Hercsel Adél
Amikor jöttek, fogták, és elvitték a kutyákat
Az első világháborúban összesen 16 millió állat teljesített szolgálatot a lovaktól a kanárikig. Ebből több tízezer kutya mentette a sebesültek életét a fronton, és hajtott végre számtalan más hőstettet. A kutyák a lövészárkokban puszta jelenlétükkel javították a morált, és oldották a hosszú frontszolgálattal járó stresszt. Bödők Gergely történész mesélte el a világháborúk történetét egy sajátos nézőpontból, a kutyák oldaláról, miközben ő maga a máig legritkább magyar kutyafajtának számító erdélyi kopó szerelmese. Olyannyira, hogy egy három kan kutyából álló kísérleti falka büszke tulajdonosa.
Bödők Gergely történész, a Clio Intézet társ-ügyvezetője, a Magyarországi Tanácsköztársaság kutatója öt éve elhivatott erdélyi kopótartó is, ami az utóbbi időben történészként is sűrűn megihleti. Mostanra már három kan kutyából álló, meglehetősen formabontó kopófalka tulajdonosa. A rendkívül elegáns, döntően fekete-cser (a kölyöknél az erdélyi kopóra jellemző fekete-cser-fehér) színezetű makacs, egyben nyugodt természetű és nagy mozgásigényű vadászkutyáival évek óta a szokásos téli vaddisznó-hajtóvadászatokon (újabban pedig a terelővadászatokon) is aktívan részt vesznek, akik ilyenkor nem ritkán egyhuzamban akár 50-60 kilométert is futnak.
Dongó, Cohárd és Zete gazdája nem véletlenül kezdett el búvárkodni a máig legkisebb egyedszámú magyar kutyafajta történetében, amely egyszer már majdnem kihalt, sőt, bizonyos legendák szerint Ceaușescu egyenesen kilövési parancsot adott rájuk. Miközben a történész ennek a témának is a nyomába eredt, a magyar vadászatok színes történetét is elkezdte kutatni, ahogy beleásta magát az állatok, ezen belül is a kutyák háborúban betöltött megdöbbentően sokrétű feladatainak históriájába is.
A hatvanas években úgy kellett egy erdélyi kopópárt Romániából a budapesti állatkertbe hozni, hogy be tudják őket mutatni. Mi sodorta a kihalás szélére ezt a magyar kutyafajtát?
A második világháború után egyenesen kritikus mértékűre csökkent a hazai kopóállomány, amely a két világháború között sem volt túlságosan elterjedt. Erdélyben 1945-öt követően nem is tudunk a törzskönyvezésükről, de a második világháborús kataklizmát követően törvényi rendelet tiltotta be Magyarországon is a kopós és az agaras vadászatokat. Ennek okait leginkább abban látom, hogy a Magyarország is betagozódott a Szovjetunió érdekszférájába, így pedig már nálunk sem termett túl sok babér az arisztokráciának. Az agaras, kopós vadászat pedig korábban ehhez a nagybirtokos és vagyonos réteghez, az ő életformájukhoz kötődött. A koraújkorban, az Erdélyi Fejedelemség időszakában a fejedelmek és az arisztokrácia számára a jó vadászkutya igazi státusszimbólum volt, ennek megfelelően meg is becsülték a maguk „nemes” kutyáit. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek az 1647-es „udvari katalógusa” szerint például hetvenöt kopója volt, míg Apafi Mihály fejedelemnek 83. Az erdélyi kopó hazai eltűnését követően a hatvanas évek hozta el a fordulatot: 1966-ban készült el a fajta leírása, 1971-ben pedig a nagyszabású budapesti vadászati világkiállítás komoly lehetőséget teremtett arra, hogy az autentikus magyar kutyafajták közt bemutassák az erdélyi kopót is, amelynek két példányát hosszas keresés eredményeként végül Máramarosban találták meg.
A legenda szerint amikor a román határőr akadékoskodott, hogy hova viszik a kopókat, Dr. Győrffy Lajos állatorvos, aki az erdélyi kopót hozta, azt mondta: a kutya Ceaușescu elvtárs ajándéka Kádár Jánosnak. Igaz, hogy végül ez nyitotta meg a sorompót a határon?
Amit biztosan tudunk, hogy az 1971-es, máig etalonnak számító világkiállításra készülve, ahová meghívták a világ vezető vadászait, szerették volna bemutatni a magyar vadászkutyafajtákat is. Majd ahogy szépen mentek sorba, rájöttek, hogy az erdélyi kopó hiányzik. Ekkor elkezdődött egy nagy „casting”, hogy ki és honnan tudna erdélyi kopót szerezni. Két évnyi kutatómunka után, erdélyi vadászokon és a misszió jóakaratú támogatóin keresztül jutottak el Máramarosszigetre Petru Nyisztorhoz, aki két kopót felajánlott a célra. A Rékára keresztelt szukát és a Mózsi (vagy Morzsi) nevezetű kant hozták át a határon. Döntően velük indult a hazai újratenyésztés és nekik is köszönhetően tudták bemutatni a fajtát a 1971-es vadászati világkiállításon. Jók ezek a történetek, előadásokon magam is el szoktam mesélni, de hozzáteszem, hogy nehezen igazolható, hogy így történt. 1971-ben alakult meg azután a ma is élő Dr. Tóth Zoltán vezetésével az önálló erdélyi kopó szakosztály a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete keretein belül, és egyre több kopót hoztak át Erdélyből és Magyarországról is kerültek kopók azután Erdélybe. A rendszerváltás környékére a kezdetekhez képest már egészen fölment a példányszáma, 1991-ben például háromszáznál is több kölyköt törzskönyveztek. A ma is roppant aktív fajtagondozó szerv, a Magyarországi Erdélyi Kopó Klub és az erdélyi kopó körül bábáskodó állhatatos kopótartóknak köszönhetően az erdélyi kopó mára visszakerült a köztudatba. Jelenleg körülbelül 1200 körüli a Kárpát-medencében a fajta egyedszáma, ami stabilnak tekinthető.
KERETES – Már honfoglaló őseink is kopóval vadásztak?
Az erdélyi kopót első korszerű tudományos leírását 1901-ben Czynk Ede ornitológus végezte el egy Bécsben megjelenő vadászati lapban. Bödők Gergely az erősen vitatható, hogy már a honfoglaló magyarok hoztak volna be magukkal kopót a Kárpát-medencébe, erre ugyanis minden kétséget kizáró, konkrét bizonyítékok nincsenek. Az mindenesetre valószínűsíthető, hogy a honfoglaló magyaroknak lehettek nagyvadat hajtó vadászkutyáik. A korszakból fennmaradt kutyacsontvázak célzott elemzésével lehetne a kérdésről újdonságot mondani. Maga a kopó szó először egy 1237-es latin nyelvű oklevélben tűnik fel, igaz, személynévként, a megfogni, megragadni jelentéssel. A 14. században született Kálti Márk által jegyzett Képes Krónikában is szerepelnek a mai kopókra színükben nem csak testalkatukban hasonló kutyaábrázolások korabeli vadászatokról. Maga az erdélyi kopó a mérvadó kinológiai szakirodalom szerint nagy valószínűséggel az osztrák és lengyel kopók keveredéséből jöhetett létre valamikor a 18. század végén/19. század elején. A „magyar kutyafajták” iránti igényt a nemzetébredés kora, a 19. századi nacionalizmus hozta el. Ekkor jelent meg az a legitim törekvés, hogy a nemzeti azonosságtudat a lehető legtöbb mindenben kifejezést nyerjen: így lett cél a nemzeti nyelv hivatalossá tétele, a nemzeti színjátszás megteremtése, ezért született meg a Nemzeti dal és ruházták fel nemzeti karakterrel az utóbb már magyarnak tekintett kutyafajtákat is.
Tartja magát az elmélet, hogy a második világháború után célzottan irtották is az erdélyi kopókat Ceaușescu parancsára. Ezt támasztják alá megbízható források?
Valóban vannak, akik ezt állítják, én ugyanakkor ennek levéltári nyomát nem találtam és ennek a drasztikus intézkedésnek visszaemlékezésekben sincs nyoma. A vonatkozó törvényi rendeleteink arról szólnak, hogy a kopós és agaras vadászatokat betiltották. De nemcsak Romániában, hanem jó ideig Magyarországon is. A törvény szigorúságához persze kétség sem férhet, az ugyanakkor különbség, hogy valamit betiltunk, vagy halomra is lőjük a vadászkutyákat. Azt ugyanakkor nem vitatom, hogy lehettek arra példák, hogy ha valaki lebukott, akkor a kopóját vagy agarát lelőtték. Konkrét esetről ugyanakkor nem tudok. Azt valószínűsítem, hogy fű alatt az erdélyi kopókkal továbbra is vadásztak, a viszonyokat pedig valamelyest ismerve úgy sejtem, hogy akkor is voltak megfelelő eszközök az elöljárók és ellenőrök jóindulatát „megnyerni”. A tenyésztés pedig papírok nélkül, suttyomban folyhatott, ami viszont biztosan nem volt tömeges. Ha nem így lett volna, akkor jó húsz évvel később nem lehetett volna Erdélyben kopót találni.
Bár történészként a Magyarországi Tanácsköztársaság történetének kutatása az egyik fő szakterülete, úgy veszem észre, hogy az utóbbi években kopótartás története is erősen megihleti. Egyik legutóbbi cikkében pedig arról ír, hogy az állatok szerepe minden XX. század előtti konfliktusban, ám főleg az első az első világháborúban volt megkerülhetetlen. Mi alapján, hogyan jutott erre a nem mindennapi megállapításra?
Ebben a témában tulajdonképp két érdeklődési köröm kapcsolódott össze: a kutyatartás múltja és az első világháború mindennapjainak a története. Az, hogy az állatok milyen nagy szerepet játszottak a történelemben, így az első világháborúban is tulajdonképp nem annyira újdonság, külföldön ennek mostanra örvendetesen nagy szakirodalma van, és magyar anyagokra is lehet már támaszkodni. A források alapján úgy tűnik, hogy több tízezer kutyát használtak az első világháborúban. A közel tízmillió ló mellett komoly szerepet játszottak a kutyák, a britek és szövetségeseik körülbelül 20 ezer kutyát vetettek be az első világháborúban, a németek megközelítőleg 30 ezret, de a Monarchia hadereje is körülbelül ötezret. Többé kevésbé igyekeztek a fajtajellegnek megfelelő kutyákat használni, a brit vöröskereszt például előszeretettel alkalmazott Airedale terriereket és vérebeket, a németek pedig német juhászkutyákat.
A kutyák főként milyen területeken teljesítettek frontszolgálatot? A háborúban mely tulajdonságaikat tudták a leginkább kiaknázni?
Az egyik legfontosabb feladatuk az volt, hogy egészségügyi kutyaként helytálljanak. A jól kiképzett kutyák képesek voltak megtalálni a fronton a sebesülteket és a halottakat és a front ember számára nehezen megközelíthető helyszíneire is tudtak kötszert, gyógyszert és vizet eljuttatni a sérülteknek. A hagyományos őrző feladatot ellátó kutyák mellett voltak speciális küldetésre kiképzett kutyák is, például amelyik drótvezetéket húzott a hátán, vagy akik leveleket, üzeneteket és csomagokat juttattak célba. A hadviselő felek azt az előnyös tulajdonságukat használták ki, hogy a gyorsan mozgó kutyát a mesterlövészek nehezebben találták el, mint az embert. A betanítás sok időt vett igénybe, így különösen vigyáztak a jól képzett kutyákra, gáztámadásokkor például rájuk is speciális gázmaszkot húztak. A kutyák testi erejére szintén építettek: a nagyobb testű kutyákat általában párban teherhordó feladatokra használták, még a menekültek is. Ezek a kutyák naponta együtt akár 200 kilót is cipeltek.
Ezen a ponton az őrszem kutyákat is érdemes megemlíteni, akiket arra képeztek ki, hogy a lövészárok tetején állva, ha meglátják az ellenséget, ne ugassanak, csak morogjanak.
Ennek különösen a sötétben vagy rossz látási viszonyok közepette volt nagy jelentősége. A halk morgásnak köszönhetően nem lepleződött le, hogy sikerült észlelni az ellenség óvatos előre nyomulását. A kutyáknak szintén fontos szerepe volt a lövészárkokban, ahol afféle hangulatjavító, stresszcsökkentő szerepet töltöttek be. Akkoriban még igencsak gyerekcipőben járt a pszichológia tudománya, így szinte semmit sem tudtak a tüzérségi sokkról vagy épp a poszttraumás stressz szindrómáról, de idővel a katonai hadvezetés is rájött, hogy a kutyák jelenléte a seregben abszolút tudja javítani a morált: a kutya puszta jelenlétével idézte meg a hátrahagyott otthon melegét, és oldotta a hosszú frontszolgálattal járó feszültséget.
Gondolom, annak is volt bőven, csak más értelemben hangulatjavító hatása, hogy például egy terrier típusú kutya egy nap akár 40-60 patkányt is megfogott a lövészárokban?
Ilyen felvételek bőven fennmaradtak, ahol büszkén mutogatja egy-egy század a kutyájuk aznapi zsákmányát. A kutyák bátorságáról és lenyűgöző kitartásáról rengeteg történet is megőrződött az első világháborúból. Az egyik kedvencem például, amikor a különösen véres verduni csata kezdetén egy francia kontingens elszakadt a fő csapattól: kifogytak a tüzérségi ellátásokból, miközben a távíró- és a telefonvonalaikat is elvágták. A tényleges felmorzsolódás veszélyes fenyegette őket, amikor egyszer csak egy fekete árny közeledett feléjük, az egyik katona Sátán nevű labradorja egy kisebb csomaggal a hátán. A németek komoly tüzérségi erővel, gránátokkal, gépfegyverekkel, puskával próbálták a kutyát hatástalanítani, az egyik lábát sikerült is ellőniük. Sátánt ugyanakkor be tudták húzni a lövészárokba, a nyakára erősített csőben pedig a következő üzenet volt: „Az Isten szerelmére tartsatok ki, holnap küldjük a csapatokat!” Az általa hordozott két kis kosárkában egy-egy postagalamb lapult, így a bajtársaiktól leszakadt csapat meg tudta adni a rájuk tüzelő német tüzérség pontos koordinátáit. Az egyik galambot lelőtték, ám a másik célba ért, így ki tudták őket menteni.
1916 magasságára kifogytak a harctéri kutyákból, ezért elkezdték a kutyákat rekvirálni. Ezt úgy kell a gyakorlatban elképzelni, hogy azt mondták: ide a pulival!? Mintha holnap jönnének, becsöngetnének, fognák, és elvinnék a kutyát?
A háború kitörésekor eleinte sokan önként, hazafias érzületből ajánlották fel a kutyájukat a hadsereg számára, de menhelyi és a rendőrségi kutyákat is besoroztak. Amikor viszont már égetően nagy szükség volt a kutyákra a harctereken, szabályos rekvirálásokkal, kisajátításokkal vitték el a megfelelőnek tartott kutyákat. Pont úgy, ahogy az ismertebb történetek alapján, amikor a terményt vagy az élő vágóállatokat rekvirálták: szabott áron, azaz rendkívül olcsón vittek el, vagy a háború válsághelyzetre hivatkozva semmit sem fizettek értük.
Mi lett a leszerelt, megsérült kutyák sorsa? Visszakerülhettek az eredeti gazdáikhoz?
A háborút túlélő kutyákat civilek, családok fogadták be. Ezen belül is az egyik legmeghatóbb Stubby őrmester, a bullterrier története, aki összebarátkozott a 26. jenki hadosztály 102. gyalog hadosztályában egy tizedessel. Ő nevezte el a kutyát Stubby-nak, azaz tömzsinek, és csempészte fel a hajóra, így kerültek el együtt 1917 októberében a francia frontra. Rövid idő alatt már az egész ezred rajongott a jobb mancsával szalutálni is tudó Stubbyért, akinek számos hőstettét őrizték meg a krónikák, például előre jelzett egy mustárgáz támadást és elfogott egy német kémet is. Végül ő lett az első kutya, aki tiszti rangot kapott és még egy speciális bőrmellényt is készítettek neki, hogy legyen hova tűzni a kitüntetéseit. Miután hazatértek, a tizedes, aki utána joghallgató lett az Egyesült Államokban, hivatalosan is a kutya gazdája lehetett. Stubby őrmester még él nyolc évig, ez alatt három amerikai elnökkel is találkozott, a háború után showműsorok gyakori főszereplője lett, vörös szőnyeg fogadta mindenhol. Egyesek szerint ő teremtette meg az amerikai fociban a half time show műfaját, miután a szünetben bemutatta a trükkjeit, például azt, hogy egy tojáslabdát az orrával végig tudott gurítani a pálya vonalán.
A második világháborúról nem szól a fáma. Addigra annyira gépesítették a hadiipart, hogy már nem volt szükség a kutyák speciális képességeire?
A második világháborúból különösen azok a történetek maradtak fönt, amikor a kutyák a tankok alá másztak és egy speciális robbanószerkezettel a hátukon a levegőbe repítették az ellenséges tankokat. „Harckocsi-elhárításra” úgy képezték ki őket, hogy a kutya csak akkor kapott enni, ha bement a tank alá. Volt egy kiálló kallantyú a hátán, ami a tank alá kerülve azonnal beindította a robbanószerkezetet. A haditechnika, a gépesítés és a hírközlés eddigre jelentősen megváltozott, de kutyákat változatlanul alkalmaztak. Voltak járőr- és őrszolgálatot teljesítő kutyák, de nagyon sokan dolgoztak futárként és aknakeresőként is.
Ezek szerint a kutyákat gyakorlatilag kamikaze pilótának használták, akik a tankkal együtt a levegőbe repültek. Hátborzongató belegondolni, hogy a kis kedvenceinkkel, a szőrös gyerekeinkkel is ugyanúgy megtörtént az a rengeteg trauma, ami a mi felmenőinkkel, az emberekkel.
A köztudatban általában úgy tartjuk számon, mintha az állatok nem lennének szereplői az emberi történelemnek, holott állatok nélkül az emberiség története elképzelhetetlen. Az asszír harci szekerektől kezdve az indiai elefántokon át a bagdadi kalifa postagalamb szolgálatáig ott vannak mindenütt. A háborúkban végig ott voltak velünk, ugyanúgy elképesztő mennyiségű szenvedésen mentek keresztül, úgy ráadásul, hogy nekik nem volt választásuk. Aligha véletlen, hogy a kutyatartás szempontjából az első világháború választóvonalat jelentett, mert megemelte az állatok, különösen a kutyák és lovak renoméját, akikről kiderült, hogy milyen elképesztően hősies helytállásra képesek.
NÉVJEGY – Bödők Gergely
Bödők Gergely (Dunaszerdahely, 1983) – történész, PhD. A Clio Intézet társ-ügyvezetője. Fő kutatási területe az első világháború, a Magyarországi Tanácsköztársaság, a hazai vörös- és fehérterror, valamint Magyarország román megszállásának története. Az utóbbi években a hazai vadászatok történetének is a búvárlója. Öt éve tart erdélyi kopókat és azóta a fajta elkötelezett szerelmese. Nős, két gyermek édesapja.
Hercsel Adél interjúja megjelent az Index.hu-n 2022. szeptember 25-én.
