2019-ben fogalmazódott meg bennem először az ötlet, hogy saját erdélyi kopóinkkal Székelyföldön is részt vegyünk vadászaton. Ősz volt ekkor, ragyogó napsütéses ősz és épp Szovátán jártunk a feleségemmel a Tőkés Lóránt unitárius lelkész barátunk (vadász- és régtől fogva ismert erdélyi kopó tenyésztő) által szervezett Rhédey Klaudia-kupa erdélyi kopós seregszemléjén, ahol a szépszámmal megjelent kopókat dr. Kerekes Gábor, a Kikindai Pipafüstös erdélyi kopó kennel vezetője bírálta, de amin a megjelenteket maga Kelemen Atilla köszöntötte. A kiállítást követően már mellünket a fehér abroszos faasztalnak nekidüllesztve székelyföldi vadászok társaságában vacsoráztunk, amikor ezt a tervezett elővezettem. Mivel friss volt az élmény, a helyi asztaltársaságnak még azt is elmeséltem, hogy a mi Dongónk épp nemrég veszett el egy hajtás végén és kint éjszakázott valahol a dél-somogyi dombságban Szentbalázs határában és csak hajnalok hajnalán került elő. Ekkor az egyik vadász azt mondta, hogy ha itt náluk elveszik a kopó, akkor pár óra után már nem kell – másnap meg különösen fölösleges már – keresni. Ugyan rosszat sejtettem, ezért visszakérdeztem, hogy miért. Mire ugyanő azt felelte: – „Azért, mert megették a farkasok”. A többieknek a szeme sem rebbent, komótosan vacsoráztak tovább, ezzel az egyetértő hallgatással különösen nyugtalanító „hangsúllyal” nyugtázva az elhangzottak igazságát.
Régóta járjuk Erdélyt és Székelyföldet és mostanra tudva-tudjuk, hogy a székelyek szeretnek néha „nagyot mondani” (egykori székely barátnőnk nagymamája mondta azt a fiáról, hogy akkorákat tud mondani, hogy meg lehetne kapálni), különösen, ha a Magyarországról érkezett vendéget és barátokat lehet ezzel „ugratni” – ennek ellenére maradt bennünk félelem bőven. Minden túlzás ellenére évről évre olvashatunk ugyanis arról, hogy a vaddisznóhajtás során elmaradt hajtókutyák közül némelyek a farkasok martalékává lettek, de arra is van példa, hogy már a hajtás alatt kerül sor ilyen szomorú eseményre. Pár éve például a kopók épp ráhajtották az űzött vaddisznókat a már a hajtás elején kimenekült és a völgyben nyugalomra lelt farkasfalkára. A kopók közül az egyiknek csak a fejét és a nyakörvét találták meg a másnap reggeli keresés során.
A félelem ellenére az erdélyi kopós kaland lehetősége ugyanakkor az elmúlt években évről évre eszünkbe jutott, és nemhogy a vágy nem csitult bennünk, még nőtt is. Mostanra már nagyon szerettük volna megtapasztalni, hogy a saját kopóink mire mennek a helyi jól bevadászott erdélyi kopókkal, a nehezebb, középhegységi terepviszonyok között. Tavaly már majdnem sikerült eljutnunk a Székelyföldre, többé-kevésbé le is volt már szervezve a jelenlétünk, amikor egy január eleji betegség családosan leterített minket és a tervezett utazás kútba esett. Reméltük azonban, hogy az idei szezonban végre nem jön közbe semmi hátráltató tényező. Az előjelek kedvezőek voltak. Már túl voltunk november elejétől nyolc hajtáson a kopóinkkal, nemegy ezek közül igazi nagyterítékű tolnai és őrségi terelővadászat volt, számos kopó vaddisznó találkozással. Dongó és Cohárd a legjobb formájukban voltak, így a vadászatok estéin ugyan alaposan elfáradva, de, ami a legfontosabb: sérülések nélkül jártunk haza.
A vadászaton való részvételünket Tőkés Lóránt, aki lelkészként fél éve került új szolgálati helyre és lett az oklándi unitárius közösség lelkészévé, szervezte meg és beszélte le a helyi vadásztársasággal. Csak Dongót és Cohárdot vittük magunkkal Oklándra, a tizenegy hónapos Zete még itthon maradt az anyósoméknál. Lóránt volt olyan kedves, hogy a saját lakásukban látott minket napokra vendégül. Még azt is sikerült kiudvarolnunk nála, hogy a kényelmesebb életformához szokott saját kopóink a földszinti kazánházban tölthessék az éjszakákat, ahol, ha neadjisten’ „le volt szakadva a tűz” a kályhában, elég volt kicsit „megvarizsolnunk” és dobnunk rá a gondosan odakészített vékonyabb ágakból, majd, ha a parázs már lánggá vált, a vastag, öles fákból.
A csúcsragadozók mindennapos jelenlétén túl a helyi vadászati viszonyok egészen mások, mint a magyarországiak, vadgazdálkodás pedig – abban a formában legalábbis, ami Magyarországon folyik – nincs, vagy csak nyomaiban. Gímszarvast itt csak cserkészve lehet elejteni, hajtásban pedig kizárólag vaddisznó eshet, amiből az afrikai sertéspestis miatt (is) eleve nem sok van, ha pedig a kopó őzet hajt, egy életre leírják. Aligha meglepő emiatt (is) ezután, hogy a teríték, szintén magyarországi példákkal való összehasonlítással, összehasonlítatlanul szerényebb. A helyi vadásztársaság például karácsonykor kezdte csak meg a vaddisznóhajtó idényt, azóta a negyedik hajtást bonyolították le és még nem ejtettek el egy disznót sem. Mivel azonban az egész vadászat pusztán a tagság örömére szolgál, nincs semmiféle minimális teríték-kötelem sem. Amit sikerül elejteni, sikerül, amit nem, nem – a közös vadászat élménye a lényeg, amit nem a teríték nagysága befolyásol. A hajtások sem olyan hosszúak, mint Magyarországon, igaz, a terep nehezebb, többnyire dombos, völgyes.
A végül január derekára tervezett vadászat időjárási viszonyai nem voltak a legjobbak. Emberemlékezet óta nem volt olyan, hogy január közepén ne borítsa nagy hó a tájat, most viszont így volt. Sőt, még kevés hó sem volt, előzőleg esett is, így az utat vigasztalanul sár és latyak borította mindenütt. A gyülekező a helyi Újfalvi csárdába lett reggel 9 órára hirdetve, ahol a bátrabbak „táncosnak” nevezett köményes italt, vagy a szimplán „jokerre” keresztelt cseresznyés nedűvel melegedtek (a legbátrabbak Bucegi sörrel is segítettek). Ezt követően a csárda előtt zajlott az eligazítás. A vadásztársaság két – esetleg három – hajtást tervezett erre a napra: egyet alsómezőn, egyet a szigetben és egyet a szénaságba’. Az eligazítást követően terepjárókkal mentünk a helyszínre. Jellemzően, mint ezúttal is, több a vadász, mint a hajtó, sőt, gyakran maguk a vadászok is hajtanak, akik – és ez is fontos – mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, csak a maguk örömére vesznek részt a hajtásban.
A megismerkedést és egy fél órás várakozást követően hat fős csoporttal és kopóinkkal ballagtunk fel csendben, legfeljebb halkan diskurálva az első hajtás helyszínére. A minket körülölelő táj mindenesetre hó nélkül is lenyűgöző volt. Közben (és az elmúlt órában és napokban) leginkább a medvékről és farkasokról volt szó. Tulajdonképp szerettünk is volna találkozni velük, ugyanakkor féltünk is egy ilyen randevútól. Aztán megkaptuk a jelet és elkezdődött. Itt minden hajtó úgy hajt, mint a nagykönyvben: senki sem kockáztatja a testi épségét egy néma ballagással az erdőben. A mellettem hajtó János már 33 éve hajtó és csak két idényt hagyott ki. Egyet a kötelező sorkatonai szolgálata miatt, egyet pedig egy medvetámadás után – aminek a nyomait viseli a derekán. A terep változatos, helyenként nagyon sűrű, csipkebokros vegyeserdő volt. A kopók, amint leoldottuk őket, rögtön elnyargaltak, Lóránt barátunk fél óra múlva hívott, hogy az ő kopójával együtt már hajtottak is egy nagyobb disznót és jelezte, hogy farkasnyomokat is találtak. Utóbbiaknak végül nemcsak a nyomait látták: a vadászok 7 farkast számoltak össze a hajtásból kiszaladni és több medvét. Ez a legjobb eset, ami történhetett. A disznó sajnos nem került terítékre bár a vadász három lövést is tett rá. Diána nem nekünk szánta – mondták a helyiek.
A második hajtás elejére csak Dongó érkezett vissza. Lenyűgöző volt, ahogy 2,5 kilométerről visszatalált úgy, hogy mi közben egész máshova sétáltunk el a második hajtásunk kezdőhelyére. (Ilyenkor elcsodálkozom, hogy hogyan képesek az erdélyi kopók ennyire jól tájékozódni. Talán tényleg egy radar van a fejükben?!). Cohárdunk és Lóránt Ármánya viszont nem voltak meg: Cohárd jele órákon át kérdőjeles volt, Ármány nyakörvéhez tartozó készüléken pedig véletlenül rossz parancsot adott meg, ami így lekapcsolódott és egyáltalán nem tudtuk, hogy hol jár. Együtt szaladtak el a disznóval, reméltük, hogy együtt vannak. A második hajtás is változatos erdőben zajlott. Volt benne nyárfa, cserefa, csigolyafűzfa és gyertyán is, kevesebb sűrűvel és több fenyőerdővel. Ebből a hajtásból négy medve szaladt ki, disznó pedig nem esett – igaz, mégcsak nem is látott senki. A második hajtást követően volt egy ebéd, magunkkal hozott hazaiból: kolbászból, kenyérből, szalonnából, hagymából. Bizonyára a friss levegőnek is köszönhetően rég nem esett ilyen jól semmi. Ebéd végeztével a vadászok egy csoportja még elment nyomokat keresni, hogy érdemes-e megreszkírozni egy harmadik hajtást, végül erről lemondtak és a vadászat fél három körül véget ért. Ezután a kopókat szedtük össze. Ha a farkas és a medve jelenléte nem lenne elég rizikó, a szétszórtan heverő esztenák melletti pásztorok csobán kutyái is roppant veszélyesek a kopókra, mert egyáltalán nem olyan lomhák, mint azt gondolnánk (ezt tapasztaltuk is), ráadásul többen vannak és a kopót bekerít(het)ik. Cohárd viszonylag hamar meglett, mert ahogy ahhoz a helyhez közeledtünk kocsival, ahonnan az utolsó jelét kaptuk, nyolcszáz méterről újra lett jelünk, a kopónk pedig talán az autó hangját hallva, kisvártatva megérkezett hozzánk. Ármányt a szomszéd falu határában szedték össze ismerősök, Lórántnak pedig szóltak, így két órán belül ő is az autónkba került.
Mivel órákon át nem volt jelünk, a kopók futásmennyiségét nem tudtuk meg, igaz ez most tényleg nem releváns, ezen a terepen 1 kilométer is egészen mást jelent, mint a síkon. Mindaz, amit az erdélyi táj jelent, és az egész vadászat hangulata, a hajtókkal és vadászokkal való megismerkedés, elmesélhetetlen élményt jelentett. A vadászat végén az egyik vadász oklándi házában gyűltünk össze, ahol volt vaddisznópecsenye és mindenféle italok is. Az este sok kedves hajtóval és vadásszal elegyedtünk szóba. Az egyik kopónkat még ott is akarták fogni, sőt, meg is vették volna, másnap pedig elhívtak Barótra hajtani, de már előzetesen megszervezett programunk volt. Tényleg sajnáltuk, mert olyan kedves társaság volt, hogy szívünk szerint mentünk volna tovább velük másnap is. Az este során nagy nótázás és – szívünknek igencsak kedves – népdaléneklés is kerekedett, ami ki tudja meddig tartott, mert minket vendéglátónknál is vacsorára vártak és el kellett köszönnünk.
Összességében egy megvalósult álom volt az egész nap és felejthetetlen élményekben lehetett részünk, amit hálásan köszönünk! Ha tudunk, jövőre újra megyünk, mert szeretnénk hagyományt teremteni a székelyföldi vadászatainkból. A kopóink igen jól szerepeltek, aminek nagyon örültünk. A szólás ellenére ugyanis a jó bornak is kell a cégér és fontos, hogy minél többek megtapasztalják, hogy mekkora jelentősége is van fajtatiszta kutyába invesztálni. Jó kopó az, amit a hajtók és a vadászok dicsérnek – mondta előzetesen Lóránt, hűtve talán az elbizakodottságunkat és reményeinket. Sőt, ahogy a helyi legidősebb vadász fogalmazott: „A jó kopó olyan, hogy „tedd a sebre s’ meggyógyul!” Ez annyira találó, hogy ma sem tudunk mit hozzátenni.
Megjelent a Magyar Vadászlap 2023. áprilisi számában (62–63. o.)
