Idővel vekker segítsége nélkül is már hajnalban kelünk és még többnyire sötétben indulunk el a szokásos napindító barangolásunkra. Immár reflex-szerűen vesszük be a kanyarokat a célig, aztán a megszokott helyen állunk meg és kezdjük el a sétát. Egyszerre a rutin és az újdonság iránti igény eszméje vezérel minket: járunk rég bevált csapásainkon egyszersmind kutatunk fel új utakat. Mostanra idejét se nagyon tudjuk már milyen volt nélkülük élnünk és amióta velünk vannak korábbi életünk is más fénytörésbe került. Észre se vettük, mikor férkőztek be ennyire a gondolatainkba és adtak tartást, örömöt, életformát és identitást. Így történik ez, ha az ember igazán hatalmas kalandba vág és erdélyi kopós gazdi lesz.
Amióta vannak kopóink, minden nap hajnali hat körül kelünk és vagy gyalog, vagy kerékpáron megyünk a Városligetbe, esetleg autóval a Hajógyári-Szigetre. Legtöbbször a felkelő nap sugarai már kint érnek minket a harmatos zöldben. Persze nem állítjuk, hogy néha nem vagyunk reménytelenül nyűgösek és álmosak, és nem igazán értjük, hogy egész pontosan mit is keresünk a szakadó esőben ázva (valahol a Sziget-spiccen, vagy a Vajdahunyad vár tövében), mégis, újra és újra nekivágunk. Összességében persze ekkor is jól tudjuk: semmihez sem hasonlítható érzés (és valójában fenenagy’ luxus) így, közösen indítani minden napot. Már az önmagában kikapcsoló, ahogy azt figyeljük, ahogy a szükségleteik elvégzését követően önfeledten rohangálnak, kajtatnak, vagy orrukat leszegve szaglálódnak a fák és bokrok tövénél. Tulajdonképp mára az erdélyi kopókkal való együttélésünk jóval több lett, mint szimpla hobbi. Ahhoz, hogy „csak” hobbi legyen, rengeteg időt igényel és sok fizikai és szellemi energiát köt le. Ezért is gondolom, hogy erdélyi kopót tartani (már ha ezt valaki igazán komolyan csinálja) sokkal inkább sajátos életforma. Az erdélyi kopó kifejezetten igényli a közös időtöltést, izmai fizikai és „agya” szellemi feladatok segítségével történő lefárasztását. Számukra nem elég, ha csak „le vannak futtatva”, szeretik a koncentrációt igénylő kihívásokat és a tanulást. Ha ezt valaki képes megadni nekik, akkor a kopó elválaszthatatlan és kiegyensúlyozott társ lesz. Ha viszont nem így tesz, akkor nagy valószínűséggel a kopó előbb-utóbb keríteni fog magának valami foglalatosságot, és vagy „szökős” lesz és ha csak teheti messzire elcsavarog, vagy otthon fog rosszalkodni, aminek széklábak és széthagyott holmik látják majd a kárát.
Mi heti rendszerességgel tartunk fegyelmezési feladatokat. Ilyenkor a megszokott hajnali séta során legalább egy órán át a legegyszerűbb parancsok végrehajtásából („Hozzám!”, „Ül!”, „Fekszik!”, „Marad!”, „Vár!”) álló, szófogadást és fegyelmezettséget igénylő gyakorlást iktatunk be, a tél kivételével pedig gyakorolni szoktuk a vércsapázást is, amikor többnyire szarvaslábat húzunk valahol a járatlan erdőben, vagy a berekben és másnap a több száz méteres nyomon megyünk velük végig rajta közösen. Télen viszont a két idősebb kopónkkal már évek óta rendszeresen járunk vaddisznóhajtásokra az ezt lehetővé tevő vadászati idényben, novembertől január végéig. Tapasztaljuk, semmi nem hozza kopóinkat ennyire tűzbe és nem fárasztja le úgy, mint az ösztöneik éles vadászatokon való kiélése. Bár az idők változnak, az erdő közelségére az erdélyi kopó napjainkban is más fokozatba kapcsol, atavisztikus ösztöne előtör, a vadászatok során pedig megmutatkozik, hogy mennyire lételeme a gyakran rendkívüli időjárási viszonyok, a hajtásokkal járó stressz és izgalom közepette végzett kemény fizikai igénybevétel. Aki viszont erdélyi kopózásra adja a fejét, de (egyébként érthető módon) nem szeretné a kopóit kitenni a vadászatban rejlő kockázatoknak, mára számos alternatív elfoglaltságot találhat. Ismerünk olyat, aki rendszeresen fut, túrázik vagy kerékpározik a kopójával, más szarvasgombát keres vele, de dolgozik erdélyi kopó mentő- és keresőkutyaként, vagy a klasszikus és egyre divatosabb szagminta- és nyomkövetőként (mantrailing) is. Ha viszont az erdélyi kopó a mozgásigényét ki tudja élni például rendszeres a nagy családi séták alkalmával, vagy a házhoz tartozó nagy kertben, akkor roppant ideális családi kutya lehet, aki végtelen nyugalma és türelme miatt bátran ajánlható kisgyermekes családoknak is.
Aki erdélyi kopót tervez tartani, annak viszont tudnia kell, hogy hatalmas és egész életére kiható kalandba vág, amely során önmaga is rengeteget fog tanulni. És ahogy minden nagy történetben, ebben is lesz nyűg, bosszúság, méreg és aggódás is, de a mérleg másik serpenyőjében annyi minden lesz, hogy összességében összevethetetlen lesz a kettő. A másik serpenyőben ugyanis rengeteg öröm, közös élmény és alig elmesélhető meghatározó pillanat lapul. Ráadásul, aki kopótartásba fog, ebben a mindegyre felgyorsult és megőrült világban óhatatlanul a normalitás irányába mozdul el. Gyakran lesz levegőn, minőségi időt tölt el a családtagjaival és a kutyájával és számtalan lehetősége lesz a gondolataiba mélyedve bandukolni valahol a határban.
A kalandra ugyanakkor érdemes jól felkészülni! A kutyatartás ugyanis valóban komoly elkötelezettséget igényel és nem kevés (sőt: egyre több) anyagiakat. A kutyánk megfelelő táplálása, fontos és javallott táplálékkiegészítőkkel (főleg különböző vitaminokkal) való ellátása, a szükséges (kötelező és alternatívan javasolt) oltásai-, féreg- és parazitamentesítése, a sétákhoz (vadászathoz, túrázáshoz) szükséges felszerelése (ráadásul a gazdájának is), a különböző képzési költségei, a versenyzési díjai, a versenyekre való eljutás és az azokon való részvétel stb. mind kiadásokkal járnak. És akkor még nem feledkezhetünk el arról sem, hogy bármi történhet vele. Ha a kopónk megbetegszik, vagy megsérül az ezzel járó költségeket is tudnunk kell vállalni. Ha már van kutyánk, akkor megfelelően kell gondoskodnunk róla egész kölyökkorától időskoráig. Különösen érdemes kalkulálnunk azzal, hogy a vele való tisztességes bánásmód és a kopónak való élet biztosítása sok időnket fogja igénybe venni: ez a mi városi körülményeink között is napi három óra természetjárást jelent (nem beszélve az oda- és visszautakról), de időt vesz majd igénybe a lakásban való együttlétünk is: az ételük előkészítése, az időnkénti fürdetésük, meg – ha nem vagyunk egészen fából – az is, amikor egész egyszerűen képtelenek leszünk ellenállni nekik, hogy ne térdeljünk melléjük, ne túrjunk a szőrükbe és ne „gyurmázzuk” őket – amivel (úgyis rájövünk) meglepően sok perc szaladhat el… Ha nyaralni utazunk, ettől fogva őt is vinnünk kell magunkkal, vagy gondoskodnunk kell a megfelelő elhelyezéséről, ha vadászatra megyünk gyakran több száz kilométereket kell majd fáradtan utaznunk, mindez pedig megint csak nem kevés idő, energia és pénz. Aki mindezeket előreláthatólag nem tudja vállalni, az ne tegye, semmiképp sem fogjon bele! Kutyát, így erdélyi kopót tartani sem alanyi jog, aki belevág, annak felelős és határozott döntést kell hoznia.
Aki viszont mindezekre képes, annak bizton állíthatom, hogy hatalmas kalandban lehet része. Velük így, vagy úgy, de előbb utóbb valahol úgyis találkozni fogunk. Vagy egy kiállításon, vagy egy versenyen, vagy egy vadászaton. Az igazi kopózásban ugyanis az is jó, hogy ezt a kultúrát, ezt a sajátságos és semmihez sem fogható életformát egyre-többen űzik, akik önkéntelenül keresik egymás társaságát. Persze egyedül kopózni is felemelő, de közösen kopózni egyenesen szédületes élmény! Már egymással játszó és egymást hajkurászó zabolátlan kopóinkat látni is önmagában felemelő. Meglehet, közhely, de mi, kiváltságosok, akik a Titok ismerői lehetünk, jól tudjuk: erdélyi kopó nélkül is lehet élni, de igazán nem érdemes.
Megjelent a Varázslatos Magyarország 2023. évi 2. számában (92–95. o.)
