Bödők Gergely
A vadász, akit kitaláltunk magunknak – Vadászatról, előítéletről, hallgatásról és felelősségről
– esszé –
1. „Elő sem vettük a puskát!”
A társadalmak nemcsak eseményeket felejtenek el, hanem tapasztalatokat is. Sőt, éppen az utóbbiak vesznek el a legkönnyebben. Egy csata dátuma, egy törvény szövege vagy egy uralkodó neve évszázadokon át fennmaradhat a könyvek lapjain, de annak emléke, hogyan gondolkodtak az emberek a világról, milyen volt a kapcsolatuk a természettel, mit jelentett számukra az erdő, a folyó vagy egy vadászkutya hangja a hajnali ködben, már jóval hamarabb kikopik a közös emlékezetből. Mire pedig maga a tapasztalat eltűnik, lassan megszületik a helyét elfoglaló történet is. Többnyire egyszerűbb, látványosabb és erkölcsileg jóval megnyugtatóbb, mint a valóság volt. Az elmúlt hónapok vadászatról szóló nyilvános és közösségi médiában zajló vitáit olvasva újra és újra ez a történészi tapasztalat jutott eszembe. Nem azért, mert a vadászat ne volna vitatható. Kevés emberi tevékenység kapcsolódik olyan közvetlenül az élethez és a halálhoz, hogy ne volna helye körülötte komoly erkölcsi kérdéseknek. Az sem zavar, ha valaki elutasítja a vadászatot. Ez következetes álláspont lehet, amely tiszteletet érdemel akkor is, ha nem osztom. Sokkal inkább az lep meg, hogy a vita résztvevői milyen ritkán kíváncsiak arra a világra, amelyről ítéletet mondanak. Mintha már nem emberekről beszélnénk, hanem egy előre megrajzolt alakról, akinek minden gondolata, minden mozdulata és minden szándéka eleve ismert – és eleve rossz.
A vadász mára furcsa közéleti szereplő lett. Sokan beszélnek róla, viszonylag kevesen ismerik. Ahogyan egyre kevesebben ismerik azt a világot is, amelyből érkezik. Gyerekkoromban ez még másként volt. Felvidéki református családban nőttem fel. Dédapám közel fél évszázadon át szolgált elkészként a csallóközi Gellér községben. Vadászott is. Ez akkoriban senkit sem lepett meg. Ma sokan ellentmondást látnának benne, akkor azonban senki sem érzett ilyesmit. A falu természetes rendjéhez tartozott, hogy ugyanaz az ember vasárnap a szószéken állt, hétköznap pedig végigsétált az ártéri erdőkön és a közeli határban. A hit, a föld, az évszakok ritmusa és a természet ismerete nem külön világokat jelentettek, hanem ugyanannak az életnek különböző arcai voltak.
Kisgyerekként rajongtam a vadásztörténetekért. Amikor dédapám és a keresztapám vadászatról érkeztek hozzánk, rendszerint köréjük gyűltünk. Ők a megforduló szélről, a kanális fölött húzó récékről, a sásba „beviharzó” szárcsákról, a viharban kidőlt fákról és az egyik télről a másikra eltűnő nádasokról beszéltek. Volt egy alkalom, amikor mi egyetlen válaszra vártunk: mit lőttek. Dédapám csak elmosolyodott. Elő sem vették a puskát. Akkor persze csalódott voltam. Úgy éreztem, hiába telt el az egész nap, ha nem került terítékre semmi. Gyerekfejjel a vadászat végét láttam fontosnak, nem magát a napot. Csak jóval később értettem meg, hogy valójában ez volt az egyik első vadászati lecke, amelyet életemben kaptam. Mert annak a nemzedéknek a vadászat nem a lövéssel kezdődött, és többnyire nem is azzal ért véget. A puska eszköz volt, nem a történet főszereplője. A vadászat mindenekelőtt jelenlétet jelentett. Az erdő olvasását, gyakori természetjárást, a nyomok felismerését és azt a lassan megszerezhető tudást, amelyet sohasem lehet könyvekből megtanulni. Ebben a világban az ember nem ura volt a természetnek, de nem is vendége, hanem annak résztvevője. Tudta, hogy nem ő írja a szabályokat, ugyanakkor azt is, hogy felelőssége van abban a rendben, amelynek maga is része. Sokáig azt hittem, ez magától értetődő tudás. Ma már úgy látom, hogy inkább kivételes szerencse volt. Mert közben észrevétlenül eltűnt az a világ, amelyben ez a tapasztalat megszülethetett. Az akkori Csehszlovákia és Magyarország is néhány évtized alatt városi társadalommá vált. Az emberek többsége már nem az erdőből, a földből vagy a vízből él. A természet számunkra többnyire kirándulás, sport, kikapcsolódás vagy látvány. Ez önmagában sem nem jobb, sem nem rosszabb annál, ahogyan elődeink tekintettek rá. Egyszerűen más.
Csakhogy amikor megszűnik a személyes tapasztalat, rendszerint megszületik a helyét elfoglaló képzelet. Aki már nem ismeri a parasztot, könnyen romantikus népmesefigurát csinál belőle. Aki nem találkozott középkori emberrel – márpedig hogyan is találkozhatna –, könnyen elhiszi, hogy egyetlen sötét és tudatlan korszakban éltek. És aki soha nem beszélgetett vadásszal, nem járt vele hajnalban az erdőn, nem látott dolgozó vadászkutyát, nem állt mellette, amikor egész nap nem dördült el egyetlen lövés sem, az könnyen elhiszi azt a figurát is, amelyet a közbeszéd rajzolt helyette. Ekkor válik a vadász ember jelképpé. És amikor ez megtörténik, már nem is vele vitatkozunk, hanem azzal a vadásszal, akit magunknak találtunk ki.
Cohárd élvezi a kilátást egy szalmabáláról a Csallóközben (Fotó: Bödők Gergely)
2. A természetnek is története van
Amit saját korunkban természetesnek érzünk, arról rendszerint hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig is így volt. Így aztán többnyire tévedünk. Mert az időben nemcsak az államok, a politikai rendszerek vagy a gazdasági viszonyok változnak, hanem azok az alapvető fogalmak is, amelyekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy időtlenek. A szabadság, a család, a tulajdon vagy a nemzet fogalma minden korszakban mást jelentett. Miért éppen a természet lenne kivétel? A modern ember egyik leggyakoribb tévedése, hogy a természetet történelmen kívüli valóságnak tekinti. Úgy gondol rá, mint valami örökké változatlan háttérre, amely előtt az emberiség története zajlik. Mintha az erdő mindig ugyanazt jelentette volna, a vad mindig ugyanazt a szerepet töltötte volna be (és ugyanaz lenne), és az ember kapcsolata a környezetével évezredek óta változatlan maradt volna. Csakhogy ez nincs így. A természetnek éppúgy története van, mint az emberi társadalomnak, sőt, bizonyos értelemben a kettő története el sem választható egymástól.
Keith Thomas mára klasszikussá vált munkája, a Man and the Natural World éppen ezt mutatta meg lenyűgöző erővel. A természethez való viszony nem biológiai adottság, hanem kulturális konstrukció. Az, hogy egy adott korszak mit gondol az állatokról, az erdőről vagy a vadászatról, legalább annyit árul el magáról a társadalomról, mint a természetről. Az angol történész nem azt állította, hogy a korábbi századok emberei jobban vagy kevésbé szerették az állatokat. Inkább azt mutatta meg, hogy másként gondolkodtak az ember helyéről a teremtett világban, az állatok használatáról, a gondoskodásról és a felelősségről. Ami számukra természetes vagy erkölcsileg elfogadható volt, azt a mai ember gyakran már egészen más mércével ítéli meg.
Ha ezt a felismerést komolyan vesszük, akkor a mai természetvédelmi és vadászati viták jelentős része is új megvilágításba kerül. Mert ezek a viták valójában nem pusztán a vadászatról szólnak. Sokkal mélyebben az ember természetben elfoglalt helyéről szólnak. Arról, hogy kívül állunk-e rajta, vagy benne élünk. Arról, hogy a természetet érintetlen szentélyként vagy velünk együtt változó ökológiai rendszerként képzeljük el. Ezek a kérdések pedig korántsem maguktól értetődőek, hanem hosszú történeti fejlődés eredményei.
A középkor embere számára például az erdő elsősorban nem idilli táj volt. Sokkal inkább egyszerre jelentett megélhetést, veszélyt és nyersanyagot, menedéket és vadászterületet. A korabeli ember nem romantikus áhítattal lépett be a rengetegbe, hanem nagyon is gyakorlati szempontok vezették. Tűzifát keresett, sertést makkoltatott, mézet gyűjtött, fát termelt, vadászott, vagy egyszerűen csak át akart jutni rajta. Ebből kifolyólag az erdő nem a civilizáció ellenpontja volt, hanem annak egyik nélkülözhetetlen része.
A romantika volt az a korszak, amely fokozatosan megváltoztatta ezt a szemléletet. Az iparosodás és a városiasodás előrehaladtával az emberek egyre nagyobb része szakadt el a közvetlen természeti környezettől. Paradox módon éppen ekkor kezdett megnőni a természet eszmei értéke. Minél kevésbé élt benne a társadalom, annál inkább vált az elveszett harmónia jelképévé. Az erdőből festmény lett, a hegységekből turistacélpont, a vadállatból pedig sokak szemében erkölcsi szereplő. Az állatok lassan kiléptek abból a gazdasági és ökológiai rendszerből, amelyben évszázadokon át értelmezték őket, és egyre inkább az ember erkölcsi önvizsgálatának tárgyaivá váltak.
John Berger brit író és esszéista és művészetkritikus, aki több munkájában is azt vizsgálta, miként alakítja át a modernitás a látásunkat és az állatokhoz fűződő kapcsolatunkat, ennél is tovább ment. Szerinte a városi társadalom nem egyszerűen eltávolodott az állatoktól, hanem fokozatosan elveszítette annak a régi kapcsolatnak a belső ellentmondásait is, amelyben a közelség, a gondoskodás, a használat és az ölés még megfért egymás mellett. A gazda kötődhetett az állathoz, amelyből élt, gondozhatta, ismerhette annak egyedi természetét, majd végül le is vághatta anélkül, hogy e viszonyok valamelyikét hamisnak érezte volna. A modern városi tekintet számára éppen ez az „és” vált nehezen érthetővé. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az állat iránti szeretet és az állat használata szükségképpen kizárja egymást, holott az ember és az állatok együttélésének történetét hosszú időn át éppen e kettősség határozta meg.
Ez a változás számos tekintetben valódi civilizációs nyereséget is hozott. Az állatkínzás visszaszorítása, a természetvédelem megszületése vagy a veszélyeztetett fajok védelme olyan eredmények, amelyeket aligha lehetne vitatni. A probléma nem ott kezdődik, amikor érzékenyebbé válunk a természet iránt, hanem amikor elfelejtjük, hogy ez az érzékenység maga is történeti jelenség. Mintha mindig ugyanígy gondolkodtunk volna, és minden korábbi nemzedék egyszerűen erkölcsileg fejletlenebb lett volna nálunk. A huszadik század számtalanszor megmutatta, milyen veszélyes az a meggyőződés, hogy végre eljutottunk az erkölcsi fejlődés csúcsára, ahonnan minden korábbi nemzedéket kényelmesen el lehet ítélni. Az ilyen magabiztosság ritkán szokott sokáig tartani.
A vadászat története különösen jól példázza ezt. Az európai vadászat soha nem volt pusztán élelemszerzés, de soha nem számított pusztán szórakozásnak sem. A két véglet között évszázadokon keresztül rendkívül összetett társadalmi intézményként működött. Jelentett gazdálkodást, jogrendet, földbirtoklást, háborúk híján való katonai felkészülést, reprezentációt, természetismeretet és közösségi hagyományt egyszerre. Más volt egy Árpád-kori királyi vadászat, más egy főúri falkavadászat, más a dualizmus kori polgári vadásztársaság, és megint más a huszonegyedik századi vadgazdálkodás. Aki mindezt egyetlen szóval – vadászat – intézi el, ugyanazt a hibát követi el, mint aki a kétezer éves kereszténységet egyetlen mondatban próbálná összefoglalni. Ezért ha valóban meg akarjuk érteni a vadászat körüli mai vitákat, nem azzal kell kezdenünk, hogy eldöntjük, kinek van igaza, hanem annak felismerésével, hogy a természet maga is történeti képződmény, amelyhez minden korszak más és más jelentéseket kapcsol. És amíg ezt nem értjük meg, addig valójában nem is ugyanarról a természetről beszélünk.
3. A vadászat elfelejtett szereplője: a vadászkutya
A vadászatról szóló vitákban feltűnően kevés szó esik a kutyákról. Ez nem jelentéktelen hiány: sokat elárul arról, hogyan gondolkodunk erről a világról. A közbeszéd rendszerint két szereplőt lát: az embert, aki lő, és az állatot, amelyet meglőnek. A kettő között azonban évezredek óta ott áll egy harmadik szereplő is, amely nélkül a vadászat, benne a magyar vadászat történetének jelentős része egyszerűen elképzelhetetlen volna: a vadászkutya.
Ez nem pusztán technikai kérdés. Ahogyan egy szántóföld történetét sem lehet megírni az igaállatok vagy a mezőgazdasági eszközök története nélkül, úgy a vadászat történetéből sem hagyható ki az a többezer éves együttműködés, amely ember és kutya között kialakult. A vadászkutya nem felszerelés és a szó hétköznapi értelmében nem kiegészítő- vagy munkaeszköz. Sokkal inkább egy különleges evolúciós szövetség élő bizonyítéka, amelynek során két ragadozó faj fokozatosan megtanulta egymás képességeit használni. Az ember soha nem rendelkezett különösebben jó szaglással. Nem futott gyorsabban a szarvasnál, nem volt kitartóbb a farkasnál, és nem érzékelte olyan pontosan a környezetét, mint a legtöbb nagy ragadozó. Amit viszont egyetlen más faj sem tudott ilyen mértékben, az az együttműködés megszervezése volt. A kutya háziasítása ezért nem egyszerűen egy állat megszelídítésének története; inkább két intelligencia találkozása, amelyben mindkét fél alkalmazkodott a másikhoz. A kutya érzékszerveit és ösztöneit „adta”, az ember a tervezés, a szervezés és a közös cselekvés képességét. Ez a kapcsolat évezredeken át alakult, és aligha akad még egy olyan ember–állat viszony, amelyet ennyire mély kölcsönös függés formált volna.
Éppen ezért különös, hogy amikor ma vadászkutyáról beszélünk, a legtöbben valamilyen engedelmes, parancsokat végrehajtó állatra gondolnak. Ennek egyik oka, hogy a modern kutyatartás egész kultúráját a kontroll gondolata hatja át. A jó kutya ma sokak szemében az, amelyik mindig visszahívható, minden utasítást azonnal végrehajt, és lehetőleg egyetlen pillanatra sem távolodik el gazdájától. Az erdélyi kopó ezzel a felfogással szinte minden ponton szembemegy. Aki először lát dolgozni erdélyi kopót, könnyen azt hiheti, hogy a kutya egyszerűen engedetlen. Néhány perc múlva eltűnik a bozótban, gyakran több száz méterre, olykor kilométeres távolságra dolgozik vezetőjétől, önállóan dönt útvonalról, sebességről, sőt bizonyos helyzetekben arról is, hogy egyáltalán melyik nyomot tartja követésre érdemesnek. A gazdája sokszor nem is látja, hanem csak hallja. Azért, mert az erdélyi kopó világa elsősorban a hang világa. A hajtás során nem a szem teremti meg a kapcsolatot ember és kutya között, hanem a hang. A tapasztalt kopós néhány perc után már nemcsak azt hallja, hogy ugat a kutyája, hanem azt is, hogyan ugat. Más hangja van, amikor friss nyomon halad. Más, amikor bizonytalan. Megint más, amikor szem előtt hajtja a vadat. A hang ritmusa, ereje, távolsága és változása folyamatosan információt közvetít. Aki ezt nem tanulta meg, annak csak zaj. Aki viszont hosszú éveket töltött kopók mellett, annak valóságos nyelv. Nyolc éve nekem ez a nyelv jelenti a vadászat legfontosabb élményét.
Dongó volt a második erdélyi kopónk. Egy kölyköt sajnos még fiatalon elvesztettünk. Az embernek lehet sok kutyája élete során, de az első igazán jó munkakutyája valószínűleg mindig más helyet foglal el az emlékeiben és a szívében. Nem azért, mert tökéletes volna, hanem éppen ellenkezőleg. Azért, mert együtt tanulnak. Amikor Dongó hozzánk került, semmit sem tudtam az erdélyi kopózásról. A fellelhető könyveket és cikkeket természetesen olvastam. Megismertem a fajta történetét, régi leírásait, tenyésztési vitáit, a két világháború közötti szakirodalmat, Fenczik Jenő és dr. Tóth Zoltán cikkeit, a fajta majdnem teljes eltűnésének történetét, az 1968–69-es megmentés körülményeit. Történészként ezt tartottam természetes kiindulópontnak, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a szövegek önmagukban szinte semmire sem elegendőek. Az erdélyi kopót ugyanis nem lehet igazán könyvből megérteni. A kopót csak akkor kezdi érteni az ember, amikor órákon át nem látja, csak hallja. Amikor megtanul bízni benne akkor is, amikor fogalma sincs, éppen merre jár. Amikor elfogadja, hogy bizonyos helyzetekben a kutya többet tud nála. Ez különösen nehéz a modern ember számára, aki – ahogy már írtam – hozzászokott ahhoz, hogy minden folyamatot irányítani akar. A kopó azonban újra és újra emlékezteti vezetőjét arra, hogy az együttműködés nem ugyanaz, mint az irányítás.
Sokszor gondolkodtam azon, miért vált számomra ennyire meghatározóvá ez a fajta. A válasz nem elsősorban vadászati természetű. Az erdélyi kopó valójában bizalomra nevel. Arra, hogy az ember képes legyen elfogadni: nem ő birtokol minden tudást. Hogy vannak helyzetek, amikor nem az a legjobb döntés, ha mindenáron beavatkozik. Hogy a társak közötti kapcsolat nem a folyamatos ellenőrzésből, hanem a kölcsönös megbízhatóságból születik. Furcsa módon ez a felismerés legalább annyira szól az emberi kapcsolatokról, mint a vadászatról. Nyolc és fél év alatt Dongó közel hetven nagyvadas terelővadászaton dolgozott velünk. Ha valaki megkérdezné, melyik volt a legemlékezetesebb hajtás, valószínűleg nem tudnék válaszolni. A nagy események idővel összemosódnak. Sokkal élénkebben élnek bennem azok a hétköznapi pillanatok, amikor hajnalban már türelmetlenül állt az autó mellett, amikor láttam nagy elánnal beleveszni a ködfoltos völgybe, vagy amikor egy hosszú hajtás végén sárosan, lihegve, de ugyanazzal a méltósággal ült le mellém, amellyel reggel elindult.
Néhány héttel ezelőtt váratlanul elveszítettük. A gyász különös természetű. Az ember először azt hiszi, a legnagyobb közös emlékek fognak hiányozni. Aztán rájön, hogy nem azok. Sokkal inkább azok a mozdulatok, amelyeknek addig nem tulajdonított jelentőséget. Az a fél másodperc, amikor indulás előtt mindig hátranézett. Az a mély, jellegzetes kopóhang, amely messziről is azonnal felismerhető volt. Az a magától értetődő bizonyosság, hogy valahol előttünk dolgozik, még akkor is, ha éppen nem látjuk. Az a tekintet, amelyet annyiszor láttam a visszapillantótükörben. Azóta három erdélyi kopónk maradt. Cohárd, Zete és a legfiatalabb, Csíkpálfalváról egy hónapja hozzánk került Betyár.
Amikor együtt indulunk sétálni, néha még mindig négy pórázt keresek. Ekkor értettem meg igazán, hogy egy vadászkutya története nem a vadászat történetének lábjegyzete. Sokkal inkább annak egyik legemberibb fejezete. Nem azért, mert a kutya emberré válna, hanem azért, mert mellette az ember is kénytelen újra megtanulni valamit önmagáról: hogy vannak kapcsolatok, amelyek nem a birtoklásból, hanem a közösen eltöltött időből, a közös munkából és a kölcsönös bizalomból épülnek fel. Éppen ezeket a tapasztalatokat nehéz elmagyarázni annak, aki ezt a világot soha nem ismerte belülről.
Valahol a Mátrában (Fotó: Bödők Gergely)
4. A lövés előtti háromszázhatvannégy nap
Van egy rendre visszatérő jelenet a vadászatról szóló vitákban. Valaki megoszt egy fényképet egy elejtett vad mellett álló vadászról, néhány óra alatt több száz vagy akár ezernyi hozzászólás érkezik, majd újra elhangzanak ugyanazok a mondatok: a vadász ölni szeret, élvezi a gyilkolást, hobbiból pusztít, trófeákat gyűjt, és mindezt a természet szeretetének álcázza. A vita rendszerint itt véget is ér és átadja a helyét másnak, rendszerint az indulat vezérelt karaktergyilkosságnak vagy az egyre útszélibb stílusú gyalázkodásnak. A kép ugyanis önmagáért beszélni látszik.
Csakhogy a fénykép valójában nagyon keveset mutat. A vadászatnak ugyanis van egy sajátos időbelisége. A kívülálló többnyire csak a legutolsó pillanatot látja, miközben maga a tevékenység szinte teljes egészében láthatatlan marad. Olyan ez, mintha egy sebészt kizárólag arról az egyetlen másodpercről ítélnénk meg, amikor a szikéje átvágja a bőrt, és semmit sem tudnánk az azt megelőző diagnózisról, a felkészülésről, a felelősségről vagy következményekről. A mozdulat önmagában persze lehet valóban drámai, csak éppen ki van szakítva abból az összefüggésből, amely értelmet is ad neki.
Nyolc éve járok rendszeresen nagyvadas terelővadászatokra. Nem hivatásos vadászként, de nem is teljesen kívülállóként – magam is elvégeztem a vadásztanfolyamot –, hanem erdélyi kopós hajtóként. Azért mentem, hogy tanuljak – először a kutyákról, aztán fokozatosan arról a világról is, amelyben dolgoznak. Ha valamit biztosan megtanultam ezalatt az idő alatt, az éppen az, hogy a vadászat legfontosabb része szinte soha nem az, amit a kívülálló lát.
A legtöbb vadásznap hajnalban kezdődik. Még sötétben, vagy derengő félhomályban. Mire a vendégvadászok megérkeznek, a hivatásos vadász rendszerint már órák óta talpon van. Ellenőrizte a területet, megnézte a szélirányt, felmérte az előző napok nyomait, egyeztetett a hajtókkal, kijelölte az állásokat, figyelembe vette az időjárást, a biztonsági szempontokat, a vad mozgását. A nap végére gyakran több tíz kilométer lesz a lábában, majd másnap ugyanez kezdődik elölről. És ez csak egyetlen nap.
A vadgazdálkodás valójában nem vadászatok sorozata, hanem egész éves munka. A tél végi állománybecslések, a tavaszi megfigyelések, a dagonyák fenntartása, a vadföldek művelése, az etetők karbantartása, a magaslesek javítása, a kerítések ellenőrzése, a beteg vagy sérült egyedek figyelése, az afrikai sertéspestis vagy más járványok elleni védekezés, a mezőgazdasági károk csökkentése, az erdőfelújítások védelme, a trófeabírálatok, az adminisztráció, a baleset-megelőzés, a vadkárrendezés, a hatósági előírások betartása – mindez ugyanannak a munkának a része. Csak éppen erről ritkán készülnek fényképek.
A társadalom jó része ezért hajlamos úgy tekinteni a vadászatra, mint egyetlen egy eseményre. A vadgazdálkodás azonban folyamat. Ez a különbség nem pusztán nyelvi árnyalat. Az eseményt könnyű megítélni. A folyamatot csak akkor lehet megérteni, ha valaki végigkíséri. Ezen a ponton gyakran felmerül az ellenvetés, hogy mindez önmagában még nem igazolja a vadászat erkölcsi helyességét. A sok munka önmagában természetesen nem igazolja a vadászat erkölcsi helyességét. De egy vita első feltétele, hogy pontosan írjuk le azt, amiről ítéletet mondunk. Nem is ezért fontos erről beszélni. Hanem azért, mert egy társadalmi vita első feltétele mindig az, hogy legalább azt pontosan leírjuk, miről beszélünk. Márpedig a mai közbeszédben a vadászat gyakran úgy jelenik meg, mintha kizárólag abból az egyetlen pillanatból állna, amikor eldördül a lövés. Ami egészen egyszerűen nem igaz.
A természetvédelmi szakirodalom egyik alapvető felismerése, hogy a legtöbb európai táj ma már nem tekinthető érintetlen ökoszisztémának. Évszázadok, sok helyen évezredek óta ember és természet közös munkájának eredménye. Erdőink nagy része kezelt erdő, folyóink szabályozott folyók, gyepeink jelentős része emberi használat következtében alakult ki, vadállományunk létszámát pedig közvetlenül vagy közvetve szintén az ember formálja. Ebben a helyzetben a kérdés már nem az többé, hogy legyen-e emberi beavatkozás, hanem az, hogy milyen legyen. Aldo Leopold, a modern természetvédelem egyik legnagyobb alakja, aki egyszerre volt erdész, ökológus és vadgazdálkodó, éppen ezért beszélt a föld etikájáról. Nem arról írt, hogy az embernek ki kellene vonulnia a természetből, hanem arról, hogy meg kell tanulnia felelősséggel benne maradni. A föld – írta – nem pusztán tulajdon, hanem közösség, amelynek az ember is tagja. Ez a gondolat első pillantásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban gyökeresen megváltoztatja a kérdésfeltevést. Nem azt kérdezi, hogyan tudnánk megszüntetni minden emberi beavatkozást, hanem azt, hogyan tudunk úgy beavatkozni, hogy közben a rendszer egészét tartsuk szem előtt.
A vadgazdálkodás ideális esetben pontosan ebből az elvből indul ki. Nem azért avatkozik be, mert a természet önmagában működésképtelen volna, hanem azért, mert a mai európai tájak már régóta nem önmagukban működnek. A nagyragadozók eltűnése vagy visszaszorulása, az intenzív mezőgazdaság, az úthálózatok, a kerítések, a települések terjeszkedése, a klímaváltozás és számtalan más emberi hatás olyan környezetet hozott létre, amelyben a vadállomány szabályozása nem egyszerűen vadászati, hanem természetvédelmi, mezőgazdasági és társadalmi kérdés is lett. Persze mindebből nem következik, hogy minden vadász jól végzi a dolgát. Ahogyan abból sem következik, hogy minden természetvédőnek igaza van, vagy minden gazdálkodó bölcs döntéseket hoz. A valóság mindig bonyolultabb annál, mint hogy erkölcsi kategóriákra lehessen egyszerűsíteni. Éppen ezért különös, amikor a közbeszéd újra és újra úgy tesz, mintha egyetlen rossz vadász története elegendő volna több tízezer ember munkájának megítélésére.
Nyolc év alatt láttam rossz döntéseket, tapasztaltam hibákat és olyat is, amivel nem értettem egyet. De sokkal többször láttam azt, amiről szinte senki sem beszél. Hivatásos vadászokat, akik éjjel indultak el egy gázolt szarvas után. Akik fél napon keresztül kerestek egy sebzett vadat, mert tudták, hogy addig nincs vége a munkának, amíg meg nem találják. Láttam embereket, akik a saját szabadnapjukon javították az etetőt, vagy hóviharban vitték ki a takarmányt. És láttam azt is, hogy a legtöbbjük számára a vad nem ellenség és nem trófea, hanem mindennapi felelősség. A közvélemény ebből rendszerint semmit sem lát. Ő csak a háromszázhatvanötödik napot látja. Pedig a vadászat megértéséhez az első háromszázhatvannégyet kellene megismerni.
Dongóval vadászaton az Őrségben (Fotó: Bödők Gergely)
5. A vadász, akit kitaláltunk magunknak
Érdemes figyelni, mert sokat elárul egy társadalomról, hogyan beszél azokról, akiket már nem ismer személyesen. Amíg egy közösség együtt él valamely életformával, addig kénytelen tudomásul venni annak bonyolultságát. Mert óhatatlanul ismeri a kivételeket, a gyarlóságokat, a tisztességet, a nevetséges és a felemelő történeteket egyaránt. Amikor azonban ez a közvetlen tapasztalat megszűnik, a valóság fokozatosan leegyszerűsödik és az ember helyét átveszi a típus. Ez a folyamat végigkíséri az európai történelmet. A XIX. század városi polgára már alig ismerte a paraszti világot, mégis rengeteget beszélt róla. Hol idilli népdalok és hímzett ingek világát látta benne, hol a tudatlanság és az elmaradottság szinonimáját. Mindkét kép hamis volt, mert ugyanabból a hiányból született: abból, hogy megszűnt a közös tapasztalat. A XX. század hasonló módon teremtette meg a maga gyári munkását, értelmiségijét, arisztokratáját vagy éppen vidékijét. Ezek a figurák sokszor már nem emberek voltak, hanem erkölcsi szerepek. A társadalom nem velük vitatkozott, hanem a saját maga által létrehozott képpel. Attól tartok, ma a vadásszal is valami hasonló történik.
A vadászról szóló közbeszéd egyik visszatérő toposza egy különös, könnyen felismerhető alak. Többnyire jómódú, érzéketlen, trófeagyűjtő köpcös férfi, aki hétvégén kedvtelésből állatokat öl, majd nem átall büszkén fényképezkedni is velük. A természetet birtokolni akarja, az állatok iránt nem érez együttérzést, fegyvere pedig identitásának legfontosabb része – a legrosszindulatúbb kommentek visszatérő fordulata szerint elveszett férfiasságának pótléka vagy egyenesen annak meghosszabbítása. A történet egyszerű, könnyen érthető, erkölcsileg egyértelmű, éppen ezért rendkívül sikeres is. Épp csak egyetlen hibája van: nem nagyon hasonlít azokra az emberekre, akikkel az elmúlt nyolc évben olyan gyakran együtt jártam az erdőt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ilyen vadász ne létezne. Ahogy létezik rossz orvos, rossz tanár, rossz történész és rossz újságíró is. Az emberi gyarlóság alól miért éppen a vadászok lennének kivételek. A kérdés ezért nem az, hogy akadnak-e közöttük felelőtlen, hiú vagy erkölcsileg vállalhatatlan emberek. Hanem az, hogy egy egész közösséget ezek alapján akarunk-e megérteni és megítélni.
A történelmi tapasztalat óvatosságra int az ilyen általánosításokkal szemben. Egyetlen kiragadott esetből könnyű általános igazságot gyártani. Tudja, hogy a propaganda mindig ugyanazzal a módszerrel dolgozik. Először kiválaszt egy könnyen felismerhető figurát. Ezután minden tulajdonságot hozzákapcsol, amelyet elutasítani szeretne. Végül ezt a figurát azonosítja az egész csoporttal. A módszer egyszerű, mégis rendkívül hatékony, mert az emberi gondolkodás szereti a világos erkölcsi kategóriákat. Sokkal könnyebb típusokban gondolkodni, mint emberekben. A huszadik század történetéből éppen ezért egyetlen dolgot biztosan megtanulhattunk volna: óvatosnak kell lennünk minden olyan közéleti elbeszéléssel, amely egy egész társadalmi csoportot erkölcsi karikatúrává egyszerűsít. A történelem tele van ilyen alakokkal. Ilyen volt a kapzsi kereskedő, a lusta munkás, a vérszomjas katona, a mindenkor korrupt politikus, vagy a kegyetlen földbirtokos. Mindegyik létezett, de egyik sem írta le önmagában azt a világot, amelyből származott. Ezért a vadász sem írható le így.
Különösen azért nem, mert a legtöbb ember valójában nem vadászokkal találkozik, hanem róluk készült képekkel. Fényképekkel, rövid videókkal, néhány másodperces jelenetekkel, amelyek önmagukban szinte semmit sem mondanak. Egy elejtett vad képe valóban megrázó lehet. De vajon mit tudunk abból a pillanatból arról az emberről, aki mellette áll? Tudjuk-e, hogy hivatásos vadász-e vagy vendégvadász? Hogy egész évben azon a területen dolgozik-e, vagy pusztán először jár ott? Hogy hány órát töltött egy sebzett vad keresésével? Hogy milyen döntéseket hozott korábban, és milyeneket fog másnap? Természetesen nem tudjuk. A kép azonban olyan erős érzelmi hatást vált ki, hogy ezek a kérdések többnyire fel sem merülnek. Ebben a tekintetben a közösségi média különösen kegyetlen közeg. Az algoritmusok nem a legpontosabb magyarázatokat jutalmazzák, hanem a legerősebb érzelmeket. A felháborodás gyorsabban terjed, mint a megértés. Egyetlen provokatív fénykép többet ér, mint egy egész könyv a magyar vadgazdálkodás történetéről. Modern világunk figyelem-gazdaságában a leegyszerűsítés nem hiba, hanem versenyelőny.
Talán ezért érzem úgy, hogy a vadászat körüli vita valójában már régen nem a vadászatról szól. Arról szól, hogy képesek vagyunk-e még különbséget tenni ember és szerep között. José Ortega y Gasset egy helyen azt írja, hogy a vadászatot kívülről nézve soha nem lehet igazán megérteni, mert nem maga a zsákmány a lényege, hanem egy sajátos létforma, amelyben az ember a természet részeként cselekszik. Nem kell minden gondolatával egyetértenünk ahhoz, hogy felismerjük ennek az állításnak a mélységét. Bizonyos emberi tevékenységek ugyanis csak belülről válnak értelmezhetővé. És nem azért, mert misztikusak, hanem mert tapasztalati természetűek.
Lehet, hogy valaki mindezt végiggondolva is arra a következtetésre jut, hogy erkölcsi okokból elutasítja a vadászatot. Teljesen természetes, hogy ezt tiszteletben kell tartani. A különbség ott húzódik, hogy ítéletét egy valóságosan létező életformáról mondja ki, vagy egy olyan figuráról, amelyet a közbeszéd rajzolt meg helyette. Mert a történelem újra és újra ugyanarra figyelmeztet bennünket, hogy amikor már nem embereket látunk, hanem jelképeket, amikor egyetlen szereplőben akarjuk összesűríteni mindazt, amit elutasítunk, akkor valójában már nem a másikat próbáljuk megérteni, hanem kizárólag saját erkölcsi bizonyosságunkat erősítjük. És ettől kezdve nem a vadásszal vitatkozunk, hanem azzal a vadásszal, akit magunknak találtunk ki.
A közösségi média leggyakoribb vadászképe (Fotó: AI)
6. A hallgatás ára
Mindezek után azonban túl kényelmes volna azt állítani, hogy a vadászat mai megítéléséért kizárólag a városi társadalom tapasztalatvesztése, a közösségi média indulati logikája vagy néhány hangos vadászatellenes véleményformáló felelős. A vadász alakját nem csupán kívülről találták ki, a kép megrajzolásához maga a vadásztársadalom is szolgáltatott vonásokat, olykor meglehetősen vastagokat.
A vadászok sokáig úgy viselkedtek, mintha a munkájuk társadalmi elfogadottsága magától értetődő és tartós adottság volna. Nem érezték szükségét annak, hogy rendszeresen elmagyarázzák, mit csinálnak, milyen felelősséget viselnek, milyen ökológiai és gazdasági kényszerek között dolgoznak, és hol húzzák meg saját tevékenységük erkölcsi határait. Aki ismerte ezt a világot, annak mindez természetes volt; aki pedig nem ismerte, arról sokáig azt gondolták, hogy nincs is különösebb jelentősége annak, mit gondol róla. Ez a magatartás addig működhetett, amíg a vadászatot személyes kapcsolatok vették körül. Amíg szinte minden családban akadt valaki, aki erdészként, mezőgazdászként, vadőrként, hajtóként vagy vadászként kapcsolatban állt a területtel, addig a társadalomnak volt saját tapasztalata, amely ellensúlyozta a rossz történeteket. A városiasodással azonban ez a háttértudás fokozatosan eltűnt. A vadásztársadalom pedig túlságosan későn ismerte fel, hogy ami számára megszokott és magától értetődő, az a kívülálló számára láthatatlan és gyakran teljesen ismeretlen.
A nyilvánosság elé többnyire nem a vadföldek művelése, a vadkárrendezés, a sérült állatok utánkeresése vagy a képzett vadászkutyák munkája került. Sokkal inkább a reprezentáció: a trófeák, a díszes vadászházak, a drága felszerelések, a politikai és gazdasági elit vadászatai, az olykor hivalkodó terítékfotók. Ezek valóban részei a vadászat világának, de nem azonosak vele. Aki azonban csak ezeket látta, annak nem volt oka feltételezni, hogy a háttérben létezik egy másik, jóval hétköznapibb és munkásabb valóság is.
A vadászat európai történetéhez persze mindig hozzátartozott a kiváltság és a reprezentáció. Évszázadokon keresztül uralkodók, arisztokraták, földbirtokosok, majd politikai és gazdasági vezetők társadalmi helyzetük kifejezésére is használták. A magyar huszadik század sem szakított ezzel a hagyománnyal. A politikai rendszerek megváltoztak, de a hatalom és a vadászat kapcsolata újra és újra létrejött. Az úri vadászat világát a szocialista vezetőréteg zárt vadászatai követték, a rendszerváltozás után pedig ismét megjelent a gazdasági és politikai elit látványos vadászati reprezentációja, amely a huszonegyedik században is velünk maradt.
Talán nem érdektelen leszögezni, hogy önmagában a drága vadászat nem erkölcstelenség. Ahogyan a drága autó, az egzotikus utazás vagy a műgyűjtés sem az. Mégis különösen erős indulatokat válthat ki, mert itt a luxusfogyasztás egy állat életének elvételével találkozik. A költséges fegyver, a terepjáró, a külföldi trófea és az elejtett vad mellett álló, mosolygó ember képe könnyen sűríti magába mindazt, amit sokan a társadalmi egyenlőtlenségről, a hatalomról és a kiváltságokról gondolnak. Ilyenkor már nem csupán a vadászatról esik szó: a kép a gazdagok és a szegények, a bennfentesek és a kívülállók, az érinthetetlenek és a számonkérhetők közötti különbségeket is felidézi.
Ezt a vadásztársadalom vezetői gyakran nem értették meg, vagy nem akarták megérteni. A kritikát hajlamosak voltak tájékozatlanságnak, irigységnek vagy eleve vadászatellenes indulatnak tekinteni. Pedig nem minden ellenérzés fakad tudatlanságból. A látványos luxus, a hatalom közelsége és az olykor kihívóan közzétett zsákmányképek akkor is irritálóak lehetnek, ha maga az elejtés szabályos és szakmailag indokolható volt. Egy közösség társadalmi megítélését ugyanis nemcsak az alakítja, hogy tagjai mit tesznek, hanem az is, hogy mit mutatnak meg belőle, és milyen érzékkel mérik fel saját gesztusaik jelentését.
A vadászat körüli bizalmat azonban nem elsősorban a gazdagság látványa rombolta, hanem az az érzés, hogy a szabályok nem mindenkire vonatkoznak egyformán. Ha egy vadász törvényt sértett, etikátlan módon viselkedett, veszélyeztetett másokat, kegyetlen vagy hivalkodó felvételeket tett közzé, a szakmai közösség nyilvános reakciója sokszor elmaradt, későn érkezett, vagy csak szűk belső körben vált ismertté. Lehettek hatósági és kamarai eljárások, de a szélesebb közvélemény ezekből többnyire semmit sem látott. Vagyis a hallgatás kívülről könnyen összezárásnak tűnt. És talán valóban volt benne összezárás is. A kis közösségeket erős személyes kapcsolatok tartják össze. Az emberek együtt vadásznak, egymásra vannak utalva, közös történeteik és kölcsönös szívességeik vannak. Ilyen közegben nehéz nyilvánosan kimondani, hogy valaki nem méltó többé a közösség bizalmára. Még nehezebb akkor, ha az illető befolyásos, gazdag, politikai kapcsolatokkal rendelkezik, vagy jelentős bevételt hoz a vadászatra jogosultnak. Könnyebb azzal nyugtatni magunkat, hogy egyetlen ember hibájáról van szó, nem kell ország-világ elé tárni, a hatóság majd elvégzi a dolgát, a botrány pedig csak a vadászat ellenségeinek használna.
Csakhogy a botrányt többnyire nem a nyilvános elhatárolódás okozza, hanem az, amit elhallgatni próbálnak. Egy közösség nem attól gyengül meg, hogy megnevezi a saját határát, hanem attól, ha láthatóan képtelen megvédeni. A jogsértő vagy kegyetlen vadász nyilvános elítélése nem a vadászat elleni támadás, hanem a vadászat erkölcsi önvédelme. Aki mindenáron meg akarja óvni a közösség látszólagos egységét, végül éppen annak jó hírét teszi kockára.
A vadásztársadalom gyakran úgy várta el a közvéleménytől, hogy különbséget tegyen vadász és orvvadász, szakmai hiba és szándékos kegyetlenség, szabályos vadászat és felelőtlen lövöldözés között, hogy maga ezt a különbségtételt nem mindig tette kellően láthatóvá. A kívülállótól árnyalt ítéletet kért, miközben saját nyilvánosságában sokszor vonakodott egyértelmű mondatokat kimondani. Nem elég azt mondani, hogy „az ilyen nem vadász”, hanem azt is meg kell mutatni, milyen következményekkel jár, ha valaki átlépi a határt.
Az önkorlátozás hiánya sem kizárólag jogi kérdés. Sok minden lehet törvényes, ami mégis káros egy közösség megítélésére. Nem minden elejtett vadat kell lefényképezni, nem minden fényképet kell közzétenni, és nem minden jogszerű vadászati módhoz kell mindenáron ragaszkodni pusztán azért, mert a törvény megengedi. A társadalmi legitimitás nem azonos a jogszerűséggel. A törvény azt mondja meg, mit szabad megtenni – az etika és a józan önmérséklet pedig azt, hogy abból mit érdemes.
Egy hagyomány fennmaradásához ezért időnként le kell mondani olyan szokásokról is, amelyek korábban természetesnek tűntek. Nem azért, mert minden kívülről érkező kifogás jogos, és nem is azért, mert a vadászatnak szégyenkezve kellene elrejtőznie. Hanem azért, mert a hagyomány nem múzeumi tárgy. Csak akkor marad életben, ha képes különbséget tenni lényeg és hordalék között. A vadászat lényegéhez hozzátartozhat a vad elejtése, a kutyák munkája, a közösségi szertartás és az elejtett állat iránti tisztelet. A hivalkodás, az érzéketlenség és a hatalmi fölény demonstrálása azonban nem olyan örökség, amelyet mindenáron meg kell őrizni.
A vadásztársadalom vezetőinek felelőssége ezen a ponton különösen nagy. Sokáig elsősorban érdekképviseletként viselkedtek: jogszabályokról tárgyaltak, forrásokat osztottak el, szakmai és gazdasági érdekeket védtek. Ez szükséges feladat, de nem azonos a társadalmi képviselettel. A társadalmi képviselethez ki kell lépni a saját rendezvények, szaklapok és ünnepi beszédek biztonságos világából. El kell menni olyan vitákba is, ahol ellenséges kérdések hangzanak el. Vállalni kell a kellemetlen ügyeket. Nemcsak akkor kell megszólalni, amikor a vadászokat méltánytalan támadás éri, hanem akkor is, amikor a kritika jogos.
Ennek elmaradására többféle magyarázat adható. A régebbi vezetők egy része valószínűleg még olyan nyilvánossághoz szokott, amelyben egy országos szervezet tekintélyét önmagában biztosította a tisztség és az intézményi háttér. Mások attól tarthattak, hogy minden vita csak újabb támadási felületet nyit. Akadhattak olyanok is, akik nem tudtak vagy nem akartak a saját közegük nyelvétől eltérő nyelven beszélni. A vadászati nyilvánosság gyakran befelé kommunikált: olyan kifejezéseket, szertartásokat és szakmai érveket használt, amelyeket a saját közösség értett és nagyra becsült, de amely szakzsargon a kívülálló számára keveset mondott.
Az utóbbi években ezen a téren kétségtelenül történt változás. Egyre több vadászati szervezet, erdészet, szakember és magánember próbálja bemutatni a háttérmunkát, a vadmentést, az utánkeresést, az élőhelykezelést, a vadászkutyák szerepét és a vadhús útját. Megjelent az igény arra is, hogy a gyerekek, a városi közönség és a vadászattól távol élők ne csak trófeakiállításokon vagy botrányokon keresztül találkozzanak ezzel a világgal. Mindez fontos, de nem szabad összetéveszteni a valódi párbeszédet az önreklámmal. A saját értékek ünneplése még nem jelenti a másik fél kérdéseinek meghallását.
A közösségi médiában tapasztalható indulatosságból könnyű arra következtetni, hogy Magyarországon általános vadászatellenesség alakult ki. A rendelkezésre álló közvélemény-kutatások azonban éppen hogy ennek ellenkezőjét mutatják. Az Országos Magyar Vadászati Védegylet megbízásából 2019-ben elvégzett, majd 2025-ben megismételt reprezentatív TÁRKI-felmérés szerint a magyar társadalomban továbbra sincs általános vadászatellenes közhangulat. A 2025-ös kutatás 1065 fős mintájában a válaszadók 47,7 százaléka a vadállomány szabályozását és a károk, illetve konfliktusok mérséklését tekintette a vadászat elsődleges céljának, 61,5 százalékuk pedig a vadgazdálkodás lényegét a vadállomány és élőhelye közötti egyensúly tervszerű fenntartásában látta. A vélemények ugyanakkor polarizáltabbá váltak, és nőtt azok aránya is, akik a vadászatot kegyetlenséggel, agresszióval vagy az állatok értelmetlen elpusztításával kapcsolják össze. Vagyis nem egy egységesen ellenséges társadalommal állunk szemben, hanem olyan közvéleménnyel, amely a vadgazdálkodás szükségességét többnyire elfogadja, ám a kegyetlenséget, a törvénysértést és a hivalkodást egyre kevésbé hajlandó eltűrni.
Ez az elvárás nem méltánytalan. A vadász különleges jogosultságot kap. Fegyvert tarthat, beléphet olyan területekre, ahonnan másokat kizárnak, és törvényes keretek között állatot ejthet el. Minél nagyobb a jogosultság, annál nagyobb az önkorlátozás kötelessége. A társadalom bizalma nem valamiféle történelmi járadék, amely a vadászatot (és általa a vadászt) hagyományos volta miatt örökre megilleti. Újra és újra ki kell érdemelni. Ehhez pedig nem elég elmondani, hogy a vadászok többsége tisztességes. Valószínűleg az. De egy közösség erkölcsi minőségét nemcsak az mutatja meg, hogyan viselkedik a többség, hanem az is, mit tesz azokkal, akik megszegik a szabályait. Megvédi-e a sértettet a tekintélyes elkövetővel szemben? Nyilvánosan elhatárolódik-e a kegyetlenségtől? Vállalja-e a kellemetlen önvizsgálatot? Képes-e azt mondani egy régi vadásztársnak, egy gazdag vendégnek vagy egy befolyásos vezetőnek, hogy amit tett, nem fér bele, ezért csomagoljon össze és többet nem jöhet vadászni?
A vadászat társadalmi megítélését nem lehet pusztán kommunikációval megjavítani. Nem elegendő szebb filmeket készíteni, több gyerekprogramot szervezni vagy újabb mondatokat ismételni a vadgazdálkodás szükségességéről. A hiteles megszólalás mögött látható gyakorlatnak kell állnia: következetes etikai határoknak, nyilvános elhatárolódásnak, önkorlátozásnak és olyan vezetőknek, akik nemcsak képviselni, hanem szükség esetén bírálni is képesek a saját közösségüket.
A vadászok joggal kérik, hogy ne néhány kirívó eset alapján ítéljék meg valamennyiüket. Ennek azonban van egy másik oldala is. Nekik kell elsőként világossá tenniük, hogy a kirívó eset valóban kivétel, nem pedig megtűrt gyakorlat. A tisztességes vadász jó hírének legnagyobb ellensége nem az, aki kérdéseket tesz fel, hanem az, aki visszaél a vadászat adta lehetőségekkel – és az is, aki ezt látva hallgat. A vadásztársadalomnak ezért nem csupán megmutatnia kell magát, hanem változnia is. Nem azért, hogy megfeleljen minden kívülről érkező elvárásnak, hanem hogy megőrizze azt, amit saját hagyományából valóban értékesnek tart. A párbeszéd nem ott kezdődik, hogy elmagyarázzuk a másiknak, miért téved. Hanem ott, hogy képesek vagyunk kimondani: volt, amiben mi is tévedtünk.
Cohárddal és Zetével Gellér határában (Fotó: Bödők Gergely)
7. Mit kezdjünk az előítéleteinkkel?
Minél több eltérő emberi világot ismerünk meg, annál óvatosabban ítélünk, és annál kevésbé hisszük, hogy egyetlen nézőpontból végérvényes igazságokat mondhatunk ki. Nem azért, mert minden viszonylagos volna, vagy mert ne léteznének világos erkölcsi határok. Hanem azért, mert a bizonyosság könnyen válik önelégültséggé, az erkölcsi meggyőződés pedig előítéletté. A múlt szereplőinek megértése nem felmentés. Éppen annak előfeltétele, hogy ne a saját korunk gondolatait és ítéleteit vetítsük rájuk.
A vadászatról szóló vitákban is gyakran felcserélődik a megértés és az ítélet sorrendje. Előbb akarjuk eldönteni, ki a jó és ki a rossz, mint hogy pontosan megértenénk, miről beszélünk. A vita szereplői sokszor nem kíváncsiak arra, hogyan működik a vadgazdálkodás, milyen ökológiai viszonyok alakítják a mai európai tájat, milyen munkát végez egy hivatásos vadász vagy egy vadőr, hogyan dolgoznak a vadászkutyák, és milyen valós dilemmák állnak az egyes döntések mögött. Mindez háttérbe szorul egyetlen kérdés mögött: helyes vagy helytelen a vadászat? Ez a kérdés persze fontos, de önmagában túlságosan tág. Más erkölcsi megítélés alá esik a szakszerű vadállomány-szabályozás, a sebzett vad utánkeresése, egy felelőtlen lövés, a törvénysértő elejtés, a hivalkodó trófeavadászat vagy az állat szenvedésével szembeni érzéketlenség. Aki mindezt egyetlen ítélettel intézi el, éppen azokat a különbségeket tünteti el, amelyek alapján felelősen lehetne állást foglalni.
A pontosabb megértés igénye azonban nemcsak a vadászat bírálóira ró kötelezettséget. A vadászok sem várhatnak árnyaltabb ítéletet a társadalomtól, ha maguk vonakodnak szembenézni saját világuk visszásságaival. Nem kérhetnek bizalmat úgy, hogy közben hallgatnak a jogsértések, a kegyetlenség, a felelőtlen magatartás vagy a hatalmi kivételezés láttán. Nem elegendő azt mondani, hogy a renitens „nem valódi vadász” (lásd még: „puskás ember”). Azt is világossá kell tenni, milyen magatartás nem fér össze a vadászat szakmai és erkölcsi normáival, és milyen következményekkel jár ezek megsértése.
A megértés tehát kétirányú feladat. A kívülállónak el kell fogadnia, hogy a vadászat több a lövés pillanatánál, és nem írható le néhány kirívó esetből. A vadásztársadalomnak pedig tudomásul kell vennie, hogy a hagyomány, a jogszerűség és a szakmai szükségesség önmagában nem mentesít a társadalmi és erkölcsi felelősség alól. Egyik fél sem kérheti számon a másikon azt a nyitottságot, amelyre maga nem hajlandó. Ez nemcsak a vadászatról szól. Korunk közbeszédének egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy egyre ritkábban próbáljuk megérteni azokat, akikkel nem értünk egyet. Mintha a megértést összetévesztenénk az egyetértéssel. Pedig megérteni valakit nem azt jelenti, hogy elfogadjuk minden érvét vagy felmentjük a tettei következményei alól. Azt jelenti, hogy komolyan vesszük a tapasztalatait, az indokait és azt a világot, amelyből beszél. Az egyetértés ezután következhet – vagy nem következik. Aki azonban ezt az első lépést kihagyja, az nem vitatkozik, hanem saját bizonyosságát ismétli.
A vadászat körüli vita azért vezet olyan ritkán közelebb egymáshoz, mert két eltérő természetkép beszél egymás mellett. Az egyik számára a természet mindenekelőtt sérülékeny érték, amelyet az ember beavatkozásától kell megvédeni. A másik olyan élő rendszer, amelynek az ember is része, és amelyért éppen ezért felelősséggel tartozik. Mindkét megközelítés mögött állhat valós tapasztalat és tisztességes erkölcsi meggyőződés. A nézetkülönbség önmagában nem teszi lehetetlenné a vitát. Az teszi lehetetlenné, ha a felek a másik tapasztalatát eleve érvénytelennek tekintik.
Nem minden ellentét oldható fel. Aki közelről ismeri a vadászatot, erkölcsi okokból továbbra is elutasíthatja. Aki mélyen együtt érez az állatokkal, beláthatja a vadállomány kezelésének szükségességét anélkül, hogy megszeretné a vadászatot. A vadász pedig elfogadhatja a társadalmi kritikát anélkül, hogy megtagadná saját életformáját. A megértés nem szükségképpen vezet egyetértéshez. Arra azonban lehetőséget ad, hogy ne kitalált szereplők és erkölcsi karikatúrák vitatkozzanak egymással.
Dongó halála óta jobban értem, milyen gyorsan válik emlékké az, ami addig a mindennapok természetes része volt. Egy hang, egy mozdulat, egy közös rend előbb hiánnyá, majd történetté lesz. Az életformák is így tűnnek el: nem egyszerre és nem látványosan, hanem azzal, hogy lassan elfogynak azok, akik még ismerik a szavaik, mozdulataik és szokásaik jelentését. Utánuk könyvek és fényképek maradnak, majd egyre rövidebb történetek, végül pedig gyakran csak közhelyek. Egy eltűnő világgal nemcsak néhány szokást veszítünk el, hanem egy sajátos tudást és egy sajátos módját annak, ahogyan az ember önmagára, az állatokra és a környezetére tekintett.
Ebből nem következik, hogy minden életformát változatlanul meg kell őrizni. A hagyomány nem attól marad életben, hogy görcsösen ragaszkodik valamennyi eleméhez. Attól, hogy képes megkülönböztetni az értéket a megszokástól, a lényegeset a hordaléktól, a szakmai örökséget a rosszul értelmezett tekintélytől. A vadászatnak is változnia kell, ahogyan története során mindig változott. A kérdés nem az, hogy érintetlen marad-e, hanem hogy mit őriz meg önmagából, és mitől képes megszabadulni. Így nem tudom, milyen lesz a magyar vadászat húsz vagy ötven év múlva. Azt sem, hogy a jelen vitái majd milyen irányba és mértékben alakítják. Abban azonban biztos vagyok, hogy társadalmi elfogadottságát nem pusztán jobb kommunikációval őrizheti meg. Ehhez látható önkorlátozásra, következetes számonkérésre, nyilvános önkritikára és arra is szükség van, hogy a vadászok ne csak beszéljenek a felelősségről, hanem saját közösségükön belül is érvényt szerezzenek neki.
A bírálóknak pedig közben el kell fogadniuk, hogy egy életforma kritikája nem kezdődhet annak karikatúrájával. A vadászoknak pedig azt, hogy a tiszteletet nem lehet pusztán a hagyományra, a szakértelemre vagy a törvényre hivatkozva követelni. A bizalmat minden nemzedéknek újra és újra ki kell érdemelnie. Mielőtt tehát történetet gyártunk a vadászról, érdemes egyszer végighallgatni az övét. A vadásznak pedig ugyanilyen figyelemmel kell meghallania, mit és miért kér számon rajta a társadalom. Ettől még nem lesz minden vitából megegyezés. De legalább nem azokkal az emberekkel vitatkozunk tovább, akiket magunknak találtunk ki.
Dongó klasszikus téli vaddisznóhajtáson (Fotó: Bödők Gergely)
