatlan: a vadász a hangból tudja, hol jár a vad, merre fordul, mire számíthat. A vizsla vagy a spániel nem helyettesíti a kopót ott, ahol hegyvidéki, nagyvadas, sűrű erdei vadászatról van szó. De Ötvös nem a régi állapotokat akarta konzerválni. „Mai formájában […] a kopó nem maradhat meg” – írta. A kopóvadászok felfogásának kell megváltoznia, s ezzel újjászülethet a kopó is.[9] Ez már közvetlen előzménye annak, amit Fenczik Jenő 1941-ben újra megfogalmaz majd: nem a fegyelmezetlen régi kopózás visszaállításáról, hanem a kopó korszerűsítéséről, kiválasztásáról, idomításáról és tenyésztéséről van szó.
A két világháború között a kopó kérdése Magyarországon részben emlékké vált, Erdélyben viszont továbbra is gyakorlat maradt. Trianon után a kopó hagyományos terepeinek jelentős része az országhatárokon kívülre került; az új Magyarország vadászatában a vizsla, a cserkelés, a terelővadászat és az intenzívebb vadgazdálkodás került előtérbe. A hegyvidéki, erdélyi és kárpáti tapasztalat azonban nem tűnt el. A mátrai vadászati tapasztalat például jó ellenpontja a túl általános kopóellenes érveknek. Bernáth Ödön 1920-ban olyan meredek, mélyvölgyes, nagy kiterjedésű sűrűségekről írt, „ahol ember nem járhat”. Oda szerinte kopó való. Erős, szinte vitazáró mondata: „Határozottan kimondom, hogy az ily helyeken kopó nélkül vadászni nem lehet! Pont. Ezen vitázni nem lehet.” Ugyanitt cáfolta azt a gyakori ellenérvet is, hogy a kopó kihajtja a vadat a határból. Tapasztalata szerint a felvert vad a megszokott váltóján menekül, és a jó vadásznak éppen ezeket a váltókat kell ismernie.[10] Az erdélyi gyakorlat jogi oldalát az 1922-es marosvásárhelyi adatok mutatják meg. A Marosvásárhely és Vidéke Vadász és Védő Egyesület tagjai erdős területeken, külön engedéllyel kopóval is vadászhattak, de „a sík területen való használat az engedély visszavonását” vonhatta maga után. Az engedély nélküli kopózás pénzbüntetéssel járt.[11] Ez önmagában sokat elárul: a kopó Erdélyben nem csupán romantikus emlék volt, hanem szabályozandó helyi gyakorlat.
Ugyanebben a körben Petrás Géza a túl szűk kopózási idő ellen tiltakozott. Szerinte a decemberi–januári havas időszakban a kopó különösen alkalmas róka és vadmacska pusztítására. A nyúlvédelemre hivatkozó tilalmat céltévesztettnek tartotta, s erős ellenérvet fogalmazott meg: „Három jól lövő vadász egy hónap alatt egy egész vidék nyul-állományát képes ugratva kipusztítani; kopászattal pedig annak csak egy kis hányadát”.[12] Ez a mondat azért fontos, mert szétfeszíti a kényelmes ellentétet: nem minden modernnek látszó vadászati mód kíméletesebb, és nem minden régi módszer pusztítóbb. A különbség – megint csak – a mértékben, az alkalmazásban és a vadász fegyelmében rejlik.
Közben a tenyésztési és kiállítási világban is fel-felbukkant az erdélyi kopó. Az 1928-as marosvásárhelyi országos ebkiállításon külön „Erdélyi kopók” csoportban bíráltak kutyákat: Flótást, Kontrást és Trombást névvel, életkorral, súllyal és díjazással szerepeltették.[13] Ez azért fontos, mert mutatja: a fajtamentés gondolata nem 1941-ben, a semmiből született. Voltak Erdélyben olyan kopók, amelyeket kiállítási, kinológiai szempontból is számon tartottak. Ugyanakkor ez a beszámoló már jelzi a bizonytalanságot is. Bár kiállításokon elővezettek néhány, az „Erdélyi kopó” típusába tartozó példányt, kennelnév-biztosítás híján a fajtával bővebben nem foglalkozhattak. Vagyis volt típus, volt érdeklődés, volt néhány szép kutya, de nem volt még stabil szervezet, törzskönyvezési háttér és egységes fajtaleírás. A kopó egyszerre volt jelen és bizonytalan: vadászati valóságként igen, modern fajtaként még nem egészen létezett.
A húszas évek végére tehát a kopókérdés nem megoldódott, hanem tulajdonképpen „csak” előkészítődött. Megvolt a kopóellenes érvrendszer: vadzavarás, határtalanság, vadgazdálkodási kár, rossz lövési helyzetek. És megvolt a kopópárti válasz is: hegyvidéken, nagy erdőkben, megfelelő vadra, jó gazda kezén a kopó pótolhatatlan lehet. Megjelent a tenyésztési gondolat: a régi kopó nem maradhat meg változatlanul, de korszerűsítve, idomítva, kiválasztva lehet jövője. És megvolt az erdélyi valóság: a kopó nem emlék, hanem élő, bár szabályozott és vitatott gyakorlat maradt. A parázs tehát ott izzott a hamu alatt. Csak történelmi fordulat kellett ahhoz, hogy újra lángra kapjon. Ez a fordulat 1940-ben, a második bécsi döntéssel érkezett el, amikor Észak-Erdély visszatérésével a magyar vadásztársadalom nemcsak területeket, erdőket és vadászati lehetőségeket kapott vissza, hanem egy régi, lezáratlan kérdést is: pusztuljon-e a kopó, vagy mentsük meg?
[1] Mészáros Pál: Magyarország vadászati viszonyai a török hódoltság után. Vadászlap, 1918, XXXIX. évf., 25. sz., 1918. szeptember 5., 283–284. (Az idézet helye: 284.)
[2] Czynk Ede [Edward von Czynk]: „Die Siebenbürger Bracke”, Waidmannsheil! Illustrierte Zeitschrift für Jagd, Fischerei, Schützen- und Hundewesen, 1901, XXI. évf., 3–4. sz., 1901. február 1. és február 15., 31–37., 43–48. A teljes német szöveget és annak új magyar fordítását, valamint Czynk tanulmányának értelmezését lásd: Bödők Gergely: „Ki adta nekem vadászéletem legszebb óráit? A kopó.” – Czynk Ede 1901-es erdélyi kopó-leírása 125 év távlatából, Kopóvilág, 2026. (https://kopovilag.hu/tudastar/ki-adta-nekem-vadaszeletem-legszebb-orait-a-kopo-gondolatok-czynk-ede-1901-es-erdelyi-kopo-leirasarol/ – Utolsó letöltés: 2026. szeptember 18.)
[3] Mika Károly, Dr.: Az őz és vadászata. Vadászlap, 1899, XX. évf., 20. sz., 1899. augusztus 25., 316–319. (Az idézetek a 318. oldalról valók.)
[4] Harry László: A kopó. Vadászat és Állatvilág, 1902, II. évf., 1. sz., 1902. január 1., 14–16.
[5] Halmágyi Lajos, tordátfalvi: A hajtókutyák káros hatása a vadállományra. Vadászat és Állatvilág, 1902, II. évf., 6. sz., 1902. március 15., 98–100. Valamint Uő: A hajtókutyák káros hatása a vadállományra. Vadászat és Állatvilág, 1902, II. évf., 7. sz., 1902. április 1., 114–115. (Az idézeteket ez utóbbi cikkéből a 115. oldalról vettük).
[6] Vass György: A hajtókutyák káros hatása a vadállományra. Vadászat és Állatvilág, 1902, II. évf., 9. sz., 1902. május 1., 146–147. (Idézetek a 147. oldalról).
[7] Gyöngyöshalászi Takách Gyula: A hajtókutyák káros hatása a vadállományra. Vadászat és Állatvilág, 1902, II. évf., 11. sz., 1902. június 1., 178–180. (Idézetek a 179–180. oldalról).
[8] N. n.: A kopó. Vadászat és Állatvilág, 1910, X. évf., 18. sz., 1910. szeptember 15., 215–216.
[9] Ötvös Balázs: Néhány szó a kopózásról. Vadászlap, 1916, XXXVII. évf., 26. sz., 1916. szeptember 15., 308–309.
[10] Bernáth Ödön: Őszi vadászat a Mátrában. A Természet, 1920, XVI. évf., XXIII–XXIV. sz., 1920. december 1., 223–225. (Az idézetek a 224. oldalról valók.)
[11] Az engedély nélküli kopózás 1000-3000 lej pénzbüntetéssel volt büntethető. Az Elnökség: A Marosvásárhely és Vidéke Vadász és Védő Egyesület hivatalos közleményei – a tagjaihoz. Vadász Ujság, 1922, I. évf., 1. sz., 1922. november 1., 11–12.
[12] Petrás Géza: Tisztelt Szerkesztő Ur! Vadász Ujság, 1922, I. évf., 2. sz., 1922. december 1., 15–16.
[13] A kiállításra elővezetett ebek és azok bírálatai. Vadász Újság, 1928, 7. évf., 10. sz., 1928. október 1., 177.
A szöveg némiképp rövidített, jegyzetek nélküli változata megjelent a Magyar Vadászlap 2026. augusztusi számában (65–67. o.)
