Ehhez az őrségi vadásztársasághoz már évek óta járunk, mindig nagy örömmel. Mostanra – kis túlzással – már betéve tudjuk a vadászatvezető határozott, ugyanakkor a humort sem nélkülöző szakszerű eligazítását is. A hajtók között is rengeteg az ismerős, igazi tisztességes őrségi emberek, a terület szép és vadakban bővelkedő, a hajtás pedig mindig fegyelmezett és precíz. A vadászat előtti napon Major Krisztián barátunk közeli családi faházában alhattunk (ezúton is nagyon köszönjük a befogadást), ami nagy könnyebbség. Ilyenkor nem hajnali fél négykor indulunk a kopóinkkal Budapestről, hanem elég előző este megérkeznünk, kényelmesen elrendezkedhetünk, vacsorázhatunk és diskurálhatunk a fatüzelésű kis kályha szomszédságában és reggel elég húsz perccel a megbeszélt érkezés előtt a társaság vadászházához elindulnunk. Egész más így, meg kell hagyni.
Az őrségi kopós hajtócsapat (Fotó: Bödők Gergely)
Két hajtást terveztek erre a napra. A regisztrációt követően kisteherautókkal szállítottak el minket az első hajtás kezdőpontjához, ahol előbb az eligazítást hallgathattuk meg, majd gyalog indultunk el egy csapáson, ahol felállt a sor. Tizenöt éve nem hajtották ezt az erdőt, úgyhogy ismeretlen terepen jártunk. A hajtás előbb kisebb lápon vezetett keresztül, azt kerülgettük, amennyire csak lehet, majd egy aranyvessző-mezőn át jutottunk egy fenyvesbe.
Akárha búzatáblán járnánk (Fotó: Bödők Gergely)
A hosszú hajtás végén összeszedtük a kopókat (hárman a vadászházhoz mentek vissza – akikért elmentünk), az egyik viszont nem volt meg és ugyan nyolcszáz méter távolságra tartózkodott, az átállás miatt nem volt idő érte menni, mert vittek is tovább minket a negyed órányira lévő második hajtáshelyszínhez – ekkor már az elmaradt kopó 8-9 kilométerre volt.
A második hajtás kezdetén (Fotó: Bödők Gergely)
A második hajtás előtt előbb a szántó mellett felállt a hajtósor, majd együtt léptünk be az erdőbe. A dimbes-dombos rengeteg a jellemző őrségi erdőség minden szépségét megmutatta: váltakozó emelkedőkkel és völgyekkel, szellős vörösfenyőkkel és tarkítva itt-ott vízmosásokkal. Az átállás után következett az elmúlt években már alaposan kiismert kefesűrűségű kökényes, de aki ezen túljutott, annak már végig egy könnyebben járható erdő következett. Az egyik vízmosásban haladtam, amikor egy kiálló „ág” tűnt fel. Közelebb érve láttam, hogy egy agancs darabkája lehet és az avar alól kihúztam egy 5-6 éves bika agancsának jobbszárát. Örömmel újságoltam a feleségemnek, hogy mit találtam (aki mellettem 15 méterre haladt), amikor körbe néztem, hogy nincs-e meg a párja. Ennek nagyon kicsi esélyt adtam, de hátha. Mindenesetre ezen a napon tényleg mázlim volt: ugyanúgy kiállva a saras avarból, mögöttem volt néhány méterre. Így, jobb- és balszárral a kezünkben haladtunk a hajtás végéig. Az utolsó szakasz emelkedőkben és völgyekben igencsak gazdag, próbára teszi az eddigre elfáradt lábakat, de ezt már lelkesedésből is végig nyomtuk.
Cohárd figyel (Fotó: Bödők Gergely)
Az utolsó szakasz (Fotó: Bödők Gergely)
A szerencse fia (Fotó: Bödők Gergely)
