Egy majdnem elfelejtett magyar kutyafajta

A 19. század végére az ország közepéről kiszorult a kopó, a Dunántúlon ekkorra el is tűnt, és kezdett kialakulni az ekkor még gyakran differenciálatlan erdélyi kopó, amit különösen az erdélyi hegyvidéki környezetben használtak. Nem voltak már olyan sűrű erdők ezeken a területeken, mint korábban – emelte ki Bödők Gergely, aki szerint további érdekesség, hogy a politikai történések a kutya történetére is rányomták a bélyegüket. Trianon miatt ugyanis eltűntek azok a területek – a békeszerződés területi döntései miatt – ahol a kopózás intenzíven ment. Így Erdély, vagy a Felvidék sűrű, nehezen járható erdejei, a szomszédos országokhoz kerültek.

Az erdélyi kopó hungarikum, nemzeti kincsünk.

Kopót tartani: lázadás
Így érkezett azután az életünkbe Kunhegyesről Dongó. Az erdélyi kopó színe döntően fekete-cser némi fehér jeggyel a pofa, a mellkastáj...

Egy majdnem elfelejtett magyar kutyafajta

Ma már hungarikum, ötven-hatvan évvel ezelőtt viszont évekig tartott mire sikerült egy párt találni belőlük Erdélyben, hogy bemutathassák őket a közelgő, 1971-es budapesti Vadászati Világkiállításon. Pedig évszázadokkal ezelőtt a történelmi Magyarország teljes területén használtak vadászatra kopókat, a huszadik század elejére viszont használatuk a történelmi Magyarország peremterületeire szűkült.

 

Dr. Bödők Gergely történész, aki nem mellesleg két erdélyi kopó tulajdonosa, az elején kezdi: a szakirodalom szerint nagy valószínűség szerint a honfoglaló magyarok az agarak mellett a vadászatok során használtak valamiféle kopót is, ennek összekapcsolása a mai erdélyi kopókkal ugyanakkor rendkívül bajos. Remélhetőleg a honfoglaláskori és kora középkori sírokból fennmaradt kutyacsontvázak újabban elindult célzott elemzése erre a kérdésre is bővebb választ ad a jövőben. Az ugyanakkor biztos, hogy a középkori gazdag magyar vadászati kultúrának fontos része volt a négylábú: az időtájt, ha csak tehették, sűrűn jártak agarászni az urak és használtak kopókat és szelindekeket is a sűrűn járható erdőségekben lebonyolított hajtóvadászataikon. A legősibb vadászkutya az évezredek óta használt agár, amit már az ókori egyiptomiak is használták. Legendás sebessége mellett igazi különlegessége, hogy leginkább „szemre hajt”, és a kopókkal szemben kevéssé a vad szaga után megy. A történész beszélt arról is, hogy a magyarok történetét feldolgozó, 14. századból ránk maradt Képes krónikában öt miniatúrán találkozhatunk kutyaábrázolásokkal, amelyek között – a honfoglalás korára visszavetítve – az illusztrátor, Kálti Márk, kora kopóit, ruházatát és vadászati kultúráját is megörökítette. A középkorban már volt olyan vadászkutya (kopó), amelyik a szagot követte, a vadat felkutatta és azt a kimerülésig űzte és hajtotta, de használtak vérebeket is, amelyek a sebzett állat nyomát követték, ahonnan a nevüket is kapták.

Bödők Gergely megjegyezte, a vizsla és a kopó munkája és megnevezése közötti szigorúbb különbségtétel, 16. században különült el egymástól: a vizsla megkeresi és felveri az állatot, míg a kopó annak nyomát kutatva találja meg és hajtja.

Nemzeti ébredés, magyar fajták

Bödők Gergely felhívta a figyelmet arra is, hogy amikor ősi magyar kutyafajtákról beszélünk, érdemes figyelembe venni azt a tényt, hogy a nemzeti ébredés 19. században kezdődött és tetőző korszaka előtt nem lehet „nemzeti karakterről” így kifejezett „magyar kutyafajtákról” sem beszélni. A nemzeti érzés és gondolat időszaka hozta magával, hogy a nemzeti nyelv hivatalosa használata (1844) és a nemzeti kultúra intézményeinek kialakítása (pl. Nemzeti Színház, 1840) mellett megfogalmazódjon az igény a nemzeti karakterrel és érzéssel azonosítható kutyák felmutatása, majd tenyésztése iránt. Az előtte lévő századokban keveredtek az egyes fajták, gondoljunk csak például a törökök sárga vadászkutyájára, amelyet sokan a vizsla egyik ősének tekintenek. A vizslát egyébként a Zay család kezdte el tenyészteni, viszonylag korán, már a 18. század közepén, de például az erdélyi kopó első tudományos leírása csak 1901-ben történt meg – mutatott rá. Hozzátette, kopót az egész történelmi Magyarország területén használtak korábban, hiszen a mocsaras, sűrű vidékek lecsapolása előtt szükség volt egy olyan ebre, amelyik a járhatatlan sűrűben tudja a vadat hajtani. Vannak forrásaink arról, hogy az erdélyi fejedelmek a nagy becsben tartott kopóik zömét Moldvából, Havasalföldről vagy Törökországból szerezték be, és jellemzően vaddisznó vagy szarvasvadászatokon használták őket.

A 19. században megjelent az angol típusú falkavadászat. Ennek bevezetésére voltak itthon is próbálkozások, többek között Wesselényi, Széchenyi, illetve az angol John Paget részéről, akik szerették volna meghonosítani, mindazt, amit Angliában láttak, ez azonban az Erdélyben használatos kopókkal nem igazán sikerült. Ezek a kopók féltek a lótól, és nem működtek csoportban együtt, ahhoz túlságosan önfejűek voltak – magyarázta a történész. A falkakopózás (vagy kopászat) – az előszeretettel használt foxhound és harrier típusú kutyákkal ezért már ekkor elkülönült, a magányosan, esetleg kis csoportban űzött és mindössze néhány (4-5) kopó alkalmazásával levezényelt kopós vadászattól, a kopózástól.

Trianonnal vesztettük el a kopót is

A 19. század végére az ország közepéről kiszorult a kopó, a Dunántúlon ekkorra el is tűnt, és kezdett kialakulni az ekkor még gyakran differenciálatlan erdélyi kopó, amit különösen az erdélyi hegyvidéki környezetben használtak. Nem voltak már olyan sűrű erdők ezeken a területeken, mint korábban – emelte ki Bödők Gergely, aki szerint további érdekesség, hogy a politikai történések a kutya történetére is rányomták a bélyegüket. Trianon miatt ugyanis eltűntek azok a területek – a békeszerződés területi döntései miatt – ahol a kopózás intenzíven ment. Így Erdély, vagy a Felvidék sűrű, nehezen járható erdejei, a szomszédos országokhoz kerültek. Aztán 1938-ban, amikor a magyar revízió sikerének köszönhetően Magyarország több lépcsőben kapott vissza területeket ezek, akkor felfedezték újra a vadászok az erdélyi kopót, ekkor ugyanakkor a kopózás használatáról már komoly viták folytak. A második világháború után ismét elkerültek tőlünk az említett területek, és a kopó jó húsz évre elfelejtődött. Csak az 1960-as években, az 1971-es vadászati világkiállításra készülve kezdtk el újra érdeklődni iránta, amikor felmerült a gondolat, hogy a kiállításon meg kellene mutatni minden magyar kutyfajtát, így a magyar vadászkutyákat is az érdeklődő közönségnek – hangsúlyozta a történész, aki rámutatott, ennek az eredménye, hogy 1966-ban bejegyeztették a kopót, mint a kilencedik magyar kutyafajtát, de évek munkája volt mire tudtak egy kopó párt hozni Magyarországra Erdélyből (Máramarosból), hogy bemutathassák őket az állatkertben. Ekkor indult újra Magyarországon a tenyésztésük, 1971-ben alakult meg az önálló Erdélyi Kopó Szakosztály, pár évtizeddel később 2012-ben nemzeti kinccsé, 2017-ben pedig hungarikummá nyilvánították a kopót is a többi magyar kutyafajtával együtt.

Az erdélyi kopó példányszáma ma is  nagyon alacsony, a Kárpát-medencében fellelhető ezres létszáma miatt máig a legkisebb egyedszámú magyar kutyafajtánk. Ugyan örvendetes változások indultak el az elmúlt évtizedekben, sokan még ma sem is ismerik, és megdöbbentő, de a vadászok többsége nemhogy kopót, másfajta kutyát is alig tart – vélekedett Bödők Gergely, aki hozzátette, azokon a vadászatokon, amelyeken használják, leginkább funkciójának megfelelően a vaddisznó hajtás a dolga, de kiváló kereső- és házőrző kutya, különféle sportokra is alkalmas, és nyugodt, megbízható természete miatt remekül kijön a gyerekekkel is.

 

Wurmbrandt András riportja Megjelent a Kisalföldben 2022. március 19-én.

Dr. Bödők Gergely

  • Történész, tapasztalt műsorvezető.
  • Három gyermekes édesapa.
  • 2018 óta erdélyi kopó tulajdonos.
  • Elhivatott a fajta népszerűsítésében legyen szó akár ismeretterjesztésről, szakmai előadásról vagy a fajta vadászati használatáról.
  • Az előadó stílusára jellemző a történeti hitelesség és a személyes hangvétel közötti arany középút, némi humorral megfűszerezve.