A kutyatartás, ha komolyan gondoljuk (másképp pedig egyáltalán nem szabad kutyát tartani, sőt, ennél jóval rosszabb: felelőtlenség és bűn) komoly elkötelezettséggel jár. Ha városi kutyatartók vagyunk, mindez hatványozottan így van. Nincs nagy udvar, ami teret adna a kutyánknak, hogy a szükségleteit elvégezze, nekünk pedig elég időt addig, amíg minőségi időt tudunk majd szánni rá. Itt a kutya „szabadideje”, annak minden összetevője, az oktatása, a nevelése, a vele való foglalkozás, az energiáinak a levezetése, az élmény-szerzési lehetősége, a szükségleteinek elvégzése és mindennemű szocializációja maximálisan tőlünk függ. A kutya ilyen értelemben (is) teljesen kiszolgáltatott nekünk, sorsa mindennaposan a kezünkben van, amivel nem élhetünk vissza. A városi kutyatartás ezért döntően felelősségvállalást és időgazdálkodást jelent. De ez nem afféle vigyázzban-állós, merev felelősség, sokkal inkább szeretettel és elhatározottsággal teli. Számunkra a napi penzum rendszerint az, hogy, ha tetszik, ha nem, a kopóinkra körülbelül három órát kell szánnunk. Mi ezt jó ideje már két részletre porciózzuk. Most az elsőről lesz szó: a reggelről.
Kopóink a nagymegyeri erdőben
Ha Budapesten vagyunk, évek óta hajnalban kelek. Jó ideje már óra sem kell hozzá, a belső óra önkéntelenül felébreszt. Én nem tudom, hogyan csinálják, de ha teljesen nesztelenül is fekszem az ágyban, hallom, hogy már a nappalinkban nyújtózkodnak, némelyikük hangosan ásít, majd elindul köztük egy egyre fokozódó hangerejű, turbulens játék. Kisvártatva ivaros kanok kurkásszák egymást, a tappancsaikkal közelről megy a játékos taszigálás, közben a farkuk ütemesen dobol valamelyik bútoron. Minden egyes nesz azt üzeni, hogy „gazdi, gyere már!”.
A triumvirátus napfürdőzik
Amint a tolóajtót elhúzom, rögtön megrohannak. Mindegyik a maga módján szívós közelharcba kezd a simogatásért és masszázsért. Dongó a legtürelmesebb. Néma könyörgése közben is meg tudja őrizni a méltóságát, csak a farát begörbítve riszálja rendületlenül. Zete ütemesen pattog körülöttünk, minden oldalról megkörnyékez, közben mindegyre csattognak a körmei a parkettán és, persze csak a nyomaték kedvéért, az alkarunkat is itt-ott finoman a szájába veszi. Cohárd közülük a legvokálisabb. Megjelenésünk óta meleg, boci szemeit egy pillanatra sem veszi le rólunk, állát magasan felszegi, és mivel fel van ajzva, sajátos vinnyogó torokhangot hallat, amit rendszeresen nyöszörgő és levegőt préselő kaffogó, köhögő hangokkal spékel meg. Ilyen brémai muzsikus légkörben főzöm meg a hajnali kávémat. Aztán gyorsan, rutinszerűen öltözködöm. Mormolom a reggeli varázsigét: pénztárca, szemüveg, telefon, zseblámpa, póráz, kakizsák. Aztán mehetünk.
Amíg nincs nagyon hideg rendszerint kerékpárral járok. Közel lakunk a zuglói vasútállomáshoz, innen indulok és mire a peronoktól lefelé vezető lépcsőkhöz érek, eddigre helyére billen a lelki békém is. Ha ugyanis néhanapján a kelleténél nyűgösebb a reggel, elég csak a hajnali hatkor a szerelvényekből százszámra előhömpölygő siserehadat meglátnom. Ezek – gondolok ilyenkor a hajnalban munkába igyekvőkre – legalább négykor keltek, hogy a fővárosba jöjjenek dolgozni, akkor már nehogy én panaszkodjak, hogy hatkor megyek a ligetbe kutyázni. A zöldbe. A szabadba. A levegőre.
Mostanra megszoktam, hogy vannak, akik megbámulnak. Akárha bugaci csikósok lennénk, ott galoppoznak a kopóink a balfelünkön és mi vagyunk a csikósok mellettük. Közel 115 kilót mozgatok, de még soha nem rántottak el. Ezt részben annak tulajdonítom, hogy nekik sem jó, ha megrándul a nyakuk, ha ellenkeznek, de leginkább annak, hogy mindegyikük beszokott a másik (Zete esetében a többiek) mellé.
Kora reggel legtöbbször a Városligetbe tartunk. Amint a nagy park széléhez érünk (tőlünk körülbelül egy kilométerre) le is oldom a pórázokról kopókat. Indulhat a szabad bóklászás, az önfeledt jelölgetés, a pisi, kaki és a futkorászás. Valamelyest kötött pályán mozgunk, de nem szigorúan. Rendre hagyom, hogy arra is menjünk, amerre ők szeretnének. Ez az irány azután legtöbbször Dongó pályáját követi. Ugyan gyakran vannak szerteszét, ha valamelyik hosszabban leragad egy helyen, a többiek is odalátogatnak, Dongó pedig ebben a legöntörvényűbb. Ez a fellépés valamelyest számukra is példát mutat, így akaratlanul is jobbára követik a rangidős felfedezőt. (Sokat gondolkodtam azon, mit hihetnek a kopóink Ligetről. Mostanra arra jutottam, hogy talán azt, hogy a Városliget mi területünk, ahova be-betolakodnak idegen emberek és kutyák, akiket ellenőrizni kell és megszagolni…)
Dongó és Cohárd a városligeti Királydombon
Zete közülük többnyire nagyobb utat futkorászik be és mostanában a reggeli kutyás ismerősökhöz messzebbről is odaszalad. Egyikük, Gyuri barátunk őt is sikeresen „elcsábította”. Saját készítésű, extra kutyás falatkáival (tényleg ínyenc módon elkészített vaddisznószív-chipszeivol és szuvidált marhamáj-falatkáival) hamar elkényeztette őket. Persze előbb megkérdezte, és mivel majd mindennap találkozunk, engedtünk a siserehad vágyainak – így pár jutalomfalathoz ilyenkor hozzájutnak. Ebből rendszer lett és tőle ezt a „közkonyhás” szolgáltatást mostanra, szerintem, el is várják. Ezt a jutifalatoztatást másoknak nem szoktuk engedni, legfeljebb ismerősöknek. Következetlenül vagyunk következetesek.
Zete időnként nagyokat nyargalászik valakikkel. Megfejthetetlen, hogy ki lesz az aznapi ügyeletes futópajtás. Két és fél éves korára is még elég kerge, és nemegyszer saját magát hergeli egy kiadós futásra. Ha időben kapcsolnék, egy szilveszteri Benny Hill-show-t össze tudnék vágni az alakításaiból, amikor egy bokor körül rója egykét percen át a köröket, kizárólag a maga örömére . Néha pedig egy száz méterről érkező kutyának dobogtat a mellsőivel, majd önfeledt hajkurászásba kezdenek. Dongó mindjük közül a legszemlélődőbb, kutyát is csak néha-néha szaglász meg (a nagytestű ivaros kanok mellett persze megy a pantomim), leginkább a bokrokkal és fákkal van elfoglalva. Kölyökkora óta ilyen kívülálló személyiség, ami valamiért nagyon imponál. Illeszkedik és kiválik. Cohárd a legfürdőzőbb típus, hajnali fagyok idején is rendszeresen megmártózik a városligeti tóban. És jóval közösségibb alkat is, mint Dongó, sokakhoz megy oda a simogatásért. Ilyenkor a farát nyomatékosan nekitámasztja a kiválasztott térdéhez és soha nem elégszik meg a simogatással. Addig marad, amíg csak kéz mozog a hátán. Helyét csak olyankor hagyja el, ha egy kósza labdára lecsaphat. Egyáltalán nem apportíroz, de szeret mások labdáin nagy átéléssel csámcsogni. Ez a művelet addig tart, amíg szét nem rágja a megszerzett lasztit. Mi meg persze győzhetünk szabadkozni, fogadkozásokat tenni, hogy majd pótoljuk, és persze kiszedni a szájából, hogy le ne nyelje a darabkákat. De ha hozunk saját labdát, akármilyen formájú is, az persze nem érdekli.
Minden kajlaság és játékosság ellenére a reggeli séta közösen eltöltött, komoly minőségi idő. Számunkra egy megerősítő, összekötő kapocs, cinkos családi szeánsz. Ugyanis mások között is együtt vagyunk. Hiszem, hogy ezt ők is érzik, tudják és ugyanígy élik meg.
Ősztől tavaszig a parkban ér minket a pirkadat. Amíg baktatunk a gyönyörű ligetben én kiszellőztetem a fejemet, néha komplett bekezdéseket fogalmazok meg, tervezek és szelektálok, ők elvégzik a reggeli rutint, ismerkednek és kimozogják magukat. Amikor fél nyolc körül hazaindulunk, mindenki boldog és önfeledt. Amikor hazaérünk, megkapják a reggeli jutalom-parízert és mindegyikük szó nélkül megy a helyére.
A család ekkor kezdi a reggelit, a gyerkőcök már a helyükön, a tea gőzölög az asztalon. Amíg a kopók fészkelődnek, mi elindítjuk a napot.
