Az erdélyi kopó története/ebadta családfa
A mi történetünk öt éve kezdődött. Valamilyen oknál fogva úrrá lett rajtam a vágy, hogy tartsunk kutyát, méghozzá erdélyi kopót. Az ötletet, bevallom, a szűkebb és tágabb környezetem részéről egyáltalán nem övezte osztatlan lelkesedés, sőt. Gyakorlatilag minden létező családtag és barát próbált erről a hóbortról lebeszélni. Ki azért, hogy a kutya előtt előbb legyen unoka, ki mert lakásba nem valónak gondolta, ki pedig azért, mert – úgy vélte – hogy nekem, eredendő bohémnek, egyáltalán nem való kutya. Bennem viszont eddigre akkorára nőtt a vágy, hogy tudtam, hogy ez nem lehet véletlen, bele kell vágnunk.
Végül így lett és mostanra tudom, hogy az érkező kis kéthónapos erdélyi kopókölyök örökre megváltoztatta az életünket. Egy héttel később már el sem tudtuk volna képzelni, hogy ne legyen velünk és nem értettük, miért nem kezdtük el korábban. A kopókölyök jó darab helyet követelt magának az életünkben, rendszert vitt a gyakran rendszertelen mindennapjaimba, felelősségvállalásra, elköteleződésre és törődésre tanított és arra „kényszerített” bennünket, hogy ha akarunk, ha nem, naponta legalább három-négy órát legyünk a természetben, szabadlevegőn. Ma már két gyerkőcünk van és három kopónk (Dongó, Cohárd és Zete), a velük való együttélés pedig mostanra rengetek közös kalandot és élményt nyújtott. Mivel történész vagyok csakhamar érdekelni kezdett az erdélyi kopó múltja és elkezdtem utánajárni, hogy mi biztosat lehet tudni erről a múltról, mi az, ami csupán valószínűsítés, vagy feltételezés.
Az erdélyi kopó egyike a magyar kutyafajták kilenc fős csoportjának. Részben történelmi érvekre alapozva, részben a XIX. századi magyar vadászati és kinológiai leírások okán tarthatjuk a fajtát hazai eredetűnek. Az erdélyi kopó középnagy termetű vadászkutya, marmagassága 55–65 cm, súlya 30–35 kg. Rendkívül intelligens, hűséges, barátságos és játékos természetű. A meleget és a hideget jól tűri, jó idegrendszerrel, nyugodt temperamentummal és kitűnő szaglással bír. Remek házőrző, az idegenekkel többnyire bizalmatlan. Izmos és atletikus felépítésének köszönhetően lételeme a mozgás. Feje hosszúkás, stopvonala mérsékelt, az orrháta egyenes. Középnagy, ovális alakú szemei zömmel sötétbarna színűek. Füle középmagasan tűzött, a törzse téglalap alakú, marja kifejezett, egyenesvonalú háta alacsonyan tűzött farokban végződik. Fekete alapszőrzete sűrű, sprőd, egyenes és fényes. Szemöldökpontja, a végtagok felső része és a pofa-része cser(barna) színű. Gyakori a fehér folt a mellkastájékon, a homlokon, vagy a mancson és a farokvégen.
Az erdélyi kopó elsősorban hajtókutyaként használható ma is a nagyvadvadászatokon (alkalmanként akár 50 kilométert is fut), de alkalmazható a sebzett vad utánkeresésében is. Jellemző módon a gazdájától távol hajt, messze a hajtósor előtt mozgatja meg vadállományt, kutatja fel és űzi a vadat. Külön ismertetőjele a kopóra jellemző sajátos hangadás: a vadat „csilingelő” jelzőhanggal hajtja és mélyebb tónusú ugatással állítja. Messze hallatszó hangja teszi lehetővé, hogy a vad mozgása az erdőben követhető legyen. Külleme és testi adottságai napjainkban is igazi munkakutyává avatják. A vadászatok során a többnyire nehéz erdei terepen tanúsított hosszútávfutó teljesítménye, szívóssága és bátorsága ma is remekül használható nagyvadas vadászkutyává teszik, de ismerünk kopót kereső- és mentőkutyaként, valamint remek futótársként is, emellett nyugodt, hűséges és családcentrikus természete miatt a mozgásigényét kielégíteni képes kutyatartók számára is ideális családtag és társ.
Történetileg igazolhatóan a múltja a 19. század első felére nyúlik vissza, a kopó ugyanakkor ősi típusú vadászkutya. A kopó szó, személynévként már szerepel egy 1237-es latin nyelvű oklevélben. Az 1360 körül készült latin nyelvű Képes Krónika gazdagon díszített miniatúrái közt szereplő korabeli vadászkutyák (akár lehetnek kopók is) színükben különböztek a ma ismert erdélyi kopó fekete-cser-esetlegesen fehér jegyes színétől. A kopó típusú vadászkutyák kopóként való elnevezésére a hazai forrásokban csak a XVI. század közepétől találunk példát – Batthyány Ferencné például 1558-ban Nádasdy Tamástól a két ígért kopót kéri levelében. A vadászati viszonyok a középkorban az ország egész területén lehetővé tették a kopóval való vadászatot, vagyis a kopózást. A „kopó” ugyanakkor még a XVII. században is általános fogalmat jelölt és a vadászkutya funkciójára utalt – így, ha volt is jelzője (például: „erdélyi”, „magyar”, „hosszú lábú”, stb.) az nem fajtanevet takart, hanem a hajtókutya származási helyére, vagy valamely külső tulajdonságára, esetleg feltűnő ismertetőjelére vonatkozott. A középkori magyar uralkodókhoz hasonlóan az erdélyi fejedelmek is előszeretettel hódoltak vadászszenvedélyüknek, a fényes külsőségek közepette űzött fejedelmi vadászatokhoz pedig nagy számban használtak a státuszszimbólumnak is számító kopókat, agarakat és vizslákat. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek az 1647-ből fennmaradt udvari „catalogusa” szerint 75 kopója volt, Apafi Mihály erdélyi fejedelem pedig 83 kopót tartott.
Pák Dienes 1829-ben megjelent Vadászattudománya tartalmazta a kopó első szakszerű leírását. Eszerint kopó „azon kutya, melly a’ vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ’s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol.” A reformkorban kísérlet történt az „erdélyiként” megnevezett „magyar fekete kopókkal” űzött falkavadászatokra is a Kolozsvár környéki vadászatokon – mérsékelt sikerrel.
Az erdélyi kopó első tudományos igényű leírását Czynk Ede postamester és ornitológus végezte el 1901-ben. Mika Károly neves vadászati író 1909-ben megjelent „A vadászebek” című munkájában pedig a hazánkban előforduló kopókat úgynevezett osztrák- és lengyel kopók csoportjába sorolta – utalva egyúttal a kutyák feltételezett származására. A birtokszerkezet megváltozása, a vadászat fokozatos modernizálódása, az új jogi szabályozás és a technikai változások mellett az erdélyi kopó történetére a trianoni békeszerződés is rányomta a bélyegét: a történelmi Magyarország északi és keleti területeinek Csehszlovákiához és Romániához való csatolásával ugyanis elcsatolásra kerültek az országtól azok a nagy kiterjedésű és sűrű erdők is, ahol a kopózás megőrződött. A megváltozott körülmények ellenére a hagyományos kopós vadászati forma a két világháború között is dívott Csehszlovákiában és Romániában. Az 1941-ben megjelent Vadászati útmutató (Bajza (Fenczik) Jenő munkája) máig a legrészletesebben rögzítette az erdélyi kopó külső és belső tulajdonságait és a más kopóktól a fajtát megkülönböztető külső jegyeket.
Az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállításra készülve merült fel az igény a kiállításon az erdélyi kopó bemutatására is. Hosszas keresést követően sikerült csak a fajtából két példányt fellelni és Magyarországra szállítani. A fajta hazai újratenyésztése a Máramaros környékéről a Fővárosi Állat-és Növénykertbe került kutyapár – utóbb „Állatkertiként” jelölt – Mózsi és Réka – érkezésével indult, akik a hazai erdélyi kopó állomány ősének számítanak. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (az FCI) 1966-ban hivatalosan a kilencedik magyar kutyafajtaként ismerte el az erdélyi kopót és ugyanebben az évben került sor a fajtastandard megalkotására, 1969-ben pedig a törzskönyvezés elindítására. 1971-ben a MEOE keretén belül jött létre az Erdélyi Kopó Szakosztály. Az erdélyi kopó 2012-től nemzeti kincsnek számít, 2016-tól már magyar értéktárba sorolt kutyafajta, 2017. március 22-én pedig Egerben a hungarikumok közé is beválasztották.
Megjelent a Varázslatos Magyarország 2023. évi 1. számában. (81–84. o.)
